2024. június 20. @ Szlovákia, Kassa – Collosseum Club
40 Years of the Apocalypse – European tour vol. II.
Anno a cimborákkal sokat jártunk kassai koncertekre, ám az évek múlásával, a költözések és a családalapítások miatt, ahogy a baráti kör megcsappant, lassan el-elmaradoztunk, majd idővel átszoktunk Budapestre. A Miskolcot Kassával összekötő autópálya viszont nemrégiben teljesen új helyzetet teremtett. Egy szempillantás alatt újra közel lett minden, s el kellett gondolkodnunk, azon, hogy megéri-e nekünk a fővárosba felutazni méregdrága benzinköltségen, avagy hosszú órákat vonatozni késésekkel és az ismert problémákkal, melyeket itt nem sorolok.
Szóval a múltkoriban hárman úgy döntöttünk, hogy felkerekedünk és meglátjuk, most mit mutat Kassa. A próbakörben az ukrán 1914 koncertjére mentünk, ahol nagyon jó tapasztalatokat szereztünk, így a folytatás borítékolva volt, csak a megfelelő felhozatalra vártunk. Hogy ismét útra keljünk, ahhoz a Warside, Bio-Cancer, Vader triász kellett.
Útitársaimmal Miskolc belvárosából indultunk, cirka másfél órával kapunyitás előtt. Már ezt a mondatot is olyan szokatlan leírni, hiszen, aki Magyarországon nem Budapesten él, az rendszerint 3–5 órát utazik egy koncertért, majd ugyanennyit vissza. Nade próbálok nem csapongani!
Úti célunk, a Colosseum Club, Kassa óvárosának szélén található a piac mellett, a Dominikánské téren. Előzetesen próbáltam utána olvasni, hogy működik most ott a parkolás, de a magyar nyelvű honlapokon érdemi információt nem találtam, így maradt a régi jól bevált módszer, a barátok és a fordítóprogramok. Jó, ha tudod, az újabb városi rendelkezés nyomán a klub környéke az A1-es vagy az A2-es centrális zónába tartozik, ami azt jelenti, hogy hétköznap este 6 óra után is fizetned kell, mint a katonatiszt. Cserébe viszont tényleg közel tudsz parkolni, akár méterekre a Colosseumtól.
Ha esetleg hamarabb érkezel, a sarkon mindenképp nézz be a Vrátna utcácskában lévő kocsmába, mert a zongora, az Edizonos dizájn, és a mindenféle limlomok nagyon hangulatossá teszik azt a helyet. A tulaj tud magyarul, így faja pálinkát is kérhetsz.
Mivel szorított az idő, ezúttal célirányosan a koncertre siettünk! Fontos technikai információ: Ne keresd a Colossem cégérét, mert az nincs! A hőskorszak tisztességes romkocsmái mintájára találsz majd egy sötét, ócska, telematricázott ajtót, ami inkább hasonlít valaminek az elhagyatott vészkijáratára, mintsem egy rendezvényközpont bejáratra – de legalább valóban ott van, ahol a térkép jelzi, tehát csak bátran!
Maga a szórakozóhely nagyon rendben van. A bejárattól egy keskeny folyosót követően, a lépcsőn lefelé haladva jutsz be, rögtön a küzdőtérre. Balra a színpad, jobbra padsorok, hátrébb a hangosítópult. A zenekaros és politikai témájú matricák százaiból arra következtetek, hogy hétköznaponként ez inkább a hardcore fazonok, az alterek és a punkok birodalma, míg az ehhez hasonló nagyobb bulik alkalmával teljesen lerohanják a metalos és rocker arcok. A helybeliekkel beszédbe elegyedve megtudtam, hogy a nagyobb rendezvényeknek a nagyszínpad ad helyszínt, ami előtt hozzávetőleg 2–300 ember fér el kényelmesen, annál több már csak szűkösen. Ha „rúgjuk ki a ház oldalát bulik” vannak, akkor a küzdőtér utáni padsorokat (igen, végre egy hely a régióban, ahol le tudsz ülni, anélkül, hogy el kellene hagynod a koncertet) hátrébb helyezik a pulthoz, vagy ideiglenesen elpakolják valahová. A kisebb, legfeljebb 50–100 fős koncerteket a galéria színpadán bonyolítják; ez előtt található egy italpult, továbbá asztalok és padok, ahonnét a nagyszínpad is jól belátható.
