2010. február 20. @ Budapest, A38
Mire a jócskán szakadó havas esőben odaértem a koncertre, már rengetegen voltak a hajó gyomrában. Könnyen bejutottam, azonban a küzdőtéren maximum a feléig tudtam magam átverekedni a kezdő hangok hallatára a tömegen – teltház volt igencsak. Nem sokkal nyolc után kezdődött a koncert, sötétbe borult a színpad, és felhangoztak az első hangok!
Csihar Attila egyszemélyes projectje, a Void Of Voices nyitotta a programot. Leginkább az ambient stílusba tudnám beilleszteni ezt a beteg, sötét zenét, aminek megnyilvánulása betöltötte a hajó gyomrát és a közönséget. A szinte liturgikus ének, a monoton, ismétlődő zörejek és hangok keveredése befelé megnyitott egy spirális örvényt, amiben megtalálható a múlt, a jelen és a jövő egy darabja, egy érzés, amely mindenkiben ott lapul, egyszer csak felébred, reagál. A színpadképpel összeforrott produkció megnyilvánulás, kifejezés és út. Morajlás és csend között születnek a felismerések a hangokból áradó kételyek. Finom rezgések hatolnak a csontokba, elporladt, de itt lévő ősök szellemi öröksége közé. A hangulat morbid, a képek, amiket ez a kusza, mégis, egyetlen folyammá összeálló zene szimbolizál mindenkinek mást jelent. Nem mondom hogy könnyen befogadható, de azt sem hogy lehetetlen megtalálni benne az értelmet. Nekem itt a koncerten egész mást mutatott, mint mikor a myspace oldalon meghallgattam, hogy mégis mire számítsak – valahogy teltebb, határozottabb, ösztönösebb volt az egész, talán a vastag hangzás és a mélység miatt, amit képvisel. Sokféle oldaláról ismerhettük meg eddig is Attila különböző zenei munkásságát, hiszen annyi minden áll mögötte: Tormentor, Plasma Pool, Mayhem vagy épp a Sunn O))), hogy csak párat említsek; de a mai produkciójában is tudott mutatni újat, értékelhetőt.
Az Ulver nem sokkal ezután kezdett bele a programjába. Jó tizenéve már hogy egyáltalán felléptek utoljára: a kezdetekben black metal és neo-folk ötvöződött zenéjükben, majd szépen lassan elkezdett ez változni, és sorra születtek a domináns elektronikus jegyekkel ötvözött lemezek. A mai estét nagyon vártam, hiszen a 2008-as lemezükről volt szerencsém már a kronos mortus hasábjain beszámolni. Örömmel konstatáltam a koncerten, hogy a zene mellé bevetették a vizualitást is: manapság sok olyan zenekar van, aki ezzel pluszt visz a zenéjébe a koncerteken, és ez abszolút előny tud lenni.
A kezdő hangok nyugodt mozdulattal töltötték ki a teret, a vetítővásznon a Nap váltakozott a Hold képével, majd egy sivatagi táj úszott be, megfelelően a zenéhez. Közeledés és távolodás, kívülállás és részt vevés egyszerre volt jelen. A zene és változó képek abszurditása kellemes elegyet alkotott, finom ívet írtak le, telt és lágy hangon zuhantak és emelkedtek föl, felszabadult közeget alkottak, szétestek, egybefonódtak, ébredtek és eszméletüket vesztették. Mozdulat volt mindez a mozdulatlanságban, ahogy szemek tapadtak a színpadra, figyelve a zenészek munkáját és a képeket egyszerre. A zene folytonossága, a változó érzések elragadtak, magukkal sodortak, és mint egy örvény, beszippantott az egész. Mozdulatlanságra voltam ítélve, ahogy ezek a túlcsorduló hangok magukhoz láncoltak… képek villództak kívül és belül, megfoghatatlan érzéseket generálva, egy pillanatra az illúzió, az álom és a valóság összefolyt játékszerei volt minden, ami a hajó gyomrában történt. Ebből a keveredő színvilágból a következő szám súlya rántott ki: erőteljes, zajos, nyers elemek ötvöződtek, az elektronika ráborult a teremre, és rezignált jegyekkel tört előre, erőteljes hangokkal, nehéz, fémes ízzel, bele az apokalipszisbe. Hatalmas élmény ezt a változó világot megfogva látni, a vizualitás szerepe itt döntő módon érvényesült a szintetizátor, a gitár és a különböző loop-ok súlya alatt egyszerűen a hatás nem maradhatott el: mindenkire egyformán hatott az a fajta megnyilvánulás, amit itt átélhettünk. Egyszerűen nevezhetném propagandának, de persze nem ez itt a kérdés, hanem a hatásmechanizmus: a megfelelő módon kifejezett zenei és vizuális mondanivaló ilyenfajta összefüggése hat a tömegekre. A hangok és képek világa mindent elmondott, a kifejezőképességük nem vitás. Brutális nyers erővel tarolt le minden akadályt, felforgatta az eget és a földet, a hangulat a csúcsán volt… és még korántsem teljesen ott.
Nehéz megfogalmazni a különleges élményeket, és nyugodtan kijelenthetem, hogy az Ulver zenei közege egy kissé megfoghatatlan. Legyen bármelyik dalukról szó, igencsak művészi húrokat pengetnek, feszegetik a zenei struktúrák eddigi határait, nyers színekből építenek egységes, lágy és önmagához húzó dallamokat, a vásznon egy üres helyet sem találni, és mégis, ebből a szürrealisztikus műből a végén egyetlen egységes kép bontakozik ki, azzá válik, amit látni akarunk. Mégis nehéz alaphelyzetben zenéről beszélnünk az esetükben, mert ez több, és túlmutat az eddigi koncertélményeken. Egyszerű lélegzet-folyó alakul a hangok armadájából, ahogy rétegenként épülnek egymásra, kitöltve a határvonalaikat, átlépve egy színpadias légkörbe, atmoszférikus hangulat uralkodik el, majd ezt a fajta csendet megtöri a vágtázó, erőteljes színekben pompázó harsogás. Kontrasztfény árasztja el a sötét csendet, a hangok csak folynak és keverednek és nem akarnak szűnni monotóniával dobognak a szívemmel, emelkednek a mellkasommal, nézik a lelkemet, körbetáncolva a vasat, a folyó hullámait, az estét… élményfürdő szó szerint. Kötelező hangrobbanások, effektek és fények dalolnak, borítják ránk jóakaratúan a köpenyüket, hogy azután ízekre szedjenek és egy másik gödörbe lökjenek… illat, íz és zamat. Felfoghatatlan közeg, mérkőzés, viaskodás, megenyhülés, elfogadás, de főképp egybeolvadás egyetlen nagy tégelyben, ahol az Idő ugyanúgy áll, mint mikor megszületett: nem mozdul előre, nem mozdul hátra és nincs egy helyben sem, mert nincs, csak a puszta fogalom létezik a dallamok hátán.
Csodálatos élmény volt a norvég Ulver koncertjén ott lenni, aki ott volt, tudja miről beszélek, ez a kb. másfél órás őrület egyszerűen zseniális volt; aki pedig lemaradt róla, az sajnálhatja ennek a maradandó koncertnek a kihagyását.
