Tales Of Evening, Serenity, Visions Of Atlantis, Dragony, Temperance, Leecher – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2018. nov 11, 10:13 :

2018. november 2. @ Budapest, Dürer Kert

TALES OF EVENING – “A Fény Nyomában” lemezbemutató koncert / Symphonic Metal Nights turné

Szeretném ezt a koncertbeszámolót úgy megírni, ahogy én megéltem ezt az eseményt, és nem támaszkodni a könnyűzenei újságírás sablonjaira. Így tehát, aki arra kíváncsi, hogy a fellépő zenekarok mely albumjaik milyen számait adták elő, az megtekintheti a setlist kereső oldalakon. Én most nem erről fogok írni, hanem azt szeretném elmondani, hogy miért mentem oda, és milyen élményekkel távoztam!

Mi lényegében a Dürer kert mellett lakunk, gyalog nyolc perc. Adja magát, hogy elmenjünk csápolni, ha egy-egy arra érdemes esemény kerül megrendezésre. A Symphonic Metal Night nem kevesebbet vállalt, mint hogy egy este során megszólaltat hat együttest. Ezt nem szabad kihagyni.

Nézzük a fellépőket! Nem fogom a jól értesült, minden zenekart ismerő műértőt játszani. Sőt, mi több eldöntöttem, hogy sem az első, sem az utolsó bandát nem nézem meg, mert egyáltalán nem ismerem őket. Hiba volt.

A Leecher-ről nem hallottam előtte. Magyarok, ennyit tudtam. Nem siettem, de mikor odaértem, még ők játszottak, így csak az utolsó három számot hallgattam meg. Bevallom, szégyellem magam, ezt a zenekart ismerni kellett volna, mielőtt elmegyek, és igenis igyekezni kellett volna, hogy halljam minden számukat. Egy igen kreatív dobos srác, és egy energiabomba énekes lány mellett három csellista húzta a jófajta progresszív rockot. A szólista vonós pedig egy igen bájos hölgy volt, aki szemlátomást nem tudott még mit kezdeni a színpadi jelenlét azon mozzanatával, amikor a szám végén a közönség őrjöngve tapsol, ugyanis elbújt az öthúros elektromos gordonkája nyaka mögé. A frontasszony, Anett szinte szöges ellentéte, táncol, mosolyog, lelkesít, és hatalmasat énekel. A srácok a csapatban pedig egy-egy klasszikus hangszerrel a kezükben akkora metal arcok, hogy rajzolni sem lehetne jobbat, és úgy adják a torzított riffeket, ahogy azt egy gitárral sem lehetne átütőbben. A muzsikájuk húzós, dallamos metal, a jól énekelhető fajtából. A szólók Ági interpretálásában pedig a hangszer sajátosságaiból – és persze Az előadó stílusából – adódóan szintén dallamosak, már-már dúdolhatóak, nála nem a cselló húrjainak szétszaggatása a cél. Nekem Slash zeneiségét idézte a GnR időkből. A ritmusszekció hibátlan, a dob nem monoton, kísérletezgető, magában is megállja a helyét.

A következő együttesnek már utána néztem, és bár régebben nem ismertem őket, de amit hallottam tőlük, az meggyőző volt. Ők is felrobbantották a színpadot, és itt kell megjegyeznem, hogy ez az este a hölgy előadókról szólt. Csak egy banda volt, ahol nem volt legalább egy nő. Az olasz Temperance egy énekes hölgy és egy énekes srác kettősével operál hang fronton, de mellettük ott a gitár, basszus, dob szentháromság. A zenéjükben a szintetizátor is eléggé hangsúlyos, de ezen az estén az bejátszott sáv volt csupán. Nagyon jól uralták, betöltötték a színpadot. Alessia már egyedül is egy ’nem tudod a szemed levenni róla’ típusú előadó, de Michele-vel együtt esély sem volt nem odafigyelni a heavy/power elemekben bővelkedő progresszív muzsikájukra. A srácnak be volt csurkázva a haja, de a szólóknál hátra ment, kibontotta és headbang! A hangszeres trió is kiválóan teljesített, viszont a hangzás csapnivaló volt. Nem tudom mit csináltak a hangmérnökök, de volt egy olyan érzésem, hogy csak az egyik énekmikrofon van bekapcsolva. Volt olyan szám, ahol Michele egyszerűen nem hallatszott. Olyan volt, mint egy borzasztó alacsony színvonalon szinkronizált film, mert láttam, hogy énekel a srác, de nem hallottam. Valószínű a monitorja jó volt, de a közönség felé nem jött a hangja. Többször is odakiáltottam a hangosítást végző két alaknak, de azok olyan szemlesütve markolták a potmétereket, mintha az életük függene tőle. Innen is csókoltatom őket!

