2016. január 22. @ Budapest, Barba Negra Music Club
Az utóbbi években bevett gyakorlattá vált, hogy a nagy nemzetközi turnék hazai állomásán elsősorban nem a főzenekar, hanem valamelyik ínyencségnek számító, saját hazáján kívül ritkán látható előzenekar okán veszek részt. A 2016-os esztendő első koncertje egyből ilyen volt: bár természetesen kíváncsi voltam, milyen is élőben a legendás Therion egy „Best Of” műsorral, sosem volt akkora kedvencem egy-két dalt leszámítva, hogy csak miattuk felutazzak Pécsről a fővárosba. 2016. január 22-én így elsősorban a svédek egyik előzenekara, a Kínából érkező, de etnikailag mongol Ego Fall miatt szedtem fel sátorfámat és indultam a Barba Negra klubja felé. Róluk nemrég már írtam Mongol Metal című splitlemezük kapcsán is.
Az estét azonban nem ők, hanem az orosz Imperial Age nyitotta, akik valószínűleg előző kislemezük Therion-feldolgozása kapcsán kerültek a turnéba. Bár az általuk játszott szimfonikus power metal nem a legnagyobb kedvencem, kíváncsi voltam a csapatra, minthogy frontasszonyukat, Alexandra Sidorovát korábbi és jelenlegi folk/pogány metal csapatai kapcsán ismerem. Ebből fakadóan nyitás után nem sokkal be is toppantam a helyszínre, ahol az előzetesen kiírt (de szigorúan nagyjábóli) kezdés helyett negyed órával később léptek a színpadra a moszkvai srácok, így minden érdeklődőnek volt ideje időben beérni, ez pedig meg is látszott a nézőtéren.
A csapat elég fiatal és eredetileg a billentyűs-énekes Alexandr „Aor” Osipov szólóprojektjeként indult, aki mellé fokozatosan sorakozott fel egy teljes banda. Felállásuk nem szokványos, hiszen két szintetizátorral állnak ki, a szintisek viszont egyben vokalisták is. A zenekarvezető tiszta és torz énekei majdnem olyan fontosak, mint a női fő vokálok, míg a másik billentyűs női háttéréneke nagyszerűen emeli a hangulatot. Több dalrészlet alatt a két vokalista hátrahagyta hangszerét és a fronton alkotott kórust Alexandrával együtt. Az epikus és pogány/mitológiai témákat tökéletesen megtámogatta a gördülékeny színpadi viselkedés és a rutinos kiállás. Az angol nyelvű dalokban némi népies és fantasy hatást véltem felfedezni, az Aryavarta alatt a két leányzó még táncra is perdült. Bár a hallgatóság láthatóan nagy élvezettel fogadta a produkciót, a hatalmas felszabaduló energia ellenére sem voltak még eléggé bemelegedve egy kis pogózáshoz, még a zárótétel kifejezetten zúzósra vett intrója alatt sem, de ez bizonyosan nem szegte kedvét a moszkvaiaknak, hiszen koncert végén közönségfotóval örökítették meg debütáló pesti koncertjüket és lepakolás után azonnal kijöttek barátkozni is.
Imperial Age setlist: 1. Turn the Sun Off!; 2. Death Guard; 3. Aryavarta; 4. Warrior Race
Másodikként valamivel 8 után vették be a deszkákat a mongolok, pontosabban elsőre csak a basszusgitáros-népzenész, aki a mongol bandák oly meghatározó hangszerén, a kéthúros lófejes hegedűn, avagy morin húron és torokénekkel vezette fel az Ego Fall buliját. Jó pár álmélkodó és meglepett kiáltás hagyta el a közönséget, nem sokan számítottak efféle egzotikumra. Sajnos a révülős intrót követően a morin húr lekerült a színpadról, Chao Luomeng basszusgitárra váltott, de szerencsére a népi elemeket később sem csak a sampler szolgáltatta (egyébként erre a turnéra a csapat kütyüse sem jött, így a billentyűs és elektronikus hangszínek is samplerről mentek), hiszen a népies kórusokat közösen szolgáltatta a három gitáros, a torokénekbe pedig továbbra is besegített Chao és a Back to the East (avagy Return Home/East Normalized) elején még mongol hosszúfurulyán, cúron is eljátszott egy rövid dallamot elektronikus alapokra. Sajnos eleinte a sampler hangzása (legalábbis az első sorokban) nem volt tökéletes, így az Out of the Ordinary morin húros-electrós breakdownjából nem sokat hallottunk.
