Testament, Annihilator, Death Angel – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2017. nov 26, 11:18 :

2017. november 20. @ Ausztria – Bécs, Arena

Ha lett volna lehetőségem idehaza is benevezni erre a jófajta „Triple Thrash Treat”-re – ugye emlékszünk még a hajdani Headbangers Ball underground / extrém metal zenei blokkjára? –, alighanem akkor is ragaszkodom a két nappal későbbi szomszédoláshoz. Utólag meg már úgy vagyok vele, hogy ha a duplázás el is maradt, legalább nem verem a fejemet a falba, amiért kihagytam egy ilyen fenomenális bulit.

A koncerteken köztudottan gyilkos Death Angel ellen csupán a szerény játékidő és a még szerényebb hangzás szólt ezúttal, de a rá kiszabott negyven percben még így, szinte alapokról zsizsegve, már-már punkosan is hatalmasat tolt a csapat. A nyitó Father of Lies alatt inkább csak „szokták” még a terepet a fiúk, de utána a The Dream Calls For Bloodtól kezdve nem volt megállás: a határtalan lelkesedést és elkötelezettséget mutató Mark Osegueda vezényletével, veszett fejrázás kíséretében, folyamatosan ment a henger. A már ekkor sem kis létszámú publikum (a túra több állomása is teltházzal ment) a The Ultra-Violence / Thrown to the Wolves kettősére szintén felvette a ritmust és az utóbbi alatt beindított moshpit a későbbikben csak tovább fokozódott. A korai évekből más nem került elő az Ultrán és a Mistress of Painen kívül, ahogy egy teljes értékű Halálangyal-szettben is egyértelműen a jelenkori számok felé billen a mérleg nyelve, ezen azonban kizárólag akkor kellene fennakadnunk, ha a mostani anyagaik nem volnának olyan ütősek, amilyenek.

Az Annihilatort legkésőbb a 90-es évek közepétől Jeff Waters szólóprodukciójaként könyveltük el, rendszeresen cserélődő társakkal, szóval semmi meglepő nincs abban, hogy a kanadai szupergitáros mostani bérmunkásai közül a honfitárs Aaron Homma és a brit Rich Hinks mindössze két éve kíséri őt – 2015-ben is ezeket a srácokat láthattuk pengetni az A38-on –, az alig huszonnégy esztendős olasz Fabio Alessandrini pedig tavaly óta csépeli nála a bőröket. Jeff annak rendje-módja szerint mindhármukat bemutatta és méltatta, Hommának viszonylag széles-tágas teret hagyott az érvényesülésre, ám ettől eltekintve valóban egyszemélyes előadásról beszélhetünk. Ezzel együtt nagyon is vidám, barátságos oldalát domborította ki végig a főnök. Torkát saját bevallása szerint némileg megviselte a nem túl barátságos európai időjárás, énekhangján azonban ez nemigen érződött. A műsort ugyancsak ideálisra sikerült belőnie: ahol másodikként máris a King of the Kill érkezik, később egymás után jön a Set the World on Fire és a Phantasmagoria, a záró blokk meg a kultikus Alice in Hell debüt három tételéből áll, ott nem lehetnek komoly gondok! (A friss For the Dementedről két dal kapott helyet a programban.) Ilyen ínycsiklandó thrash metal szendvicsben – ahogyan Waters nevezte a felhozatalt – eleve maximum ízesítő szósz lehet az Annihilator, és lássuk be, az is volt, de vitathatatlanul a minőségi fajtából.

A dolog tényleges zamatát persze a Testament adta meg. A továbbra is a Brotherhood of the Snake lemezzel turnézó, ám jó néhány meglepetés-nótát is beiktató, fenomenális zenészeket felvonultató banda élőben rendszerint iszonyatos sounddal büntet, most viszont ez az aggályos tényező maradéktalanul kiiktatódott. Szokás szerint brutális hangerővel és rettentő töményen, ugyanakkor tisztán szólalt meg az ötös, egyedül Chuck Billy bömbölésének hangerején kellett állítgatni menet közben.

Csodálatos egységet alkotott a brigád. Lehet, hogy az aktuális közös elfoglaltságaikon kívül alig-alig találkoznak (legutóbb a dalszerzés sem kifejezetten csapatmunkában folyt…), lehet, hogy az egyes tagok nem is szívesen látják egymást a „civil” életben, a deszkákon mindenesetre kitűnő hangulatban együtt muzsikáló társaság benyomását keltették. Ment az összekacsintgatás, összemosolygás, időnként ki-kiszúrtak valami vicceset a közönség soraiban vagy a karzaton – miközben mobilizálható kontingensük alaposan bemozogta a tetszetősen kialakított színpadot –, szóval láthatóan jól érezték magukat.

A játékával iskolát teremtő Alex Skolnick különösen nagy átéléssel gitározott, azelőtt ennyire lelkesnek talán nem is láttam még őt! Természetesen önálló szólót is bemutatott, az est egyik csúcspontját jelentő Electric Crown intrója, a Signs of Chaos ebből bontakozott ki. A többi hangszeres szintén villantott egyet-egyet, de hát az ő klasszisukat ismerve ezt hiba volna kispórolni a műsorból. Érdekes módon három egymást követő nótában került sor minderre: a tömzsi Eric Peterson az Eyes of Wrathet vezette fel egy kis gitárnyüstöléssel, Gene Hoglan (óriás a szó minden értelmében!) a First Strike Is Deadly előtt tartott doboktatást, míg Steve DiGiorgio basszuscsászár az eddig hanyagolt Low album instrumentális szerzeményét, az Urotsukidôjit kötötte össze a saját magánszámával.

A sajátos felépítésű szett minden igényt kielégítő volt. A Brotherhood dalait az elején, lényegében egy blokkban letudták Chuckék, majd a közepétől jöttek az olyan „cupákok”, mint a már említett Electric Crown, a Low vagy a Souls of Black, és azt is díjaztam, hogy a The Gathering korongról sem az eddig menetrendszerűen játszott tételek valamelyikét dobták be X+1-edszerre. A ráadásban két előre megjósolható, egyszersmind kötelező darab, a Practice What You Preach és az Over the Wall, aztán viszlát, de aligha maradt hiányérzet bárkiben is.

Old school thrash metal vonalon az utóbbi egy-két-sok év legerősebb turnécsomagja állt most össze, s a szintúgy bombaformát futó Exodus mellett újabb bizonyítékát kaptuk annak, micsoda élet van a stílusban az ún. „Nagy Négyesen” túl is.

Ezt a cikket eddig 116 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!