2008. május 11. @ Budapest, Fonó
Azt hiszem, egyáltalán nem meglepő, hogy a Precambrian album meghallgatása után türelmetlenül vártam a német The Ocean koncertjét. Az előzenekarok szintén fokozták érdeklődésemet, ugyanis a WMD-t eddig valahogy mindig csak egy-egy – általában az utolsó – szám erejéig sikerült koncerten elcsípnem, míg a Solar Screamhez még egyáltalán nem volt szerencsém, noha rengeteg pozitívat hallottam már a mohácsi alakulatról. Külön örültem, hogy a Fonóba rakták a koncertet, mivel utoljára körülbelül 7 éve jártam ott koncerten, így csupán annyi maradt meg bennem, hogy tágas hely, jó hangzással, és reménykedtem, hogy ezek a jó tulajdonságok egy cseppet sem szenvedtek csorbát az évek során.
Kapunyitás után érkeztem egy olyan fél órával, így a koncert kezdése előtt még volt időm egy kicsit körbenézni, és örömmel konstatáltam, hogy a helyhez való pozitív hozzáállásom nem volt alaptalan. Egyrészt a váró- és kis koncertterem teljesen füstmentes – de természetesen van kijelölt dohányzóhely -, a hangzás egyszerűen remek, ilyen tisztán és erőteljesen már évek óta nem hallottam megszólalni egyetlen egy helyet sem. A váróteremben ráadásul el van helyezve két televízió, amin közvetítik magát a koncertet, rendesen, kihangosítva, így akit esetleg nem érdekel annyira egy együttes, és inkább kint leülne sörözni, az is fél szemmel ráleshet egy-egy zenekar produkciójára – igaz, ezzel az opcióval szinte senki nem élt, ahogy az első hangok megszólaltak, általában kiürült az előtér. A hely egyetlen negatívuma talán, hogy az árak nem az underground pénztárcához vannak mérve, de aki a zene miatt érkezett, annak ennyi pozitívum mellett ez eltörpülő kicsinység.
Bebizonyosodott tehát, hogy ennek az estének keresve sem lehetett volna jobb helyet találni, így izgatottan vártam, hogy az első zenekar, a Solar Scream a produkciójával megkezdje a bulit. Kisebb csúszással ugyan, de belekezdtek, és a kezdeti 5-6 emberből álló nézősereg létszáma pillanatok alatt megsokszorozódott. Bevallom, nekem eddig még nem volt szerencsém a zenekarhoz. Igaz, a Divider albumról sok olyan kritikát olvastam, ami felkeltette az érdeklődésemet, hangzóanyaggal még nem találkoztam, és valamiért a honlapon található számokat sem hallgattam meg. És ez bizony vétek volt! Ugyanis már az első számuk alapján olyan jóféle modern metal/rock muzsika bontakozott ki, amilyen igényeset és jót ritkán hall az ember. Az ének egyszerűen betöltötte a teret, erőteljes volt és emiatt valamint a használt effekt – ami rendkívül jól be volt állítva – hatására abszolút lehetett érezni azt a pluszt, ami egy jó zenekart kiemel az átlagból. Ráadásul belehallgattam utólag a lemezbe, és szerintem élőben sokkal jobb volt mind a hangzás, mind az énekes hangja, egyszerűen sokkal jobban ütött az egész. Természetesen ez nemcsak az énekes/énekesek – mert sokszor volt többszólamú ének, amelybe a basszusgitáros is beszállt – hangjának érdeme, hanem a többiek életteli és a dobos színes játékának is. Az együttesből mindenki kommunikált a közönséggel, bár egy minimális feszélyezettséget azért éreztem náluk, de a kevés mozgás ellenére kellemes élményt okoztak mindenkinek, én pedig egy újabb figyelemreméltó reménységet ismerhettem meg. Még akkor is, ha nem mindegyik szám tetszett olyan maradéktalanul, mint az első és az utolsó – számcímekkel ismeretség hiányában nem tudok sajnos szolgálni -, de ez inkább a stílus sajátosságainak tudható be.
