The Crüxshadows – Koncertbeszámoló

2009. augusztus 23. @ Budapest, Dürer Kert

Akik szeretnek a rock és metal berkein kívüli extrém zenék háza táján is kalandozni, azok már tűkön ülve várhatták augusztus 23-át, mikor hazánkba látogat az amerikai The Crüxshadows. Pár éve még elképzelhetetlennek tartottam, hogy elmenjek egy ilyen jellegű koncertre, de az ember érdeklődési köre szerencsére hajlamos kibővülni az idő múlásával.
A kapunyitás 7-re volt kiírva. Mi negyed 8 körül érkeztünk a koncert helyszínére, mint kiderült fölöslegesen, mert a koncert csak negyed 10 körül kezdődött.
Nagyon szeretem a Dürer Kertet. A volt ELTE – Germanisztika tanszékből átalakított szórakozóhelynek “lelke” van: az ódon épület, melybe belépve az aula fogad a kopott kanapékkal, aztán a kerthelyiségben ott a színpad, a falakon művészi graffiti-k, néha szoktak grillezni, lehet ping-pong-ozni, vízipipázni. Sokkal több ilyen hely kellene Budapesten!

A koncert a szabadtérre volt meghirdetve, de valamiért mégis a nagyteremben került megrendezésre. A hangosításon sokat dolgoztak, lehetett hallani hogy próbálgatták odabent a szintiket, hegedűket és mikrofonokat. Nagy ötös a technikusoknak, mert elsőrangú hangzást sikerült összehozniuk. A várakozással töltött idő nem telt unalmasan, ugyanis a selector-ok olyan zenékkel szórakoztatták a nagyérdeműt, mint például a Magdalene a Moonspell drámaian alul értékelt Sin/Pecado albumáról, vagy éppen Ulver avant-garde szerzeményei (William Blake’s Marriage of Heaven and Hell).

9 óra körül végre kinyílt a nagyterem kapuja, és a sajnos elég csekély létszámú tömeg elfoglalta a nézőteret. A zenekar nem is váratott sokáig minket, öt csinos hölgy és egy vörösre festett hajú úriember foglalta el helyét a színpadon, és bele is kezdtek az előadásba. Az első koszos, elektronikus ütemek utat törtek maguknak az éterben, és csatlakozott hozzájuk még valami, egy kellemes, érzelmekkel teli hang, amihez egyelőre nem tartozott senki. Az “ikonikus” frontember Rogue a terem hátuljából vonult fel a színpadra, már énekelve, átszelve a közönség sorait. Pókfrizurájával, szakadt ruházatával, karján lámpákkal igazán megkapó jelenség volt. Már az első perctől magával ragadott a zene sodrása, az előadásmód pedig csak rátette a koronát az egész show-ra. A monoton, gépies ritmus, melybe beleolvadnak a mechanikus szintetizátor hangszínek, a hegedűk lágy hangja, valamint reszelős, minimalista riffek. Az elbűvölő táncosnők műsora már tényleg csak kellemes plusz volt az amúgy is maximálisan eltalált hangulathoz.

Rogue végigmozogta az egész koncertet, sokszor bulizott velünk együtt, mozgásra biztatva minket. Az általa használt fejmikrofon egyébként zseniális ötlet, nem is értem miért használják ilyen kevesen ezt a megoldást.
Sorakoztak a jobbnál jobb számok, a felhozatal a zenekar minden időszakából tartalmazott dalokat, valamint az új, 3 számos Singe-ről is hallhattuk a Quicksilver és az Immortal szerzeményeket. Üdítő és őszinte pillanatok voltak, mikor Rogue és felesége Jessica Lackey közösen elénekelték a Memorare című lassú, lírai számot, majd a végén csókban forrtak össze ott, a közönség soraiban.
A koncert a kis érzelgős kitérő után természetesen visszatér a lendületes, ipari gót témákhoz, és olyan klasszikusokat hallhatunk, mint a Winterborn, vagy a Marylin, my bitterness. A frontember a számok közötti rövid szünetekben továbbra is remekül megérti magát a közönséggel. Dicséri Budapest szépségét, elsüt egy-két reklámfogást(lehet kapni az új cd-nket, stb…), bemutatja a bandát, valamint felméri a magyarok angol-és egyéb nyelvtudásának a szintjét is.
Körülbelül 8-9 szám eljátszása után a zenekar levonul a színpadról, de kitartó “We want more!” skandálásra végül játszanak még ráadást, ami alatt Rogue kezdi felsegíten az első sorban állókat a színpadra. A koncert végén a közönség nagy része a Crüxshadows-al együtt bulizik a színpadon, a rajongók a zenekar tagjaival összeölelkezve próbálják megragadni ennek a nagyszerű estének az utolsó pillanatait.

Nehéz szavakba foglalni egy ilyen élményt. Objektívan szemlélve a The Crüxshadows zeneileg egyáltalán nem kimagasló, Rogue hangja is inkább átlagos, viszont mégis van ennek az egész produkciónak egy sajátos varázsa. Mikor David Russell Wood talpig feketében, 20 lyukú acélbetétes bakancsban csalogatja ki a fülbemászó melódiákat a hegedűjéből, miközben Rogue a szerelemről énekel egy hegesztőszemüveggel az arcán. Az egész rendelkezik egy absztrakt, groteszk szépséggel, ami valakit vagy megragad, vagy nem. Én mindenesetre életre szóló élménnyel lettem gazdagabb, és remélem kis országunkban sok hasonló produkciót láthatok még a közeljövőben.

Live, Love, Be, Believe!

 

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár