2014. március 2. @ Budapest, A38 Hajó
Igaz, hogy több alkalommal járt már nálunk a Turisas, mégis rendhagyó estének ígérkezett a márciusi fellépés, ez volt ugyanis az első alkalom, hogy a finnek headlinerként érkeztek hazánkba. Jó benyomást keltett továbbá, hogy a zenekar így megtartotta – egyébként éppen a mi Heidenfest-es beszámolónk kapcsán tett – tavalyi ígéretét, miszerint a lehető leghamarabb visszatérnek majd Magyarországra és ugyebár, így is történt, méghozzá nem is akármilyen körülmények között!
Kezdeném mindjárt azzal, hogy akár tudatosan, akár tudatalatt, de a hajóra vinni a Turisas koncertet olyan dícséretes elgondolás volt, mely kimeríti az „epic” jelző fogalmát, de persze, nem csak a rokonlelkű tematika miatt volt pozitív a helyszínválaszás, hanem nemes egyszerűséggel azért is, mert az A38 vitathatatlanul az egyik legkultúráltabb szórakozóhely Budapesten, különösen azok közül, ahová tisztes metalarc általában beteszi a lábát. Másrészről pedig, valami hasonló színvonalat vártam el a közönségtől is, hisz a folk koncertek már évek óta remekül működnek nálunk. Ezt a kijelentést mondjuk az események kezdete előtt még masszívan cáfolta a tény, hogy a fél nyolcnál végül valamivel előrébb hozott kapunyitáskor kb. tizen „rohamoztuk meg” a hajó gyomrát, de lassacskán azért elkezdett gyűlni a nép, amikor bő egy órával később jött az első igazi értékmérő próbatétel.
Én a magam részéről jó szájízzel fogadtam a kiadói befolyást, ami által a Starkill kapott lehetőséget Európa-szerte bizonyítani a nagyközönség előtt. A srácok minden kétséget kizáróan fel is nőttek a feladathoz – még ha keservesen lehúzott öt-hat év és két névváltoztatás kellett is mindehhez. Jómagam még valamikor 2011 környékén csatlakoztam az identitászavaros jenkik kronológiájához; akkor éppen Massakren néven futott a szekerük és erős Dimmu Borgir beütéssel próbálták eladni magukat a sympho black piacon. A dolog szépsége azonban, és amiért szándékosan – ugyanakkor rosszindulat nélkül – az „eladni” szót használtam, hogy a zene, a tagok, a hozzáállás meg úgy egyébként a szimpatikus akarat és küzdőszellem mind-mind a régi, csak éppen más megközelítésben tálalva.
Itt tartunk hát ma: lekerült a corpse-paint meg a mainstream-et taszító black metal címke, a zenekar pedig Starkill néven, dallamos death gúnynév alatt és sokkoló rocksztár attitűddel vágott neki az öreg földrésznek, nem mellesleg egy Century Media-s szerződést is lobogtatva érdemként az erőfeszítésekért. És hogy miért mondom el mindezt egy koncertbeszámolóban? Mert némi háttérinformáció nélkül képtelenség volna méltó módon értékelni mindazt a kitartást, amivel ezek a srácok felküzdötték magukat idáig az abszolút nulla chicagoi undergroundból.
A nehéz út ellenére, tapasztalat tehát volt dögivel, amit szerencsére a gyakorlatban is játszi könnyedséggel előnyére tudott fordítani a csapat. Profi imidzs és körítés mellett sok pozitívumot hozott a fellépés: a szépen belakott színpadon temérdek mutatós beállásnak és virtuóz mutatványnak lehettünk tanúi, a banda motorja, Parker Jameson továbbá kiváló improvizációs készséget is villantott, plusz a hibátlan kommunikációnak köszönhetően a deszkákon látott szenvedély hamar ragadóssá vált, a This Is Our Battle; This Is Our War előtti „Raise up your swords!”refrén gyorstalpalója pedig abszolút aduász ötlet volt, zabálta a tömeg a tagok minden mozdulatát.
Minden dicsérő szó mellett, olyan negatívumokat azért hozzátennék, hogy a példamutató magatartással párhuzamosan kicsit túl volt játszva a dolog és ez a sztár-allűr is egy csöppet már túlzásba esett a műsoridő vége felé, ezen felül illett volna a billentyűket élőben megszólaltatni meg a gyenge, halk gitárok helyett valami tisztességesebb soundot rittyenteni a koncerthez, szóval bár az összkép messze nem volt tökéletes, mindent egybevetve mégiscsak kimondottan jó benyomást tett ránk a banda.
A perform legjobb része persze maga a zene és a kiválasztott szerzemények voltak, ami felületesen szemlélve, leginkább a rengeteg szóló miatt elsőre ugyan mutathat némi hasonlóságot a Children Of Bodom-mal, de leszögezném, hogy ezek az arcok sokkal súlyosabb és összetettebb dalokban utaznak, példának erejéért, a záró Whispers Of Heresy olyan tiszta blackes reszeléssel csapott oda, hogy a buli végére valószínűleg az összes hal megdöglött a Dunában. Érdekes szituáció ez, hogy olyan nótákkal villog most a Starkill Fires Of Life c. anyaga, melyeket egy-két kivétellel már az első Massakren nagylemezen, sőt, még előtte, a Ballistika 2009-es demóján megírtak – de félreértés ne essék, irigylésre méltó kvalitásokkal van felvértezve a zenekar, pofátlanul fiatal zenészekkel (ld. a dobost), akik szerintem bár még mindig keresik a közönségüket, szép jövő előtt állhatnak az extrém metal színtéren.
