Taake, Fen, De Profundis – Koncertbeszámoló

Print Friendly

2017. ápr 18, 14:49 :

2017. április 8. @ Anglia – Manchester, The Ruby Lounge

Örömmel jelenthetem, hogy új hellyel gyarapodott a Manchesterben látogatott klubok listája. Eddig ugyanis volt a Sound Control (kis koncerteknek kábé kétszáz főig), a Manchester Academy (kétszáztól ezer főig), és a színházból átalakított O2 Apollo a nagyjából Slayer-méretű zenekarok számára. Akik meg ennél nagyobb tömeget is meg tudnak mozgatni, azoknak már nem nagyon maradt más, mint a focistadion – itt fog fellépni az Iron Maiden és a Metallica.

A múlt héten viszont szerencsém volt a skála másik végével is megismerkedni – ez a Ruby Lounge nevű apró hely. Ez a nagyobb kocsma és egy kisebb koncertterem házasságából összeálló koncerthelység a belváros kellős közepén, egy köpésre a manchesteri katedrálistól. Mivel itt még nem voltam, meg kellett tenni az előkészületeket: parkolóhelyet kellett keresni. Ez fontosabb, mint gondolnád: egyrészt a parkoló drága, másrészt meg nem feltétlenül ott lesz hely, ahol szeretnéd. Én már azt csinálom, hogy a Google Streetview-n keresek egy közeli és a célnak megfelelő utcát – azaz egy olyat, ahol gond nélkül lehet az út szélén parkolni. Ezt persze a valóságban is ellenőrizni kell, ezért ilyenkor előbb szoktam indulni. A másik dolog, ami miatt nem szeretek a fizetősben parkolni, prózai: engem eddig még mindig megbüntettek Manchesterben. Mivel mindenhol mindenki mindent ellenőriz, én már a megengedett maximummal sem merek vezetni, de mindig van új meglepetés. Rámentél a buszsávra lekanyarodáskor (azaz nem az erre a célra kialakított kétméteres lukon mentél át a buszsávon, hanem egy méterrel előbb)? Huszonöt font. Kilóg a kocsid a parkoló kockájából? Még tárgyalunk róla, de az is huszonöt lesz.

Az esemény apropója az volt, hogy a Taake nekiindult Angliának és Írországnak, hónuk alá kapták a De Profundis-t és a Fen-t (illetve Londonban beugrónak a Winterfylleth-et), és turnéztak egy gyorsat. Féltucat állomás, és amire a sorokat írom, a fiúk már haza is értek.

Szerencsére időben érkeztem meg a Ruby Lounge-ba, ahol még két tucat ember kóválygott rajtam kívül. Igazából ott jöttem rá, hogy szeretem az ilyen kicsi helyeket. Fotójegy? Nem kell. Név? Igen, mondjad csak, hagyd már azt a rohadt útlevelet, meg is találtalak a listán, csak rondán ír a Bjørnar, nem bírom elolvasni. Fotózni akkor fotózol, amikor jólesik (általában az a szabály, hogy az első három szám avagy az első tíz perc áll rendelkezésedre, utána vége a fotózásnak). A sörválasztékot lehetne bővíteni (lóhugy-ízű Becks és lóhugy-ízű Amstel), de legalább nem ale, meg igazából nem érdemes nagyon inni, mert az első sorból ugyan ki lehet menni vécére, de visszavergődni sokkal melósabb.

Egy ekkora helyen nincs személyzet, aki segít a zenekaroknak beszerelni, és igazából a zenészeknek meg pénzük nincs arra, hogy segéderőt béreljenek, úgyhogy itt mindenki magának szerelget. Pici a színpad, alig van fénytechnika (szerencsére), viszont sajnos ott van egy füstgép a sarokban (a francba). Ugyanazok az arcok, akiket az Academy-n és a Sound Control-ban látni; Pesten is ez volt a fíling, lementem a Lyukba, ahol mindig ugyanaz a kétszáz arc volt, a nevét egynek sem ismertem, de tudtam, hogy ki kivel jött, mit iszik, és miből bukott meg félévkor a Műegyetemen.