Az osztrák Dragony viszont már nagy kedvenc. Ők voltak az egyik csapat, akiket meg akartam hallgatni. Már másodszor látom őket élőben, először két éve voltak a Dürerben a német Freedom Call társaságában. Akkor még megkérdezték, hogy „oké, srácok! ki az, itt a nézőtéren, aki a mai este előtt már hallott rólunk?” Ketten jelentkeztünk. De most, sokkal magabiztosabban húzták a zakatoló, csorda-vokálos fémzenét. Az énekes, Siegfried levágatta a haját, viszont a hangja nem csorbult. Hihetetlen energiával adta elő a dalaikat, úgyis mint a banda lelke, motorja, alapítója és fő dalszerzője. A dupla gitár szólt, ahogy kell, a srácok kitettek magukért. A basszer, Herbert egy barátságos óriás, de Frederic a dobos a leglazább arc. A dobok mögül végig mosolyogta az egész koncertet, ment a kétlábdob, jöttek a pergetések, és a srác arcáról nem hervadt a mosoly, egy kicsit sem volt erőltetett, vagy művészieskedő. Két éve elkísértek ide őt a szülei is, átugrottak Bécsből, csak megnézik már a fiúkat. Honnan tudom? Beszédbe elegyedtem a mellettem álló idős úrral a koncert alatt, és kiderült ő a dobos apukája. Sokat dumáltunk, nagyon büszkék a fiúkra. Most nem jöttek el, holnap úgyis Bécsben lép fel a banda. A „Schwarzenegger-es” daluknál már az egész nézőtér a tenyerükből evett. Jó volt, a hangzás lehetett volna jobb, de még így is teljesen oké volt a koncert.

A Vision of Atlantis egy osztrák metal supergroup. A banda szíve-lelke, a törékeny alkatú, de hihetetlen hangterjedelemmel rendelkező Clementine Delauney, aki olyan magabiztosan énekelte ki a legmagasabb hangokat, amilyen lendülettel vitte el a hátán a koncertet, a közönség és ő minden rezdülésükben egyek voltak. A magas szárú csizma, neccharisnya kombót ugyan Alessia vezette be aznap este, de Clementine-nek is nagyon jól állt. A basszugitárt a Dragony-ból ismert Herbert vitte, és ugyancsak onnan igazolt a bandába Siegfried a (férfi)énekes. A Christian a gitáros, egy szem fehér pólóban, feketére festett szemekkel akármelyik Cure koncerten el tudott volna vegyülni, szemlátomást szerelmes volt a hangszerébe, de ezt nem is titkolta, hálisten. A harmadik szám után Siegfried tett egy bejelentést, miszerint köszöni az elmúlt öt évet a Vision of Atlantis zenészeinek, de most ő kiszáll a bandából, de ne csüggedjünk, mert van, aki helyettesítse, és ekkor visszajött a színpadra Michele a Temperance-ból. Az egyikük leadta, a másik felvette a mikrofont. Nem volt túlspilázva, de volt benne valami „most akkor mi van” érzés. Az olasz srácot nem érte váratlanul a megtiszteltetés, és hibátlan párjának bizonyult az este folyamán Clementine-nek. De nagyon szimpatikus volt, hogy az utolsó három számra még visszajött Siegfried, egészen pontosan visszavette a mikrofont. Nos, egy tagcserét lehet stílusosan is interpretálni. Le a kalappal!

