Koncertbeszámolók

Undead Extrem Metal Festival 2007 – Koncertbeszámoló

2007. június 2. Budapest, Vörös / Kék Yuk egybenyitva

PlanetNoir Industries szervezésében

Vörös Yuk:
SOLLEN
STIGMA *CZ*
CENOBITE
AGREGATOR
BORNHOLM
RASTA-RUS.
CHRISTIAN EPIDEMIC
FROST
MOONFOG *SK*

Kék Yuk:
MY FIRST KNIFE
EMBERS
MALEDICTION
DYING WISH
TESSTIMONY
BEHEMOTH *PL*
SIN OF KAIN
VALE OF TEARS

Az Undead Festet harmadszorra rendezték meg a Yukban. Az első sikere, a második laposabb produkciói után sokan azt várták, hogy a harmadik Undead az eddigiek közül a legrosszabb lesz. Nézzük csak.:

A Vörös Yukból már szólt a zene, így amilyen gyorsan csak tudtam, a színpadhoz botorkáltam, a Cenobite épp az első számát adta elő. Nyomban megtudtam, hogy lekéstünk két bandát, ami miatt egy kicsit ideges lettem. Néhány perces körbekérdezősködés után azonban megtudtam, hogy nem igazán maradtam le semmi kihagyhatatlanról: akiket megkérdeztem, az mind legyintett a Sollen produkciójára, mondván „warm up”-nak nem volt rossz. Ettől némiképp megnyugodtam, így a Cenobite játékára koncentrálhattam ezután. Élőben még nem láttam őket, a hangfalból kiáramló „let mí dáj” pedig finoman szólva nem volt megragadó. A felállás se igazán fogott meg, de az, amit ott helyben produkáltak gyér technikai háttérrel, szerintem minden amatőr banda dicséretére válhatna. Az énekesnő hangszálait nem kímélve végigdübörögte a fél órás fellépést. A színpadi produkció szerintem megkapó volt, hangulati értékében egészen kiváló, technikailag és kiállásában azonban még jócskán van hová fejlődni. A 2006-os Reckoning című albumról a Fallen War, a Desert, és a The Hermit is elhangzott, valamint két 2005-ös szám, az Unspeakable Cults és a Sweet Suffering, amik a Cenobite fantábor slágereként is ismertek. Mindenesetre a „warm up” aktusában a Cenobite jól teljesített.

Amint vége lett a produkciónak, rohantam át a Kékbe, ahol az Embers szinte azonnal kezdett. A felállás maga már újszerű volt nekem: könyökig tetovált újgenerációs metallerek álltak ki, akiknek nem volt derékig érő hajuk, nem volt belezős-fordított keresztes pólójuk. Hihetetlenül megörültem a bandának mindezek után, főleg annak tudatában, hogy a fellépők között nem sok hasonlóval találkozhatok majd. Eddig nem hallottam az Embers-ről semmit, de göteborgi death/metalcore zenéjük pillanatok alatt megtetszett, kellően technikás, dallamos, az előző banda keményebb zenéje után üdítően hatott. A színpadon, az est összes fellépője közül, az Embers alakította a legnagyobbat, hihetetlen beleéléssel, laza színpadi mozgással kiválóan megalapozták a fellépés hangulatát. A gitárok jól szóltak, az énekben mondjuk nem volt semmi különös, egy core esten minden bizonnyal átlagos banda lenne, de az Undead repertoárjában igazi unikum volt, amit láthattunk. Az első sorban állók -köztük én is- több mint fél órás aktív fejrázással, hullámzással ünnepelték a fellépőt; az énekes egyre lelkesebb konferansziéje, a közönség bíztatása együttesen árulkodott a produkció sikeréről. Legmaradandóbb számaik a We Are the Weapon és a The Shine of Hate voltak.

Amint véget ért az Embers fellépése, villámgyorsan az előző helyszín felé vettem utamat. A színpadon a Stigma már javában játszott ekkor: a cseh banda ugyanúgy női énekessel, érdekes felállásban mutatkozott, mint a Cenobite. A produkciót végigállva első gondolatom az volt, hogy „végülis zúzott”. Én jobban szeretem a tartalmasabb, hangulati értékében ütősebb zenéket, így engem nem igazán ragadott meg. A 96′-ban alakult együttes 2006-os lemezéről, a Non Furtum Facies-ről játszott többet: az Eaten When Livind, és a Beast of Pray volt talán a leghallgathatóbb az összes közül. Sablonelemekkel teletűzdelt lapos zenét produkáltak, a színpadon nyújtott fizikális teljesítmény, a vizuális hatások sem igazán vitték pozitív irányba a dolgot. Néhol floridai, néhol svéd típusú témákat elegyítettek a hallottakba, így a kompromisszummentes death metal fájdalmasan mindennapi egyvelegét kaptuk. Az Embers és a Cenobite hangulatmegalapozó játéka után a Stigma visszalépés volt a Behemoth előtti bemelegítésben: átlagos banda átlagos produkcióját hallhattuk. A szélsőségekre éhes közönség se igazán díjazta, néhány fejrázós félrészegtől eltekintve a többtíz fős közönség, azt hiszem hasonlóan fogadta az elhangzottakat, mint én. A közönség számára jó pontnak bizonyult, hogy feldolgozásként Six Feet Undert játszottak.