Szóval csendes iszogatás, majd egyszer csak megszólalt a londoni De Profundis. Semmi előkészület; hétkor gondolom szóltak nekik, hogy most már fejezzék be a sörözést, és irány fellépni. A társaság a klasszikus két gitár – bőgő – dob – ének felállásban működött, és erősen kellett gondolkozzak, hogy hol a túróban láttam őket élőben. Alapjáraton valószínűleg összekeverem őket a sok-sok hasonló zenekarral, de az egyik gitáros, Soikot Sengupta alakja és feje annyira jellegzetes, hogy azonnal beugrott: ezeket a legényeket én bizony a Gorgoroth előtt láttam másfél éve. Amit játszanak, fantasztikus, kellemesen dallamos blackened death metal, és ahogy, az meg leírhatatlan. Jól láthatóan hobbizenekar: ezek a srácok élvezték, hogy három tucat embernek játszhattak, és lankadtságnak, fáradtságnak, fásultságnak nyoma sem volt. Két éve jelent meg a negyedik albumuk, tizenkét éve léteznek, és mégis, olyan őszinte örömmel játszottak annak a maroknyi embernek, hogy az minden tiszteletemet kivívta. A szólókért a fiatal Paul Nazarkardeh felelt, a riffeket Soikot barátunk tolta alá, tiszta élményzene volt. Szóval első feladat: tessék otthon De Profundis-t hallgani.

Gyors pakolás, közben én meg próbáltam kapcsolatépíteni. Ez nem olyan egyszerű, a zenekarok idejét táramérlegen mérik ki, és ha valaki összepakoláskor tetvészkedik, akkor az a következő zenekar idejéből megy, így mindenki pakol, mit a rakéta. A szólógitáros Paul-t tudtam elkapni egy fél percre, aki fülig érő vigyorral fogadta a dicséreteket. Nem egy elveszett srác: bemutatkozáskor azonnal levágta a nevem alapján, hogy magyar vagyok, persze hogy tudja, tavaly eltöltött egy hetet Budapesten (gondolom ministrálással), úgyhogy ez teljesen obvious volt neki.

Tehát a De Profundis le, a Fen pedig fel. A zenekar arról a tájegységről (The Fens) kapta a nevét, ahol a tagok felnőttek; ez Kelet-Anglia középső része, ott, ahol a sziget a legszélesebb.

Az underground metál szereplőit különböző kategóriákba lehet beosztani. Például ilyen a harcos (akit saját épsége megóvása érdekében ketrecben szállítanak a fellépésre, amúgy otthon csak kevés cukorral issza a kávét), van a programozó (C-kosaras melltartó, százötven kiló, hajat idén még nem mosott, a trikóját a Paranoid megjelenése után megérintette Ozzy Osbourne és így kimosni nem lehet), van a virággyermek (mosolyogva játszik, nem nézi a hangszert, és a mosoly ugyanolyan angyali a fején, amikor a kolléga éppen a szomszéd felhenteléséről hörög a színpadon), hosszasan sorolhatnám. A Fen gitáros-énekese leginkább egy új kategória archetípusának mondható: amint megjelent a szódásüveg szemüvegével, a fél négyzetméteres pedalboard-dal és a kilométernyi kábellel, már lehetett látni, hogy itt feledhetetlen élményben lesz részem. Gyors beszerelés, beállítás, és már kezdtek is.