Ez szerencsére később javult és a hangosító javára szóljon, hogy cserében a basszusgitár megszólalása olyan dögös volt, amilyet már nagyon régen hallottam élőben. Az elektronikus és népi témákkal ötvözött modern metal nem csak zeneileg volt igen a helyén ezen az estén, hanem produkció terén is. A csapat nagy része tradicionálisra hajazó cuccokban állt színpadra, a szakállas szólógitáros le sem tagadhatta volna, hogy Dzsingisz kán unokája, míg az énekes Yu Chao hosszú rasztáival, hétköznapi öltözetével és kiállásával tökéletesen hozta egy metalcore/melodeath/nu metal csapat frontemberének szerepét. Egyetlen panaszom lehet: rövid volt az a 30-35 perc… Remélem visszatérő vendégek lesznek Európában a belső-mongóliaiak!
Ego Fall setlist: 1. Intro; 2. Brave Heart; 3. Wind the Horn; 4. Out of the Ordinary; 5. The Defender; 6. Back to the East; 7. Burying Civilization; 8. War Steed; 9. Spiritual Judgement
A headliner előtti közvetlen felvezető Christofer Johnsson Therion-gitáros másik projektje, a Luciferian Light Orchestra névre hallgató okkult rock/pszichedelikus heavy metal banda volt. Azonban több közös szál is van a két banda között, hiszen élőben a Therion másik gitárosa és basszere segíti ki Christofert, énekesnőjük, Mari Paul (avagy Mari Pablo, eredetileg Mari Karhunen) pedig vendégzenész volt a Therion legutóbbi nagylemezén. Ezt sokan nem tudták egyébként és Christoferék sem könnyítették meg a közönség dolgát, hiszen kalapot húztak és karneváli álarcokban, arckendővel, illetve napszemüveggel takarták arcukat az énekesnőt kivéve. Zenéjük lágyabb, rockosabb és atmoszferikusabb volt a másik három bandáénál, ez sokakat késztetett arra, hogy inkább üldögélve szemléljék az ötöst és rápihenjenek a főzenekarra.
A közönség száma azért nem csappant meg jelentősen, bár én is a pihenő mellett döntöttem. Zenei világuk sem jött be különösebben, így csak néha-néha lestem bele a műsorba. Az énekesnő gyakran táncszerű gesztusokkal tette hangsúlyosabbá az intrumentális részeket, bár a kép ezt leszámítva elég statikus volt a rögzített mikrofonnal. Sosem lesz ez a vonal a kedvencem, de teljesen a helyén volt a Luciferian Light ’70-es évek atmoszféráját idéző előadása.
