2024. március 12. @ Budapest, Barba Negra
Megmondom őszintén, volt némi dilemmám azzal kapcsolatban, hogy átutazzam-e a fél országot ezért a koncertért. A helyzet ugyanis az, hogy a ’90-es években nagy rajongója voltam a Therion-nak, és már a kezdetektől fogva követem a svéd zenekar munkásságát (beleértve a korai death metal anyagokat is), de az utóbbi másfél évtizedben már jóval kisebb hatást gyakorolt rám a zenéjük. Utoljára talán a 2007-es Gothic Kabbalah tetszett igazán, de számomra – legalább is az általam megítélt fénykorukhoz képest – már az sem volt elég izgalmas. Bár azóta is meghallgatom minden egyes albumukat a megjelenésekor, sajnos rendre megállapítást nyer, hogy ezek már nem nekem szólnak. Márpedig itt most a legfrissebb anyag, a Leviathan lemezbemutató turnéjáról van szó, ami ráadásul ezúttal nem is csak egy lemezt jelent, hanem egyenesen hármat! Történt ugyanis, hogy az első rész még 2021-ben napvilágot látott, de akkoriban a covid járvány miatt nem igazán volt realizálható a koncertezés. Mindeközben a zenekar alapítója, vezére és gyakorlatilag egyetlen állandó tagja, az egyébként is igen termékeny Christofer Johnsson olyannyira nem tétlenkedett, hogy azóta elkészült a trilógia második és harmadik része is. Szóval erősen valószínűsíthető volt, hogy javarészt ezeknek a dalai lesznek majd előtérben. Másrészt a „csak el kellene menni” mellett szólt, hogy még sosem volt szerencsém élőben hallani a Therion-t, ami nem mellesleg közismerten kiváló koncertbanda. Több barátom is hangsúlyozta, hogy számtalanszor látták már, és mindegyik jó volt! A Live Gothic DVD-jüket én is jól ismerem és szeretem, ami részben alátámasztja ezt, viszont az sem egy mai produkció, hiszen még 2008-ban rögzítették. Ráadásul egy remek felállással, ami szintén nem egy elhanyagolható szempont, mert tudni vélem, hogy Christopher azóta már teljesen új zenészekkel dolgozik. Nemrég pedig nyilvánosságra hozta, hogy a jövőben erősen lecsökkenti a koncertezést Európában, és ez akár azt is jelentheti, hogy talán az utolsó lehetőségek egyike hazánkban, ami tovább erősítette bennem az érzést, hogy ezt most tényleg nem kellene kihagyni! Biztos, ami biztos, előtte azért ránéztem a várható setlist-re, és örömmel konstatáltam, hogy izgalmas programmal készültek, ami a régi és új rajongókat egyaránt igyekszik kielégíti. Már csak abban bíztam, hogy a jelenlegi felállás sem okoz majd csalódást, és hogy a hangosítás is rendben lesz, amiben a Barba Negrát ismerve sajnos sosem lehet biztos az ember.
A helyszínre érkezve rögtön egy meglepetéssel kezdődött az este, mikor megláttam, hogy a koncert nem a nagy épületben, hanem a Blue Stage nevet viselő kisebbik sátorban kerül megrendezésre, és még így sem lett „sold out” a buli! Mondjuk, nem sok híja lehetett, mert azért eléggé tele volt a terem, mindenesetre számomra akkor is meglepő, hogy mindössze ekkora érdeklődés van egy ilyen nagy múltú, gyakorlatilag stílusteremtő zenekar iránt – még ha manapság egy kicsit csökkent is a népszerűségük. A közönség javarészt természetesen a negyvenes-ötvenes ősrajongókból állt. Egyébként elég színes társaság tette tiszteletét a rendezvényen, de szerencsére mindenki normálisan, kulturáltan szórakozott. A helyszínnel komolyabb probléma egyébként nincs, viszont nem is tökéletes, mert bizony akadnak hiányosságok. Például, hogy egyáltalán nincsenek ülőhelyek. Az én koromban nem mindenki élvezi már annyira, ha több órán keresztül állni kell!