A zenekar három fős, a munka kilencven százalékát az egy darab gitáros, Frank Allain végzi: gitár és ének, szólókkal és mindennel együtt, valamint az effektek kezelése. Rutinja persze van: ezen túl további öt zenekarban játszik, amúgy meg tizenegy éve tolja a Fen-t. A dolog technikai érdekessége a tizenhárom effektből összeálló pedálsor volt, amihez három lábkapcsoló is tartozott (ebből az egyik az erősítőfej beépített torzítóját kapcsolta). Namost ezeket nem dekorációnak hozta, hanem használta is rendesen: szerintem az a fickó egy percet sem állt két lábon, a játék mellett egy lábbal folyamatosan a pedálokat kapcsolgatta ki-be, hallható eredménnyel. Az izgalom akkor volt, amikor több pedált kellett egyszerre ki-be kapcsolni, azt ugye egy lábbal nehéz, csak egymás után lehet, ha még mondjuk eközben szólózni és énekelni is kell, akkor az már egy olyan szintű osztott figyelmet igényel, ami előtt le minden kalappal.

És tegyük hozzá, hogy a zene is baromi jó volt: atmoszférikus poszt metál, tízperces dalokkal, leginkább a Wolves in the Throne Room-ra emlékeztetett, amit csinálnak. Igazából teljesen mindegy, hol van egy számnak a vége, és hol kezdődik egy új; annyira változatos és komplex volt egy-egy dal, hogy tőlem akár szét is lehetett volna szedni millió eltérő számra, vagy fordítva, akár egy darab Crimson-szerű monstrum is lehetett volna. A gitár jól hallhatóan teljesen uralt mindent, a sok effekt hatására időnként több hangszerként szólalt meg, és a keverést dicséri, hogy egyes meglehetősen extrém hangszínek is tiszták voltak.

Ebben a stílusban játszottak kevesebb, mint egy órát, Frank barátunk a saját izzadtságából formálódott tócsa közepén állt a végén, boldogan kortyolgatta a BrewDog sörét, felvette a szemüvegét és végre normálisan látott is, és nagyon lelkesen fogadta a gratulációkat-kézfogásokat. Második feladat: tessék otthon Fen-t hallgatni.

Gyors csomagolás, Frank barátunk gitárja ott maradt tartalék gitárnak, és a Taake is elkezdte beüzemelni magát. Persze személyzet továbbra sem volt, így szépen mindenki felpakolta a cuccait, beállította a pedálokat – erősítőt – dobot, majd mindenki levonult szépítkezni, azaz festeni. A beállás-beállítás utolsó lépésében egy bendzsó is felkerült a színpadra (a legutolsó Myr-hez kellett), volt is nagy röhögés; ameddig az immáron száz főre duzzadt közönség kiviccelődte és kibrunzolta magát, addig egy nagydarab úriember söröket, vizet és egy üveg pezsgőt készített ki a muzsikus uraknak (ja kérem, itt este hat után is van pia, ki kell használni). Én nem tudom, hogy mennyi ideig tart egy átlagos norvég black metal zenészt kifesteni, de aznap alapos munkát végezhettek a muzsikus urak, mert minimum fél órát kellett rájuk várni.

Aztán elkezdődött, azaz a Taake mínusz Ørjan (Ørjan Stedjeberg, alias Hoest) szépen felsétált és a húrok közé csapott, és innentől fogva kicsit ambivalens volt a dolog számomra. Láttam már Taake-t (pár szám erejéig, majd rohantam az Arcturus-t interjúzni), alapvetően tetszett, amit csináltak, de nem volt igazi véleményem – most lett. Zeneileg szerintem teljesen ül a dolog, egyfajta pörgős, elemi erővel bíró, időnként kissé repetitív zenét játszanak, de élvezetes mind konzervben fogyasztva, mind pedig élőben. Tehát a zenei részével semmi gondom nem is volt, örömmel hallgattam az első sorból, hogy mit is játszanak aznap a nagyérdeműnek a muzsikus urak.