Setlist: 1. New Infernal Rebirth; 2. Immortal Hunt; 3. Fires Of Life; 4. Sword, Spear, Blood, Fire; 5. This Is Our Battle; This Is Our Day; 6. Winter Desolation; 7. Whispers Of Heresy.
Általában keveselni szoktam, ha egy darab zenekar után már mindjárt a fő számért izgulunk a színpad előtt, hisz megvan annak a maga bája, amikor az ember türelmesen végignézi a módszeresen felépített, több állomásos bemelegítést, de a Starkill ezúttal olyan remekül ellátta előzenekari feladatát, hogy jó is volt még a pillanat hevében fejest ugrani a folytatásba.
Sajnos a Ten More Miles még elég satnya hangzás kíséretében próbálta belökni a mókát, amin ugyan sikerült némit kozmetikázni a folytatásban, de a sound még így is távol elmaradt a korrekttől. Szerencsére azonban, a Turisas egyike azon nagyon kevés bandáknak, akiknek még ez is belefér egy elsőosztályú bulihoz. Amint maga a zenei színvonal egy fokkal magasabb szintre lépett és felhangzott a Take The Day!, egyszerűen képtelen voltam bármiben is meglátni a hiányt. Relatíve sűrű vendég nálam ez az érzés, mert akárhányszor ezek az urak feltűnnek a szemem előtt egy performansszal, részemről egyszerűen megszűnik létezni az objektivitás, Mathias Nygård kultusza meg szerintem nem csak a hölgyek körében, de minden látó ember szemében elismert kell, hogy legyen. Ha nem láttam volna már civil környezetben, azt hinném, a pali már születése pillanatában is piros-feketére mázolva sírt fel, annyira jól áll neki ez a szerep, ennek megfelelően számomra maga a zene és az előadás is abszolút hiteles, a díszletet elnézve pedig, nekem teljes sikerrel átjött a modern harcosok tematika vizuális megvalósítása. A látványvilág nívóját továbbá említésre méltóan emelte a nagyszerű fénytechnika is, a különböző színekben, alulról világító fénycsövek sokat dobtak a hagyományos színpadi megvilágításon és alighanem a füstgépek berobbanása is látványos lehetett a hátsó sorokból szemlélve, ezzel együtt nekem még mindig a tavalyi Heidenfest-es Greek Fire alatt bemutatott kánaán maradt az etalon.
A setlist egyébként rövidsége ellenére több, mint kielégítő volt. A nosztalgia ígéretének köszönhetően, kaptunk két dalt a Battle Metal-ról, melyek közül értelemszerűen inkább a hegedű szólóval is megspékelt Rex Regi Rebellis volt a nagyobb exkluzivitás. Nem tudom, külföldön milyen fogadtatásban részesült ez a kezdeményezés, de az biztos, hogy nekünk, magyaroknak remekül működött a dolog, és szemmel láthatóan inkább a Turisas2013 szerzeményei (meg mondjuk a magasztosabb Miklagard Overture) részesültek a tömeg részéről egy fokkal nagyobb visszafogottságban, kivéve persze a No Good Story…-t, ami klasszikusan táncolós, beindulós mivoltával világszerte nagy közönség-kedvenccé avanzsált. A nóták között sok beszéd, apró viccek, illetve úgy ámblokk kellemes és felszabadult kontaktus színesítette az élmények sorát, míg a zene alatt jöttek az elvárható nagy, közös éneklések és égbe lendülő öklök, mindent egybevetve tehát tényleg megfizethetetlen hangulat uralta a hajót aznap este, főleg úgy, hogy Mathias nem restellte több alkalommal is hangoztatni, hogy mennyire kedvelik a magyar közönséget, illetve hogy úgy mellesleg a közszolgálati tévében is könnyen feltűnhetünk majd, mivel a koncertet több kamera is rögzítette egy jövőbeli sugárzáshoz.
A visszataps után még megkaptuk a Stand Up And Fight-ot, de az igazi finálé a Rasputin-ra maradt. Ebben az utolsó négy percben aztán igazán megmutatták a finnek, hogy mitől megunhatatlan a Turisas élőben, továbbá hogy hogyan kell váratlanul megadni a katarzist egy egyébként is őrülten jó shownak: Warlord az utolsó sorok előtt a tömegbe vetette magát, mi meg csak néztünk, mint hal a szatyorban, hogy a puszta szimpatikus csevegésnél végül még tovább is merészkedett az agyonszegecselt fő viking.
A zenekar gyakorlatilag tökéletes példája annak, hogy nagy szívvel, idegesítő művészkedés és különösebb zenei komplexitás nélkül is kvalifikálhatja magát valaki az élő zenék krémjébe, ilyen töretlen ambíciókkal meg egy nap boldogan összeereszteném a srácokat mondjuk az Ex Deo-val egy európai turnéra, hogy aztán a két különböző megközelítés pár hét alatt új értelmet adjon az „epic” szó jelentésének. Az se lenne semmi – de már ez, önmagában is felejthetetlen este volt!
Setlist: 1. Ten More Miles; 2. Take The Day!; 3. To Holmgrad And Beyond; 4. Rex Regi Rebellis; 5. For Your Own Good; 6. Five Hundred And One; 7. Battle Metal; 8. No Good Story Ever Start With Drinking Tea; 9. We Ride Together; 10. Miklagard Overture – Encore: 11. Stand Up And Fight; 12. Rasputin.
