2023. március 15. @ Budapest, Barba Negra – Blue Stage
A The 69 Eyes több turnélemondás után ismét Budapesten. Gondoltam elnézek nosztalgiázni egy nagyot! Az újrakovácsolt turné keretei között a stockholmi Mister Misery-t hozták magukkal, akikről még életemben nem hallottam. 5 perc után megértettem miért nem jött még eddig velem szembe ez a svéd formáció. A magukat modern horror metalnak tituláló csapat lényegében nem lőtt nagyon félre a meghatározással, bár nekem a horror metal a The Vision Bleak, akik gothic metalt kevernek doom, black, death és thrash metallal és egy teljesen más világ…
A Mister Misery „Tribulation és Carach Angren mixre” hajazó madárijesztős kinézete dobott az atmoszférán, itt inkább a zenei megközelítéssel volt a probléma. Remélem senkit nem bántok meg azzal, ha azt mondom, hogy egy totál középszerű, igazi support bandáról beszélünk, akik fasza színpadképpel egy mainstream core-os, poppos, rockos, de azért metal riff orientált maszlagot szeretnének rád zúdítani. Kicsit olyan mintha a Black Veil Brides nem glam, hanem horror szerkóban nyomná.
Lényégben rossznak nem mondanám, de a jó nem ilyen. Élőben – mint a közepes zenekarok 80%-a – élvezhetőbb volt és azon vettem észre magam, hogy egy két keményebb kiállásnál rendesen bólogatok. Ami rontott az összképen, hogy sokszor felmerült nálam a playback gyanúja. Hörögtek, amikor senki nem vokálozott, illetve csönd volt, amikor a frontember nagyokat tátogott. Aztán ki tudja, de mindegy is. Nem ezért jöttem.
Igazi „guilty pleasure” számomra a The 69 Eyes – meg úgy en bloc a gothic rock/metal – és már igencsak régen láttam a helsinki vámpírokat, szóval most elhatároztam nem hagyom ki a fiúkat. Utoljára a 2018-as Rockmaratonon tolták a goth ’n’ rollt, azóta jöttek volna a Ministry-vel, de a pandémia elkaszálta azt a turnét. Szóval most itt vagyunk.
A The 69 Eyes a várakozásoknak megfelelően, egy igazi goth rock szeánszot durrantott a Barba Negrába. A többnyire bőrkabátos, napszemüveges mostanára már faternak számító finnek, nem sokat változtak – ugyanaz a mozgás, ugyanaz a kiállás és ugyanaz a színvonal. Kedvenc Elvis imitátorom, a zenekar énekese, Jyrki 69, akinek személyes stílusa, gesztusai és mikrofon állvány pörgetése a régi időket idézte vissza, amikor a rock and roll még az igazi nagyágyúk uralma alatt állt. A zenekar rengeteg régi klasszikust játszott, ők valahogy tudják, hogy a régi slágerekre kell építeni a műsor zömét. Persze helyet kaptak új nóták is, de nem vitték őket túlzásba. Ráadásul a jobbak közül hoztak, szóval nem igazán lehetett panaszkodni a setlistre, véleményen szerint hibátlan volt. Bár ezek az arcok valahogy mindig jó bulit csinálnak, konzisztens öreg rókák a maga „egyszerű” műfajukban. Mert, hogy itt nincsenek túlbonyolítva a dolgok, de a kevesebb néha több, illetve még is csak goth rockról van szó.
Mivel a műsor valóban egy óriási nagy klasszikus-csokor volt, így nem sorolnám fel az összes régi kedvencet, de azért említenék belőle párat: Feel Berlin, The Chair, Betty Blue, Wasting The Dawn, Brandon Lee, Framed in Blood és Lost Boys. Ez már így magában elég. Lényegében az újabb West End lemezről a két legkiemelkedőbb nóta pukkant – Cheyenna és Two Horns Up. Az áprilisban napvilágot látó korongot pedig aránylag visszafogták, mert erről is csak két tételt dobtak be, amiket már láthattunk is a legnagyobb videó megosztó csatornán (Death of Darkness és Drive). Egy feldolgozást is elnyomtak a Boycott-tól, egy méltatlanul elfeledett finn rock zenekartól, az 1987-es Gotta Rock-ot. Fasza az eredeti is!
Záróakkordként tehát egy több éve, sőt évtizede konzisztens zenekarról beszélünk – főleg élőben. A mostani buli sem volt kivétel. Szívesem látnám újra az öreg csontokat. Legközelebb egy kicsit több alkohollal, mert most elég szárazra sikerült az este. De talán nem is baj.
FOTÓK: Zenefesto