Az este fő attrakciója az osztrák Serenity. Őket jól ismertem. Az utolsó albumjuk a Lionheart, még a kocsiban is bent van. Hibátlan alkotás. De csak így magunk között… hogy lehet egy metál bandát ’higgadtságnak’ elnevezni? Jaaa… a Firefly sorozat. Így már érthető! Georg Neuhauser az énekes, a banda főnöke és mindenható ura. A többiek minden szeme rezdülésére figyeltek, ő volt a karmester, de jól is állt neki. Fantasztikus hangja van, nem is szégyelli használni. Imádta a közönséget, megemlítette, hogy ezen a turnén még ennyi ember nem volt sehol. Sokszor csak gyönyörködött bennünk, szó szerint. A gitárért egy fiatal srác felelt, de remekül csinálta, a basszer meg nem csak a saját öthúrosát kezelte, hanem a mikrofont is, sokszor énekelt, jó hangja van. Kicsit úgy néz ki, mint Köteles Leander öregebb és XL-es kiadásban. A dobosnak is volt saját mikrofonja, kiderült, ő stabilan vokálozik. Amúgy ők voltak az elsők az este folyamán, akik felvállalták, hogy bizony a szintetizátor alapszinten hozzátartozik a hangzáshoz és „nem szégyeltek” behozni egy hangszert, és oda is állt a zenekar turné billentyűse. Ő nem a banda rendes tagja, de fontos szerepe van. De hogy ne maradjunk hölgytársaság nélkül, hisz a Serenity sokszor operál Georg hangja mellett egy női vokalistával, a harmadik szám környékén belibbent a színpadra Melissa Bonny. Régebben a VoA-os Clemetine töltötte be ezt a szerepet, de most inkább a saját bandája szekerét tolta. Melissa svájci, és ott egy olyan projektbandának a tagja, ami nagyon szívesen keveri a stílusokat. Hihetetlen jó hangja van, és nem mellesleg fantasztikusan jól néz ki a félvér kisasszony. Nem mértem tolómérővel, de ránézésre az este fellépő hölgyek közül rajta volt a legkevesebb ruha. Utólag is köszönjük neki! De ha csak a zenére és az előadásra fókuszálunk, ez a banda toppon volt. Zászlólengetés, akusztikus számok, páros ének, remek szólók. Kaptunk teljesen friss, médián még meg nem jelent számokat is. Szemlátomást azzal a céllal, hogy lemérjék, mennyire tetszik a közönségnek. Az, hogy Georg történelemből doktorált pontosan átjön, hiszen a számok többségének a szövege valamilyen régmúlt idéző eseményt dolgoz fel. Az utolsó album címadó dala akkorát dörrent, amit csak egy power metal szám tud. Megkaptuk, élveztük.

A Tales of Evening lemezbemutatóját már a leghátsó sorból hallgattam. Bevallom egyáltalán nem ismertem őket, de igen jófajta muzsikát adtak elő aznap este. Az énekes hölgynek nagyon kellemes hangja van, ő és a mellette teljesítő srácok egy pompás, atmoszférikus, érzelmekkel és zeneiséggel teletöltött koncertet mutattak be. A szövegek külön tetszenek. Elismerésem.

Ami nagyon szimpatikus volt, hogy ha egy zenekar befejezte a koncertjét, akkor a csapat tagok lejöttek a közönség soraiba, és nézőként tombolták végig a többiek előadását. A Leecher a VoA-ért volt nagyon oda, a Temperance pedig a Dragony-ra örömködött nagyot mellettem, kicsit jobbra.

A koncert után a merch pultnál találkoztunk a Serenity bandafőnökkel, és egy sokkal lazább, fiatalosabb srác, mint azt a színpadi jelenlétéből gondolnánk. Az a „csináljunk már valamit” típusú, izgága hapsi. De nem csak ő volt ott, hanem Clementine, a teljes Temperance és a Dragony is. Fényképeztünk, dumáltunk, jó fej volt mindenki. Rengeteg képpel, aláírt relikviákkal és egy nagyon jó koncert élményével mentünk haza nyolc perc alatt. Nagyon rossz belegondolni, hogy tervek szerint a Dürer kertet le fogják hamarosan bontani… az utolsó budapesti koncerthelyszín, aminek lelke van.

Ezt a cikket eddig 184 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..