A földszinten a bejárattól jobbra, a terem végében lett kialakítva a pult. Az alkohol kínálat az itthon megszokotthoz hasonló, „rágcsák” tekintetében viszont valamelyest alul marad. Ellenben gyors kaja és toronyóra lánccal nincs, miként „a pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt”. Ha enni akarsz, menj étterembe! Itt még a régi elvek működnek a dohányzás tekintetében is! Bizony, bagózhatsz nyugodtan akár egész este, senki nem akarja majd leharapni érte a fejed, és mivel jól megoldott a szellőztetés, nem leszel füstszagú. A pultosok kedvesek, és az se baj, ha nem beszélsz szlovákul. Ilyenkor marad az angol vagy a bikkfa-német, bikkfa-orosz, de akad, aki magyarul is ért egy-két szót. Mivel vagy 10 csomaggal vettünk belőle, a ropit szerintem már magyarul is értik. Árak tekintetében a Colosseum nincs úgy elszállva, mint a pesti szórakozóhelyek, így az euro árfolyam miatt, bár valószínűleg lerészegedni nem tudsz, de becsiccsenteni simán. Az ivótól jobbra találod a mörcsöt, ahol fényképezkedésre is van lehetőség.
Minekután azonban nem egy kocsmakalauzt írok, ezért rá is térek végre a koncertre. Menetrend szerint pontban fél 7-kor lépett a Colosseum nézőserege elé a francia Warside ötöse. Tetszik, nem teszik, én rájuk voltam a leginkább kíváncsi, mert annak ellenére, hogy új csapattal állunk szemben, olyan anyabaszó death metalt produkálnak, aminek már egyetlen hangjegyétől is keresztbe áll a szemed, ha meg rázendítenek úgy igazán, a riffjeiktől még a fogad is kipereg. Nade kicsit komolyabbra véve ezt a beszámoló dolgot, azért érdekeltek ennyire, mert eddig csupán Vomitory feldolgozásukat, a Hollow Retribution-t ismertem, valamint a Warside című dalukat, és amíg az előbbi arról győzött meg, hogy a kiállás egész működőképes, addig utóbbi már a mai death metal mércékkel mérve is komoly alkotás, mely kirántja a brigádot az old school világából a modernitás zenei bujaságába. Szóval vártam mit virítanak, és nem csalódtam, mert hozták, amit egy fiatal előzenekarnak kell, a bemelegítést. Dalaik abszolúte jól működtek a színpadon, nem töprengtek, nem kérődztek, hanem tele voltak dinamikával és erővel. Tetszett, ahogy a számaik dallami hangulatának váratlan pontjain a heavy-s szólókon kívül feltűnik egy csipetnyi thrash vagy egy kis metalcore hatás, ami így jobban kiemeli a dobok és a basszus súlyát. Lehet csupán a hely akusztikája, netalán a hangosítás okozta, de a vokálban felfedezni véltem egy kis blackened ízt is. A banda a Vomitory cover-en kívül a 2020-as The Enemy Inside című EP dalait tolta le, amit meg is próbáltam beszerezni a mörcsből, sajnos sikertelenül. Szóval minden príma volt, várom a mielőbbi újra találkozást!
Rövid átszerelést követően Sergei Prokofiev Dance of the Knights című művének részletétől kísérve léptek a csatatérre az attikai Bio-Cancer thrasherjei, akik abszolút leckét szolgáltattak a görög thrash metal erőszakról. A nagyérdemű rájuk már egész jól összegyűlt, s a tömegben mindenki úgy rázta a fejét, hogy ez a kis nyaktorna garantáltan megszüntetett mindenféle meszesedést. Újabb produkciójukat hallgatva nagyon bejön, ahogy a fennkölt, libabőröző muzsika fölött a kettős vokál összetéveszthetetlen, hol sikító és erőteljes, hol hörgő és kegyetlen hangja szólal meg, ekként állandó feszültségtől kísérve, egyenletes agresszivitással adva elő életigazságait fájdalomról, erőszakról, továbbá az élet rettenetes kibaszásairól. Élőben ez a kormos thrash érzés pedig még inkább adja. Mindent összevetve ez is egy elsőrangú előadás volt, ahol folyamatosan érezni lehetett azt a veleszületett erőt, amit a banda képvisel. A produkciónak sikerült két dolgot tökéletesen kombinálnia: a halálszerű hardcore énekhangokat és a dallamos death/thrash gitárvonalakat, így az eredmény egy olyan show lett, ami a zenészek szíve mélyéről áradt. Bármelyik dalra kezdtek is rá, a dallamos riffek nyomán a közönségben a sorsközösség érzése uralkodott. A Citizen… Down! vagy a Revegeance közben végig azt éreztem, hogy hiába tér el a gondolkodásunk, a világról vallott nézeteink, beszélünk más nyelvet, alapvetően mégis ugyanazoknak a mindennapi problémáknak vagyunk kiszolgáltatva. Itt jegyzem meg, hogy a hangzás mindkét előzenekarnál megfelelő volt, dacára, hogy csupán fél, illetve háromnegyed órát brillíroztak.
