Tristania, Van Canto, Serenity, Xandria, Amberian Dawn – Koncertbeszámoló

2011. október 02. @ Budapest, Club 202

A mai, főként tömegtermelésre szakosodott metal-iparban mindig öröm egy ötletes, valami újjal próbálkozó csapatot felfedezni. Sokak számára a Van Canto is egy ilyen üde színfoltja a fémzenének. Az idei őszi klubbuli dömping elején a magyar közönségnek is lehetett szerencséje ehhez a különleges „énekkarhoz”, valamint a női énekes gót metal zenekarok egyik legismertebb képviselőjéhez, a Tristania-hoz.

Az első két koncertről, az Amberian Dawnról, és a Xandriáról sajnos lemaradtam, így számomra a Serenityvel kezdődött az este. Ők a turnét lemondani kényszerülő ReVamp-ot helyettesítették. Sokan voltak kíváncsiak az osztrák , szimfónikus metalban utazó zenekarra, akik nem is okoztak csalódást. Egy nagyon lelkes és tehetséges zenekarhoz volt szerencsénk. A tagok között volt egy kis csere: Thomas Buchberger helyett Chris Hermsdörfer pengette a húrokat, és a Fairytales, valamint a Serenade of Flames című dalokban a francia Clementine Delauney (a Whyzdomból) énekelt Georggal Lisa Schaphaus-Middelhauve helyett. A csapat tagjai igen közvetlenek voltak amúgy a rajongókkal, a koncert után lejöttek közéjük beszélgetni is, nem kis örömet okozva. A zenéjük egyébként lemezről annyira engem nem győzött meg, vannak jó ötleteik, de még a harmadik, Death & Legacy című albumukon sem sikerült teljesen kiteljesedniük. Élőben viszont egy nagyon energikus csapat, akik elsőrangú show-t adnak.

Serenity setlist:

Set Sail To…
New Horizons
Far From Home
Coldness Kill
Fairytales
Reduced To Nothingness
Serenade of Flames
Velatum

Az est fénypontja minden kétséget kizáróan a Van Canto a’capella csapatának fellépése volt. Mint említettem már a cikk elején, elég szokatlan és sokak számára meghökkentő, amit a német csapat „művel”. A szájdobolás után szabadon létrehozták a „szájgitározást”, ami praktikus, mivel nem kell hozzá hangszer, viszont sokak számára kevésbé komolyan vehető. A mostani fellépésük során szerintem szereztek maguknak pár új rajongót, illetve meggyőztek pár bizonytalankodót. Az új lemez „The Seller of Soul” számával indították be a torok power metal-t, majd rögtön a Wishmaster átdolgozása következett, melyben a „gitárosok” mellett Inga Scarf és Dennis „Sly” Schunke kiváló énektudásáról is meggyőződhettünk. Hála istennek, a szájdobolást elfelejtették, és helyette egy kiváló képességű dobos, Bastian Emig kezelte az egyetlen igazi hangszert. Ahogy észrevettem, kicsit jobban hajlanak a saját számok felé élőben, amik „rendes körülmények között” előadva szimpla power metal dalok lennének valahol a Helloween- Manowar között. Így viszont igazi kuriózum, amit csinálnak, és koncerten is élvezhető. Gondoljunk bele, hogy öt frontember nyomja szinkronban a bohóckodást, a közönségénekeltetést, és mozogja be a színpadot. Sajnos a Kings of Metal közönségkedvenc kimaradt, helyette kaptunk egy kiváló Rebelliont, ahol Sly gyakorlatilag tökéletesen hozta a Grave Digger énekes Chris Boltendahl vokáltémáit, amiért külön dícséret illeti. Az utolsó két szám a Master of Puppets és a Fear of the Dark feldolgozása volt. Egy Bard’s Tale-t vagy a már említett Manowar feldolgozást jobban megtapsoltam volna, de így sem volt semmi rossz szájízem a koncert után. Bebizonyosodott, hogy a Van Canto abszolút színpadképes, és hazánkban is elég sokan szeretik őket.

Van Canto setlist:

The Seller of Souls
Wishmaster
To Sing a Metal Song
If I Die In Battle
Rebellion
Dangers in My Head
Black Wings of Hate
The Mission
Master of Puppets
Fear of the Dark

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a „fő attrakció” Tristania műsorára sokan már nem is voltak kíváncsiak, és hazafelé vették az irányt. A női énekeses gothic metal egyik legrégebbi és legismertebb képviselője jó félház előtt adta elő számomra nem túl meggyőző produkcióját. Jómagam soha nem tartoztam a rajongók közé, soha nem éreztem olyan erősnek a norvég bandát, ráadásul az utolsó”, Rubicon” című albumuk számomra már-már hallgathatatlanul tucatzene. A tagok nagy többsége ráadásul nem is ismerős, gyakorlatilag az eredeti felállásból csak Anders és Einar maradt meg. A legfájóbb pont persze Vibeke Sterne kilépése volt. Persze gyorsan „pótolták” egy Mariangela Demurtas nevű ügyeletes szép lánnyal, akine sem a kiállása, sem a hangja nem győzött meg teljesen. Közönséggel való kommunikációja szinte nulla, az iskoláslány kinézete pedig inkább nevetségesnek, mint érdekesnek vagy méltóságteljesnek hatott. A többi zenésszel szemben viszont semmi negatívumot nem tudok felhozni, főleg az általam régebben nagyon nagyra becsült Green Carnation tag Kjetil Nordhus hangja tett rám mélyebb benyomást. A dalok nagy többsége a Rubicon illetve az Illumination albumról került terítékre, de szerencsére előkerültek kevésbe felejthető darabok is, mint például a Shadowman, vagy a méltán klasszikus Beyond the Veil. Sajnos a Widow’s Weeds dalai teljes egészében kimaradtak a műsorból, és a Word of Glass-ről sem a legerősebbeket válogatták össze (például egy Lost, vagy egy Wormwood elfért volna). Azt kell mondjam, nem bántam volna, ha a Van Canto vagy a Serenity kicsit többet játszott volna a Tristania rovására, mert számomra abszolút nem tűnt tartalmasnak és érdekesnek ez a koncert, az előzőekkel ellentétben.