Kisebb átszerelés után következhetett a másik koncert, amit leginkább vártam. A hazai extrém metal egyik éllovasának számító Watch My Dying első riffjeire természetesen visszatért az emberek nagy része, látszott, hogy sokan örültek annak, hogy ez a brigád lett a The Ocean előzenekara. A zenekar sorsának alakulását mostanság nem igazán követtem, a velük kapcsolatban hozzám eljutott lényeges információk közül a legutolsó az volt, hogy Bordás Zoli helyét Garcia Dávid vette át, aki régebben is sokszor kisegítette a zenekart – és aki pár kedvenc magyar bandám sorait is erősítette már. Kíváncsi voltam hát, mit alkotnak ezzel a felállással egy ilyen hangosítás mellett, különösen azért, mert mint említettem, általában csak egy-egy számot tudtam tőlük elcsípni élőben, egy teljes koncertet sosem. Nos, mondanom sem kell, hogy alaposan belekezdtek, Veres Gábor énekes a szó pozitív értelmében szinte megőrült a színpadon, de minden tag egy hatalmas energiabomba volt, és ez a bent lévő emberek egy részére át is ragadt. Hihetetlenül egyben van ez a csapat, Garcia Dávid játékát mindig öröm hallgatni, precíz és feszes, a többiek pedig remekül építkeznek erre az emberi metronómra. Érdekes volt viszont, hogy ilyen tisztán megszólalva, effektek és még plusz sávok nélkül mennyire más ez a zene. Igazából nekem éppen emiatt volt, ami sokkal jobban tetszett, mint lemezen, de volt, aminél hiányérzetem volt. Ez a kettősség pedig leginkább az új lemez számainál jelentkezett, például a Fényérzékeny nekem így túl száraznak tűnt, de az Elsőbbségi pedig talán a legütősebb számra sikeredett aznap este. A Klausztrofónia dalai viszont szerintem rendben voltak, például az Idomtalannál egyáltalán nem zavart a zörgések, effektek hiánya – vagy halksága? -, ám volt, ahol ez a fajta puritánabb megszólalás nem vált előnyére a számnak. Lehet, hogy csupán a The Ocean fellépését vártam már nagyon, és ezért éreztem így, de ez csupán saját meglátás, és így mindezek ellenére azt mondhatom, hogy a WMD remek, energikus, és a rajongók számára tökéletes koncertet adott, kiválóan előkészítve a terepet az est főszenzációjának.
A The Ocean koncertje előtt kisebb átszerelés következett, kíváncsian vártam, hogy az interjúban említett meglepetés alatt mit is érthetett Robin Staps frontember, aki egy különleges előadást ígért, rengeteg fénytechnikával, videokivetítéssel és hasonló finomságokkal. Az eléggé valószínűsíthető volt, hogy az egész kollektívát nem hozzák el – bár egyszer meghallgatnék egy olyan nagyszabású koncertet is, és gondolom ezzel nem vagyok egyedül -, és ezért kíváncsi voltam, hogy vajon sikerül-e élőben ugyanazt a hangulatot visszaadni. Nos, a Hadean berobbanásával minden kétséget eloszlattak efelől, hatalmas energia sugárzott a színpadról, körülbelül akkora, amekkora az ősmasszívumokat gyűrögethette anno. Ugyan a vj elmaradt – nem tudni, milyen okokból, hiszen szerintem a Fonó alkalmas lenne egy ilyen kivetítés megvalósítására -, azonban a látványtechnikával így sem voltunk híján, az erősítők köré szerelt különféle színes fények jelentősen megdobták a koncertképet. Ezek ráadásul nem manuálisan voltak irányítva – mint még sok helyen -, hanem úgy voltak megoldva, hogy a samplerek, a kiváló dobos metronómja és a fények egymással össze voltak kötve, és ezt egy laptop irányította, így egy teljesen precíz, pontos, profi audiovizuális élményt kaphattunk. Mint most említettem, voltak samplerek, így nem lehetett attól tartani, hogy a lemez hangulata elvész az élő produkció színes hangszerelésének hiánya miatt, ugyanis a szintetizátoros témák és az effektek, zajok mind arról lettek bejátszva.