Luciferian Light Orchestra setlist: 1. Dr. Faust on Capri; 2. Church of Carmel; 3. Eater of Souls; 4. Where the Lilies Grow; 5. Venus in Flames; 6. Taste the Blood of the Altar Wine; 7. A Black Mass in Paris; 8. Dante and Diabaulus
Az est egyértelmű headlinere a Therion volt. Sokan voltak kíváncsiak rájuk és még vidékről, sőt külföldről is érkeztek rajongók a Barba Negrába, a résztvevők száma valószínűleg meg is haladta a FB-os eventnél látott visszaigazolásokét, ami manapság igencsak ritkaságszámba megy. Bár a svéd projekt utoljára 4 évvel ezelőtt jelentkezett nagylemezzel, a Les Fleurs du Mal-lal és a gitáros Christofer Johnsson a Luciferian Lighttal új projektbe is vágott, mégsem váltak inaktívvá: sorban hoztak ki klipeket és kislemezeket, ez év elején pedig egy „best of” dalcsokorból álló metaloperával indultak európai körútra és érkeztek ez alkalommal hozzánk. Nem csoda hát, hogy a nézőtéren sokan az LLO után is a színpad előtt maradtak és mikor felcsendült az intró, az addig szanaszét bóklászók jelentős része is összegyűlt a szeánszra. Én utoljára kb. 10 éve hallgattam a zenekart, élőben pedig sosem láttam őket, így kíváncsi voltam, milyen is egy Therion-buli. Az már rögtön feltűnt, hogy szeretnek nálunk játszani és ők is annyira imádják a közönséget, mint a közönség őket – ezt többször el is mondta Thomas Vikström frontember-zenekarvezető, de ha nem említette volna, akkor is egyértelműen látszott volna. A felállás talán nem volt az igazi, páran szóvá is tették, hogy a rendes kórust nem nagyon pótolhatja a csapat két session énekesnője, bármilyen jók is. A szoprán szólamot egy képzett olasz operaénekesnő, Chiara Malvestiti szolgáltatta, aki nem olyan régóta van a zenekarral, ez pedig meg is látszott, hiszen nem igazán igyekezett előtérbe kerülni még a szólórészek alatt sem. Az altot immár évek óta Thomas Vikström lánya, Linnea szolgáltatja a koncerteken, ő inkább extrém metalos külsejével lógott ki kissé. Többen kifogásolták, hogy a hölgyek hangja kevésbé illik a dalokhoz, főleg a Secret of the Runes lemezről felcsendülő első négy tételhez, bár számomra laikusként nem volt feltűnően elütő a dolog. Kellemes pillanatokat okozott viszont Linnea Vikström bevezetője a The Siren of the Woods előtt: elmesélte, hogy ezen a turnén mindenki nagyon jól bulizik – rajta kívül, hisz rá végig figyel az édesapja. A vicces anekdota jó alap volt az apjával duettben énekelt dalhoz.
A zenekar kommunikációja az egész koncert során nagyszerű volt egyébként, az abszolút ráadás Les Sucettes előtti felvezetőt leszámítva. Ekkor Christofer Johnsson gitáros belekezdett egy oda nem illő, politizáló monológba, amivel a zenekar egy része sem tudott azonosulni, így Thomas viszonylag hamar visszaszerezte a mikrofont és a kínos intermezzo után még egy dalt eljátszottak. A hangosításra nagyon adtak: ahonnan én hallgattam, bal szélről abszolút jól szólt minden, és a megjelenés és a színpadi játék is rendben volt. Nem hiányzott a zenéhez passzoló teatralitás sem, például Marie Laforêt-feldolgozás Mon amour, mon ami-ben életre keltették a videoklip gyilkolós történetét is a Luciferian Lightos Mari Paul vendégszereplésével (e dalt eredetileg is ő énekli a Therion legutóbbi nagylemezén). A koncert igazi „best of” műsor volt és hát valljuk be, 28 év munkásságából lehet is, sőt nem is egyszerű válogatni. A hangsúly főleg a középső érán, a szimfonikus/opera vonalas Therion aranykorán volt (Theli, Secret of the Runes, Lemuria/Sirius B lemezek). De nem csak a népszerű dalok kerültek a szettbe, hisz e turnén hangzott fel a banda története során élőben először a Melek Taus és Black Fairy nóta is. 22 dalnyi, maratoni koncert után aztán parádésan levonult a zenekar és kétséget sem hagyott afelől, hogy nem ok nélkül vannak közel 30 éve a pályán és ha a közönségen múlik, egy darabig még maradni is fognak.
Therion setlist: 1. Ginnungagap; 2. Schwarzalbenheim; 3. Nifelheim; 4. Vanaheim; 5. Melek Taus; 6. The Beauty in Black; 7. Invocation of Naamah; 8. Cults of the Shadow; 9. The Siren of the Woods; 10. Wine of Aluqah; 11. Draconian Trilogy Part 2: Morning Star; 12. Draconian Trilogy Part 3: Black Diamonds; 13. Black Fairy; 14. Mon amour, mon ami (Marie Laforêt cover); 15. Kings of Edom; 16. The Dreams of Swedenborg; 17. Lemuria; 18. The Invincible; 19. Son of the Staves of Time; ráadások: The Rise of Sodom and Gomorrah; To Mega Therion; Les Sucettes (France Gall cover)
FOTÓK: PZsP Photography