A probléma maga Ørjan volt. Először is, én nem értem, hogy a black metalnak mi köze a nácizmushoz. Szerintem ez a műfaj pontosan a nyíltságról és a befogadásról kellene szóljon (módosítok: szól), a kirekesztés megtagadásáról, és szerintem ezzel nem kompatibilis sem a nyakban hordott vaskereszt, sem pedig a hasra festett horogkereszt (ez nem itt volt, hanem egy német fesztiválon, kiakasztva mindenkit, többek között a német Kreator-t, akiket erre válaszul Ørjan még el is küldött a francba). A másik gond az én-ma-nagyon-agresszív-állat-vagyok stílus: attól, hogy valaki szétver a színpadon egy rossz helyre került mikrofonállványt, csak egy szánalmas hülye lesz a szememben, de ettől sajnos sem a zene, sem az ének nem lesz jobb, meg a látvány sem. Igazából nem lehetett komolyan venni: Ørjan negyven kiló vasággyal együtt, a szél elfújja, és attól, hogy agresszíven rángatja a mikrofonkábelt meg az állványt, nem lesz sem keményebb a zene, sem jobb. Gondolom, ebben a dologban azért része volt a fellépés végére benyomott teljes üveg pezsgőnek, meg azoknak az apró piruláknak, amiket a backstage bejáratánál nyomtak a kezébe (biztosan torokfájásra kapta). Lényeg a lényeg, a pia mindenkiből azt hozza ki, ami a jelleme legmélyén van és amit próbál palástolni; és ha ez az agresszív barom, akkor az lesz, sajnálom, ez a véleményem.

Szóval vegyes érzéseim voltak. Ismétlem, nagyon jó volt a zene, és ismétlem, egy hülye bohóc énekelt hozzá. Sajnos az utóbbi kissé váratlanul ért: Ørjan itt volt a Gorgoroth-tal még 2015-ben, és baromi jó, ismétlem, baromi jó volt, amit csinált – úgy, hogy Gaahl-t (Kristian Eivind Espedal) lehetetlen utolérni vagy lenyomni a műfajban.

Aztán eltelt az egy óra, elfogyott a pezsgő, és a zenekar szépen levonult a színpadról úgy, ahogy feljött, a hallgatóságot meg kiterelték a koncertteremből az ivóba. Én szedelőzködtem – tenni akartam egy kört, mert kíváncsi voltam, hogy ehhez a pici helyhez hol tartozhat az a nagy parkoló, ahol a turnébusz elfér. Így tettem egy kört a Ruby Lunge körül, csak egy Transporter-t találtam, majd ezt követően életem lehetőségét hagytam ki.

A fellépés öt perce ért véget, és a két gitáros (a norvég Gjermund Fredheim és a hosszú nevű ír Adam Michael Philip Xavier Dunlea) ott bagózott a hátsó bejáratnál, fekete-fehérre kipingálva, egy kukákkal teli mellékutcában Manchester belvárosában. A háttérben szépen kiöltözött hullarészeg csajok slattyogtak mezítláb az aszfalton a tizenöt centis sarkú cipőkkel a kezükben, és az egész látvány annyira, de annyira anakronisztikus volt, hogy abból az év fotója lehetett volna.

Én hülye meg öt percet ott dumáltam velük, és nem fotóztam; ez az este az elszalasztott lehetőségekről szólt.

Ezt játszotta nekünk a Fen:

  1. Winter I (Pathway)
  2. Winter II (Penance)
  3. Menhir – supplicant
  4. Exiles Journey

Ezt játszotta aznap a Taake:

  1. Tykjes Fele
  2. Nattestid 1
  3. Hordalands Doedskvad 1
  4. Hordalands Doedskvad 3
  5. Doedsjarl
  6. Nordbundet/Vestland
  7. Vadested/Orkan
  8. Myr

BRIEF SUMNorwegian black metalers Taake gave a gig in Manchester this April. One of their guests, De Profundis, were excellent when playing with Gorgoroth last year, and more than perfect also this time. Fen were new for me, playing post black metal on a really nice way, I honestly recommend to listen them because they are above any kind of expectations. Musically, Taake were also really good, playing classic True Norwegian Black Metal on an underground way, you mustn’t miss them.

Ezt a cikket eddig 284 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!