SETLIST:
1. Intro
2. Ear Piercing Thrash
3. Footprints on My Back
4. Backstabbed Again
5. Obligated To Incest
6. Citizen… Down!
7. Anthem of Violence
8. Revengeance
9. Bulletproof
10. 44 Days in Hell
Hosszabb szünet után kisebb felhajtás, és fényjáték közepette kezdett a Vader. Ekkor már alig lehetett moccani a küzdőtéren, miként a galérián is elfoglalták a legjobb helyeket. Utoljára valamelyik Rockmaratonon láttam a csapatot, így örültem a viszontlátásnak. Mondhatom, ők sem okoztak csalódást a közönségnek, ami nehéz is lett volna, hiszen a Vader 40 éves pályafutása során tulajdonképpen egy olyan hangzást kovácsolt, amely a maga módján nagyon közel áll az időtlenhez, kielégítő módon fenntartva a haragot és az agresszivitást, ami szinte minden tevékenységükhöz relevanciát biztosít. Így aztán azonnal előkerülnek a pörgős riffelések és a hideg, durva vezérhangok, amelyek – gyakran a hagyományosabb heavy metal öltözékbe burkolózva – szinte támadják a hallgatót, a pontokon kiválasztott dallamoktól a tempóváltások terén át a játékosságig bezárólag. Ennek köszönhetően legkésőbb a Triumph of Death-től az is pontosan tudhatta mire számítson, aki esetleg még nem ismerte volna a zenekart – ámbár szerintem ilyen ember nem volt a nézőtéren. A bulit a Go to Hell nyitotta, a nyers düh valóságos özönével, ahol a kalapáló dobok találkoznak a kaparó vokállal, valamint mély üvöltéssekkel, miközben a négy gitár nagyszerű túrát járt be. A repertoár egyébként úgy volt összeállítva, hogy az a korai zsengéktől az utóbbi idők nagy rombolásaiig nagyjából lefedje Olsztyn ördögeinek eddigi zenei munkásságát. Tetszett, hogy külön figyelmet szenteltek rá, hogy az olyan több százszor játszott himnuszok mellet, mint a Sothis, helyet kapjanak azok a manapság nagyon ritkán hallott szerzemények, amelyek egyébként letették a Vader hangzásának alapjait, egyúttal meghatározták évtizedek dalszerzési irányát is. Ekként az este folyamán játszott 19 számból 9 a hőskorszak nagy alkotásáról, a Black tot he Blind-ről származott. Talán nem is kellene ragoznom, hogy ez a közel harminc éves album a mai napig a könyörtelen vadság döbbenetes esszenciája, amely a lengyelek dalszerzői nagyszerűségét, valamint a nyers fizikai dominanciát jelenti egy olyan műfajban, amely gyakran túlpörög vagy rettenetes vadhajtásokat növeszt. Sajnos a kedvenc lemezemről, a Tibi et Igniti-ről az este folyamán csak a Go to Hell és a Triumph of Death csendült föl, de ez is elég volt ahhoz, hogy gyönyörködhessem a banda leegyszerűsített fenyegetettségében és túlzott erőszakosságában, amely oly hosszú ideje a védjegyük.
SETLIST:
1. Intro
2. Go to Hell
3. Triumph of Death
4. Blood of Kingu
5. Sothis
6. Heading to…
7. Carnal
8. Fractal Light
9. True Names
10. Beast Raping
11. Foetus God
12. Distant Dream
13. Red Passage
14. Black tot he Blind
15. Intro (War)
16. Dark Transmission
17. Wings
18. Dark Age
19. Shock & Awe
20. Helleluyah!!! (God is Dead)
Ezer köszönet a szervezőknek és a zenekaroknak ezért a nagyszerű estéért. Köszönjük ezeket a pörgős dalokat, a kalapáló dobokat, a kaotikus, embertelen riffeket, és a pokoli üvöltéseket. Sok ilyen nagyszerű bulit kívánok még a kassai Colosseum Clubnak, amit remélem a jövőben itthonról is mind többen felkeresnek. A magam részéről az elkövetkező hónapokban a Behemoth-on, a Cryptopsy-n, az Arkoná-n, az Amtomic-on és a Marduk-on biztos ott leszek az első sorokban.