Mielőtt elkezdődött volna a koncert, meglátogattam a merch sarkot, de sajnos nem sok örömöm leltem benne. A választék gyér, az árak viszont jó borsosak. A Satra termékei alapból nem érdekeltek, a Therion pedig hozott pár pólót 14 ezerért és egy pulóvert 30-ért, ráadásul régi mintásokat egyáltalán nem …szóval köszöntem, a vásárlás ezúttal elmarad.
Az előzenekar szerepét betöltő finn Satra számomra teljesen ismeretlen volt ezidáig, ami nem véletlen, ugyanis egy gyors internetes utánajárás során megtudtam, hogy egy fiatal zenészekből álló kezdő bandáról van szó, akik még csak pár éve alakultak. Az első lemezük nemrég jelent meg, azt promózzák éppen. A háttérmunkák alapján láthatóan komolyan veszik a zenélést, van honlapjuk, jók a merch-eik. Műfajilag a szimfonikus metalba sorolják magukat, ami egy cseppet sem meglepő, ha már a stílus egyik legfőbb úttörője és zászlóvivője turnézni viszi őket magával. A dalaikba viszont szándékosan nem hallgattam bele, hogy ez legyen inkább meglepetés.
Sajnos a produkció eléggé távol állt attól, hogy igazán élvezni tudjam. Szimpatikus, kedves fiatalok voltak, látszott rajtuk az igyekezet, de kb. ennyi. Engem sem a zenéjükkel, sem a színpadi kiállásukkal nem sikerült meggyőzniük. Rosszul éppen nem játszottak, de hogy is mondjam… nem vitték túlzásba a metal életérzést. A gitáros gyerek konkrétan ing-farmer kombóban nyomta, akiről nekem speciel a nyíregyházi Lidl egyik pénztárosa jutott eszembe, ami nem túl menő ide, de az énekes hölgy is sokkal inkább valami multi cég HR alkalmazottjára emlékeztetett, mint egy metal frontemberre. A basszer legalább már felvett egy Therion pólót és egy hosszú fekete köpenyt, de még ezzel együtt se nézett ki különbül, mint egy átlagos srác, akit épp az utcáról hoztak fel a színpadra. Az egyre gyülekező közönség mellesleg egész jól fogadta őket, hosszas tapssal jutalmazták a számokat, sőt, olykor még némi headbangelés is előfordult egy-egy húzósabb témánál. Én viszont az efféle populáris rockzenét sajnos nem igazán tudom értékelni, főleg ilyen amatőr formában, de objektíven is nyugodtan kijelenthető, hogy szinte minden téren bőven van még hova fejlődniük. Nem tudom, hogy miért pont őket választották vendégnek erre a turnéra, én inkább mondjuk egy Eurovíziós dalfesztivál előválogatón tudnám elképzelni ezt a produkciót, ahonnan valószínűleg nem is jutnának tovább.
Szűk félórás szünet után végre elérkezett az idő, hogy színpadra állhasson a Therion. Sajnos a kiírásnál még egy pár perccel hamarabb is, ezért még az udvaron tartózkodtam, mikor meghallottam, hogy már elkezdődött. Sietve áthámoztam magam a tömegen a fotós árokig, ami egyébként talán az eddigi legszűkebb volt mind közül, ahol eddig megfordultam, pedig jártam már pár helyen az elmúlt évek során. De nem is ez a lényeg, hanem amilyen hatással voltak rám szinte azonnal, amint odaértem! Ha voltak is kétségeim afelől, hogy vajon jó lesz-e, azok már az első percekben elmúltak, és egy igazán megnyugtató érzés töltött el: Jó lesz, bizony!
A Satra után főleg elég nagy volt a kontraszt, mert ezek a tapasztalt, profi zenészek minden tekintetben pont a másik végletet prezentálták, mint amit az előzenekar esetében tapasztalhattunk: látványos színpadkép, igényes jelmezek, határozott kiállás. A Therion-ra mindig is jellemző volt, hogy a minőségi zene mellett az efféle külsőségekre és a koreográfiára is nagy hangsúlyt fektetnek. Egyes daloknál konkrétan színházi darabra emlékeztető performanszt láthatunk.