Mindjárt ezután a Kékben a Malediction kezdett, és ekkorra már meg is szoktam, hogy idő hiányában ide-oda kell cikázni a színpadok között, ahol mondjuk a beígérttel ellentétben igenis volt átfedés. A Monsters of Death Fesztiválon már megismerkedtem a Maledictionnel, amitől azóta több számot is sikerült szereznem; extrém death zenéjük nekem személy szerint nagyon tetszik, annak tudatában is, hogy technikailag és ötletesség szempontjából sem igazán igényes banda. Régi vágású reszelős-darálós gitárriffjeik, a hangszálakat nem kímélő kemény vokállal együtt a fellépők közül a legjobb death együttessé emelték a Maledictiont. Nyers erő, puritán előadásmód, kemény energiával telt játék jellemezte őket, így nekem másodjára is nagyon tetszett a produkció. A Malediction talán azon bandák kevese nálam, amelyiknek zenéjét otthon szerintem soha se hallgatnám, de koncerten nagyon szívesen nézném meg, a színpadon nyújtott teljesítmény szerintem mérföldekkel a hangfelvételek előtt jár. Az első sorokban, ahogyan az Embers esetében is, jó néhány koncertező hosszas fejrázással mutatta meg, hogy a Malediction mennyire képes felkorbácsolni a hangulatot. A magyar bandák közül az Embers és a későbbi Bornholm mellett szerintem a legjobb műsort adta.

*Így, fél 8 magasságában a Vörösben már javában játszott az Agregator: miközben én a Malediction produkcióját tekintettem meg, a kolléga ez előbbi fellépését nézte végig: Újra régi felállásban, a harci sérüléseiből kigyógyult Pöpivel a dobok mögött csapott a lovak közé a skandináv metalt játszó tatabányai banda. Családias hangulatról már csak azért is beszélhettünk, mert a közönség szinte kivétel nélkül minden tagja aktívan „közreműködött” a majdnem 40 perces produkcióban. Sajnos a hangosítás nem volt 100%-os, de a dalok mindenért kárpótoltak. Régebbi számok közül a Túlontúl és a Remény, újabbak közül a Horizont, a Soha már és a Ha lesz hajnal szerepeltek a setlistben. Ráadásra már nem maradt idő, pedig a Hattyútáncot már nagyon hiányolta a törzsközönség.

Rögtön ezután a Dying Wish következett a Kékben: a banda megvárta a közönségét, ami igazán dicséretes volt. Fergeteges koncerttel ajándékozott meg minket. Igaz, a banda zeneisége miatt nem maradtak olyan sokan a hörgésre áhítozó Undead-látogatók, de a hangulat így se veszett el. Legtöbb számukat a 2005-ös D.Y.I.N.G. W.I.S.H. című albumról hallhattuk (In Your Hand, Mist of Void, Schizophrenia, Mechanical Life, Forgotten Dead, stb), ezek nagyjából ki is töltötték a 30-40 perces játékidőt. Stílusukat tekintve melodikus heavy/thrash metalt játszanak, rendkívül dinamikus énekkel és színpadi mozgással; szerintem igazi koncertbandának mondhatók, bár itt, mint említettem, kicsit kilógtak a sorból.*