A helyet több mint félig megtöltő nézősereg – akik nem voltak kevesen, csupán a hely nagysága miatt nem tudták megtölteni a termet – lelkesen üdvözölte a német zenemágusokat, volt aki Mathias Buente énekes extatikus állapotát átvéve tombolt, volt aki inkább a finom megoldásokra, lágy részekre figyelt egy korsó sör vagy bor társaságában. Mindkét réteg igényeit maximálisan kielégítette a csapat, hiszen a koncert rendkívül jól strukturált volt. Az első nagy blokkban természetesen a Precambrianról játszottak több mint háromnegyed órát, ezt is úgy, hogy bemelegítésként a Hadean/Archeanról három tételt (csak a gyorsabb Paleoarcheant és Neoarcheant hagyták ki), majd következhetett a Proterozoic, amellyel ki lettem volna békülve akkor is, ha „csak” profin előadják a dalokat. De természetesen azt a beleélést, amit a zenekarnál tapasztaltam az első három tételnél, csak még inkább fokozták, amikor az „Orosirian/For The Great Blue Cold Now Reigns”-ba belekezdtek. Ennél a számnál már a közönség nagy része is együtt üvöltötte a szöveget Robinnal, ezt ismerték a legtöbben, feltehetőleg a MySpace jóvoltából. A Proterozoic nagy részét eljátszották a Calymmian-Ectasian-Stenian-Tonian négyessel, igaz, legnagyobb bánatomra pont a kedvenc Rhyacian nem került elő, de nem leszek telhetetlen, inkább megemlítenék néhány dolgot erről a blokkról. Először is, katartikus volt. Kimondhatatlanul. A lágy részek nem olyanok voltak, mint a lemezen, hanem sokkal de sokkal atmoszferikusabbak, teljesebbek. Félórányi libabőrözés volt a koncertnek ezen része, és látszott, hogy ezt a színpadon ugyanígy érzik. Ráadásul Robin arcáról le lehetett olvasni, hogy ez a zene abszolút belőle fakad, ami még teljesebbé tette az élményt. Többet talán nem is mondhatok erről, csak annyit: egyszer mindenkinek el kell jutnia egy ilyen koncertre, mert minden érzelgősség nélkül kijelenthető, hogy ez valóban valami különlegeset ad.
Ezután a blokk után természetesen újra felpörgették az eseményeket, és elővették az Aeolian/fluXion albumok dalait, amelyek közül a koncertig sajnos csak a MySpace oldalon találhatóakat volt alkalmam megismerni, így részletes számlistával nem nagyon tudok szolgálni. A „The City in the Sea”-vel kezdték ezt a blokkot, ami visszazökkentette a közönséget a tombolásba, akik még nagyobb intenzitással hálálták meg a gyorsabb témák megjelenését. Még jó pár számot leadtak a korai időkből, majd a Queen of the Food Chainnel zártak, aminek a végén lévő kórus bejátszása remek lezárása volt az estnek. Legalábbis csak hittem, hogy ez a lezárás, én speciel nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kaliberű zenekar megbontaná az egység-élményt valami plusz utólagos hozzátoldásával. Nos, nem így történt, a kitartó visszatapsolás után a srácok visszajöttek a színpadra, és belekezdtek egy instrumentális számba. Amíg fönt négyen játszottak, addig az énekes Mathias lejött a nézőtérre egy pohár itallal, és a hangmérnök mellől figyelte az eseményeket. Természetesen mikor eltűnt, sejtettem, hogy hamarosan megjelenik a színpadon, és belekezdenek az utolsó tételbe, ami a végső kiteljesedést jelentette aznap este.
Ez a rendezvény nagyon-nagyon kellemes emlékként fog bennem élni, hiszen mind a körülmények, mind a látott produkció olyan volt, amilyenért az ember szeret koncertre járni. Erre a helyre gyakrabban lehetne szervezni hasonló bulikat, mert viszonylag frekventált helyen van, a hangzás és a hely elrendezése pedig példamutató. De természetesen ezek csak körülmények, ami mit sem ért volna, ha gyenge fellépéseket látok, ám erről szó sem volt. Találtam egy új, számomra ígéretes bandát, meggyőződtem a WMD profizmusáról és energikusságáról, és végül a The Ocean megmutatta, hogy a metalt nemcsak „plug and play” módon lehet előadni, ahogy valamelyikőjük említette egy interjúban, hanem gondosan megtervezve, de mégis lélekkel teli módon is. Régen nem tapasztalt élményt okozott nekem a három együttes, és szerintem mindenkinek, aki aznap este a Fonóba ellátogatott.