Úgy tűnik, Christopher Jonhsson bármilyen társaságot verbuvál maga mellé, az jól működik, mert ez a lineup is tökéletesen megállta a helyét. A ritmusgitáros posztot betöltő, illetve az (élőben samplerekkel megoldott) billentyűs hangszerekért felelős maestro az elmúlt évtizedben megszabadult hosszú hajától és arcszőrzetétől, és a klasszikus rocker külsőt elegánsra cserélte. Ez alkalommal is ingben, nyakkendőben, öltöny mellényben állt színpadra, mintha valami előkelő bálba jött volna. A többiek viszont full metalban tolták.
A tenor énekes szerepét a világháborús kosztümben díszelgő Thomas Vikström tölti be immár 15 éve. Sokaknak ismerősen csenghet a neve, mert számtalan bandában énekelt már. Én a Candlemass Chapter VI albumán hallottam először még három évtizeddel ezelőtt, de ezzel kapcsolatban pont nem éppen pozitív emlékeim vannak, mert sokkal kevésbé tetszett, mint elődje, Messiah Marcolin. A színpadon tisztességgel végezte a dolgát, de véleményem szerint korábban jobb frontemberek is megfordultak már a Therion-ban (például a Snowy Shaw – Mats Levén páros).
Sokunk nagy örömére azonban több, mint 10 év kihagyás után visszatért a zenekarba Lori Lewis, a szoprán énekesnő, mellette pedig a mélyebb női vokálért felelős spanyol Rosalía Sailem-et láthattuk, aki négy éve tagja a bandának és a Leviathan lemezeken is aktívan közreműködött. A hölgyek gótikus stílusban díszelegtek: Lori full feketében a darkosabb külsőt választotta, míg Rosalía erősteljes piros kiegészítőkkel tette tüzesebbé a karakterét.
Gitáros poszton továbbra is Christian Vidal erősíti a csapatot, aki szintén tökéletes munkát végzett. Rendben voltak a szólók is, jól is mutatott a színpadon. True metal figura, ugyanakkor tök szimpatikusnak tűnt. Kedvesen, mosolygósan, és kellő átéléssel játszott végig. A színpad jobb szélén helyet foglaló Christopher Davidsson basszer is hatalmas fazon. Királyul nézett ki, ahogy kabátban, napszemüvegben a szélgép fölé állva tolta, hogy a szellő szétfújja hatalmas haját és szakállát. Ő egyébként csak helyettesít a turnén, amit az eredeti bőgős nem tudott vállalni. A dobok mögött pedig 2017-ben visszatérő finn Sami Karppinen volt (alig) látható, aki az ezredforduló környékén már megfordult a zenekarban, hiszen a Deggial és a Secret of the Runes albumokon is az ő játékát hallhattuk.
Az élvezetes előadás mellett szerencsére a setlist-be se nagyon lehetett belekötni. Bár a két órányi, összesen 21 tételből álló dalcsokor főleg a Leviathan triógiára épült, az azokról 3:2:2 arányban elhangzott 7 nóta még így is csak a teljes műsor egyharmadát jelentette. …amit egyébként nem egy blokkban, hanem vegyesen szétszórva mutattak be. Mint már utaltam rá, korántsem vagyok maradéktalanul elégedett az újabb albumokkal, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nincsenek rajtuk jó számok! Az egyik kedvencem ezek közül a Ruler of Tamag, amit rögtön az elején, egész pontosan másodikként el is játszottak. A másik favoritom, a Die Wellen der Zeit sajnos kimaradt, de ez egyáltalán nem meglepő, mert nem egy kimondottan koncert nóta. Elhangzott viszont a Tuonela és a Twilight of the Gods is, amik szintén a jobbak közé tartoznak szerintem, de igazából élőben még azok is élvezetesek voltak, amik stúdió felvételen egyáltalán nem keltették fel a figyelmem.