Miközben a Dying Wish fellépése még javában tartott, a Vörösben a Bornholm következett. A banda az első volt azok közül a magyar pagan black együttesek közül, amikkel megismerkedtem, így nekem minden egyes fellépésük különösen sokat jelent. Ezúttal se kellett csalódnom bennük, a többi hasonló kategóriás bandához képest technikásabb -noha sok téren sablonos- zenéjük engem nem csak a színpadon, de a lemezlejátszóban is éppúgy megfog. Hatalmas zúzás vette kezdetét. Amilyen gyorsan csak tudtam, elmenekültem a hangfal mellől, hogy az azonnali halláskárosulást elkerüljem. Az első sorban megállva a hangerőtől sajnos a zene melodikusabb része tompán volt hallható. Az énekes teljes átéléssel dübörögte végig a koncertet: a produkció nem volt rossz, de nem is ütött különösebben nagyot. Persze, előzenekarként a bandának nem az volt a dolga, hogy a színpadot megrázza, de zeneiekben ettől függetlenül én talán többet vártam volna a Bornholmtól. Lehet, hogy felállásában mezei black banda, de ezen az estén talán ők produkálták a legkomolyabb koncertet: a közönség súlyos vastapssal honorálta a fellépés végére jól kifulladt bandát. Setlist: Call Of The Heathen Horns, Northwind, On The Way Of The Hunting Moon, Dreams Of Ages, Light Burst Into Flames On The Horns Of Baphomet, Of Blindness And Subsequent Seers

Miután véget ért a banda produkciója, lóhalálában a Kékbe rohantam át. A Tesstimony fellépése már javában ment ekkor. Zeneileg semmi problémám sincs a bandával: egyszerű deathes-blackes érzetű extrém metalt játszik, kellően ötletes, valamennyire technikás, lazább kivitelezésű számokat ad, de valahogy nekem hiányzik belőle valami. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy jelentőségteljes együttesről -hiszen 94′ óta áll, nívós helyet tudhat magáénak a black-death szcénában!- van szó. A fellépés legérdekesebb mozzanata az volt, amikor Tóth Balázs megpróbálta szétválasztani a koncertezőket két táborra, majd egy hatalmas karlendítésre egymásnak küldte a feleket. Még a vörösben is lehetett hallani a Tesstimony sikerének hatalmas vastapsát.

Miután a másik teremben már készülődött a Rasta-rus, az orosz formációhoz pártoltam át. Az orosz banda meglehetősen -számomra- újszerű felállásban mutatkozott a színpadon: fekete merev gumivértekben, tetőtől talpig űrcowboyos szerelésben feszítettek széles terpeszekben. Az első gondolatom az volt, hogy megfulladok a röhögéstől, de a zenét meghallva némileg változott a véleményem. Kemény metalos éllel, szintetizátorral lágyítva egészen érdekes, motívikus produkciót adtak elő. Sajnos olyan elemekkel lett tarkítva a zene eközben, ami a mainstream szcénában is már szégyellnivalónak számít. Ettől függetlenül az orosz gárda produkciója a Malediction, a Bornholm és a Tesstimony kemény játéka után furcsán megnyugtatóan hatott, az elektronikus projektek változatos színével élve a Rasta élesen elütött az előtte hallottaktól. A színpadi produkció elemként szerepelt pl. amikor a tagok feszes bőr alkarvédőiket egymáshoz ütögették a zene ritmusának megfelelően, miközben ehhez a lehető leggonoszabb arckifejezéseiket próbálták felvenni. Nem mondom, hogy rossz volt a koncert, de még lehetne javítani a kiálláson. A Rasta feldolgozott egy Infected Mushroom számot és egy Sweet Dreams című klasszikust is.