A setlist nagyobbik részét egyfajta „best of” válogatás tette ki, ami az 1996-2012 közötti időszakból majdnem mindent lemezt érintett. A nyitó nóta szerepe a Sirius B lendületes, heavy metalos beütésű slágerének, a The Blood of Kingu-nak jutott. Szintén 1-1 dal képviselte a Sitra Ahra és a Gothic Kabbalah albumokat. Sajnálom, hogy utóbbiról csak a Son of the Staves of Time-ot játszották, mert több is van rajta, amiket szívesen fogadtam volna. Kaptunk továbbá kettőt a Secret of the Runes-ról és kettőt a Lemuria-ról is, aminek a címadó dalát nagy örömmel fogadtam, mert az egyik kedvencem a kétezres évekből. Meglepő módon még két francia nyelvű sanzon feldolgozás is bekerült a programba, amik közül szerintem a Mon Amour Mon Ami kifejezetten jól működött. Az este legjobb pillanatait számomra mégis a ’90-es évek szerzeményei jelentették, és ezzel egész biztosan nem vagyok egyedül. Szerencsére egy jó nagy kanállal merítettek ebből a korszakból, ugyanis a legendás Theli és a Vovin lemezekről összesen 5 dalt is hallhattunk. Az igazi meglepetést számomra mindenképpen a Siren of the Woods című 10 perces lírai eposz jelentette, ami a Therion teljes életművének tekintetében is a legnagyobb kedvencem. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a szövege akkád nyelven íródott. Micsoda ötlet már egy több, mint kétezer éve halott nyelvet megszólaltatni! Nem állítom, hogy jobban tetszett, mint a lemezen, mert élőben egy picit vérszegényebb volt, de így is boldog voltam, hogy megajándékoztak ezzel az élménnyel.
A rájátszásra természetesen két „korai” slágert tartogattak. Elsőként a Vovin nyitó dalát, a The Rise of Sodom and Gomorrah-t játszották el. Ezután végül a színpadon végig alázatosan és visszafogottan jelenlévő bandavezér is magához vette a mikrofont, majd egy kb. két perces beszédben bejelentette, hogy az utolsó dalt rögzítik, és a turné végén kiválasztanak egyet, amiről majd live video készül…és talán pont ez lesz az! Ezzel valamelyest fel is tüzelte a közönséget, majd felkonferálta a To Mega Therion-t, ami az este utolsó dalát jelentette. Mondanom sem kell, ezzel nagyszerű hangulatban zárult le ez az egyébként is remek koncert, és úgy gondolom, hogy valószínűleg senki nem távozott elégedetlenül. Én mindössze annyit sajnálok, hogy a Lepaca Kliffoth albumig már nem merészkedtek a korai korszakba, mert az lett volna még csak hab a tortán! Mondjuk a The Beauty in Black simán lemehetett volna, és még csak ki sem lógott volna a sorból, mert már abban is hallhattunk opera éneklést. Na, de ez már csak telhetetlenség részemről, mert valójában az is érthető, hogy a korszakalkotónak számító Theli album előtti szerzeményeket miért hanyagolták.
Therion setlist The Blood of Kingu Ruler of Tamag Birth of Venus Illegitima Tuonela Twilight of the Gods Mon amour, mon ami (Marie Laforêt cover) La Maritza (Sylvie Vartan cover) Leviathan Asgård Morning Star/Black Diamonds Ginnungagap Litany of the Fallen The Siren of the Woods Aeon of Maat Lemuria Sitra Ahra Quetzalcoatl Eye of Algol Son of the Staves of Time The Rise of Sodom and Gomorrah To Mega Therion
Röviden összefoglalva, szerintem a zenekar teljesítménye és a setlist is teljesen rendben volt, és szerencsére még a hangzással sem volt gond. Egyébként érdekes, hogy a Blue Stage sátorban eddig kétszer jártam, és egyik esetben sem volt különösebb problémám vele, míg a nagyobbik Barba Negra objektum rendszeresen leszerepel ezen a téren. Nem tudom, hogy mi lehet az oka ennek, de őszintén remélem, hogy a jövőben ott is javul majd a tendencia! Mindenesetre elégedetten nyugtázhatom, hogy ezúttal megérte eljönni, egyúttal merem ajánlani a Therion-t élőben megtekinteni mindenkinek, aki szereti a zenekar munkásságát, vagy a symphonic metal műfajt, vagy pusztán egy igényes metal koncertet! Bízzunk benne, hogy lesz még rá lehetőség a jövőben!
FOTÓK: Gyrsee