Amikor meghallottam, hogy a Behemoth már készülődik a színpadon, visszarohantam, ahol egyből mellbevágott az a tömeg, ami már 15-20 perccel a kezdés előtt ott ácsorgott. Szó szerint egymás hegyén-hátán toporogtak a nézők. Levegő alig volt, a hőség továbbra is iszonyú, ráadásul alig lehetett látni valamit, mert az első sorokban a 2m magas metallerek jól elfedték a színpadon fel-alá sétáló Nergalt és kompániáját. Már hihetetlen izgalomban voltam ekkor, mert először láthattam a bandát élőben. A hangos „Be-he-moth” skandálás már épp a tetőpontjára hágott ekkor, és fél órás hangolás után Nergal belecsapott a lecsóba. A konferanszié nagyjából abból állt, hogy megkérdezte: „Vannak-e itt, köztünk keresztények?” A közönség lelkesen, artikulálatlanul hörgött-morgott valamit, amire az volt a reakció, hogy „Csak azért kérdeztem, mert utáljuk a hazug képmutató fajtájukat”. Egy kevés hasonló vérlázító szövegelés után átvezető nélkül hatalmas dobcsapásokkal a darabolós Sculpting the Throne ov Seth következett. A lengyel Behemoth a 2007-ben megjelent The Apostasy koncertturnéjának sokadik állomásaként érkezett Budapestre. A 8. nagylemezként megjelenő The Apostasy szerintem egészen jó lemez lett. Több szám is volt hallható róla, de nekem legjobban a Prometherion és a Slaying the Prophets Ov Isa jött be az eddigi hallgatások után, és ezekben nem is kellett csalódnom, ellentétben a régebbi számokkal. A Behemoth sorjában játszotta el életművének legjavát: a Decade of Theriontól az Antichristian Phenomenon-on keresztül a Horns Ov Baphomet-ig a Satanicáról, a Thelema.6-ról, a Zos Kia Cultus-ról és a Demigod-ról is kaptunk ízelítőt. A bandától elsőként a Decade of Therion-t hallottam, ami azóta is a kedvenc számom. Րszintén szólva a régebbi lemezek számai csalódások voltak, nem voltak ütősek, nem volt bennük semmi energikusság, és nem volt bennük az a plusz, amitől a stúdiólemezek olyan jól sikerültek. A színpadon Nergal szinte végig merev testtel mozgott, a lehető legközönyösebb arckifejezéssel bömbölte végig az estet. A koncert nem volt rossz, de különösebben jónak se mondanán, de ettől függetlenül voltak felvillanások. A banda minden szünetben megkapta a maga vastapsát, és minden szünetben hallhattuk az énekes dübörgését, mindenféle közönségfeltüzelő szövegeket hangoztatva. Az utolsó szám után hangos vastaps következett, majd ahogyan be volt tervezve, ráadásként eljátszották a Demigod-ot. Րrületes hajrába kezdtek, ami mégjobban felvillanyozott, de az, hogy a számot kísérő ováció után a tagok azonnal elhúzták a csíkot, kicsit lehangolt.

A program szerint a Christian Epidemic ekkor már a másik teremben játszott, gondoltam átnézek oda. A banda egy néhánytíz fős közönségnek játszott épp. Mire elhelyezkedtem, az énekes az ‘Újjászületettet’ konferálta fel. Új felállásban játszottak, Zsüli énekesi posztját Pósfai József, basszer posztját pedig az Ex-Tag Nagy László váltotta fel. Elöl kisebb pogó alakult ki, a hátsó sorokban mindenki a fejét rázta, valaki táncra is perdült. Én inkább a háttérbe húzódtam, onnan figyeltem tovább. A klub lassan kezdett kiürülni, a koncertezők 2/3-a elment, a maradék a Christian Epidemic nézőgárdájához csapódott ezután. Néhány klasszikus számot (Tearful Silence, stb.) eltoltak még, azután vége lett. A közönség hangos vastapssal és éljenzéssel adózott a bandának.

Ezek után én inkább a hazatérést választottam: a következő bandák produkcióit a társam nézte végig. A koncertest rengeteg új tapasztalatot hozott: sok eddig nagyon szeretett bandában kicsit csalódnom kellet. Remélem a negyedik Undead visszahozza majd az első sikerét.

*A Kék Yukban ezután a Sin of Kain-ra bólogathattak a kitartóbbak, akik meglepően sokan maradtak így éjjeli 1 után. A 2007-es the…END című kiadványról elhangzott a Vain Glory című, szerintem rendkívül profira sikerült szám, valamint a Mother Died, amihez klip is készült. A banda még így is energikus volt, az este egyik legzúzósabb koncertjét adták, és bár néha megleptek a szinti-közjátékok, újfent rá kellett döbbennem, hogy tudnak igényes zenét csinálni a magyarok.

Mindez után a Vörös Yukba kiírt Frost egész egyszerűen testületileg hazavonult. Tehát a szlovák Moonfog örvendeztette meg a hullafáradt metálkodni-vágyókat. Derekasan bevallom, 2 percet bírtam belőle, a tizensokadik banda után már nem tudtak meghatni. Respect annak, aki még itt is élt.
Muszájból maradás helyett hatalmasat tomboltunk viszont a Vale of Tears-re. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezek után még megmozgat valami, de nekik sikerült; a családias hangulat odáig is fokozódott, hogy a régi tagokat és a legjobb haverokat felhívták a színpadra (ez utóbbiak segítettek is Ferinek az éneklésben). Az olyan saját számokon kívül, mint pl. Doomsday, Surrounded by Walls, Lost Reality, Sympathfy for Passing Time, játszottak 2 feldolgozást is (NIN – Head Like A Hole; Placebo – Every You Every Me), amik ilyen előadásban még nekem is egészen bejöttek. „Köszönjük a Vale of Tearsnek ezt a remek koncertet.”

Készítette: Tysson-lar
*Kiegészítette: Medea

Köszönet Deathvomitnak a közreműködésért!

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek