Koncertbeszámolók

VI. Alhana Tábor – Koncertbeszámoló

2008. június 27-30. @ Mátrafüred-Sástó

Átszállásos, buszos élménykombinációval jutottam el Sástóra, pedig vannak közvetlen járatok is. Ez van, ha az ember csapatostul vonul és egyeztet, alkalmazkodik. Tizenhárom óra körül érkeztünk a kempinghez, ahol hamar behatoltunk s a minél jobb sátorhely reményében oszlani és terjeszkedni kezdtünk. Rögtön a büfé meglátogatása után. Mert ugye éhen-szomjan mégse dolgozhat az ember. Értsd sátorver(gőd)és.

PÉNTEK

A hosszan elnyúló építkezések után az étterembe vonultunk szilárd táplálék szervezetbe vitelének nem titkolt szándékával, itt ért utol bennünket az elvileg háromkor kezdő LEGACY első és a nem extra gyors kiszolgálásnak és hasonlóan kimért fogyasztásunknak köszönhetően az utolsó dala is. Ilyen távból azt szűrtem le, hogy a csapat elsőre nem túl izgalmas szimfonikus metalt tol a szokásostól lényegesen mélyebb fekvésű, sajnos nem ritkán bizonytalannak tűnő énekkel.

Utánuk a nevéhez illőn Nightwish feldolgozásokat toló NEMO következett, mely a Joyride „eltűnése” miatt dupla programot nyomhatott. A példaképpel ellentétben a Nemo-ban nem csak egy, de három hölgyemény is található. Ketten énekeltek (egyikük alig hallhatóan és/vagy elég alulkeverten, vokál jelleggel tette ezt), egy pedig gitározott egészen jól, a másik gitárossal megosztozva a szólókon. A csapat nagyobb része igen ifjakból állt össze. A kottából játszó billentyűs és a férfi éneket zsebre tett kézzel (ettől mindig kiütést kapok), az eredetitől egészen eltérő hangon és stílusban, de magabiztosan hozó kopasz, negyvenes, ideje többségét a színpad előtt/mögött töltő, zenekarvezetőnek látszó és úgy is viselkedő csávó voltak láthatóan más korosztály. Hangzásuk sajnos nem volt a legerőteljesebb és ez nem csak a néha recsegő kihangosításnak volt köszönhető. Az Over The Hills alatt a vékony gitáros srác végre táncra perdült, jó volt látni, hogy ha lassan is, de oldódik bennük a feszültség.

Egy jó arcokból és kitűnő zenészekből álló csapat az AVATAR lépett eztán a deszkákra és élmény volt hallgatni őket. Újra. Old school hard rock, amit játszanak (egyesek szerint EDDA vonalon, szerintem nem igazán), de nevezhetném egyszerűen rocknak is. Sok a dallam, a (nem csak gitár) szóló, a vokál, az érzelem, a hangulat. És persze a kitűnő dal. Szaszkóék úgy tudnak zseniális, ragadós harmóniákat, énekszólamokat építeni akár a zúzósabb, szaggatottabb gitártémákra is, hogy az tényleg lenyűgöző. Kiváló dalszerzők (pl. Ricsosz), művészek (pl. Tomi) és előadók is egyben. Koncertjeik magukkal ragadnak, szövegeik beszédesek, a színpadot belakják, élettel töltik meg. Élményt szereznek. Lassan, de biztosan készül első albumuk, én már előjegyeztettem rá magam. Talán a színpad előtt szép számmal összegyűltek is ezt teszik majd. Addig is ott a demó!

Egy másik általam várt banda, az egri SICK STARS csaphatott héttől a húrok közé. Րk azok, akik olyan komolyan veszik a rakkendrollt, amit ilyen kicsit glames, hard rockos verzióban tárnak a nagyérdemű elé, hogy a külsőségekre (úgymint smink, tupír stb.) is nagy figyelmet fordítanak. Ez persze nem minden közegben arat osztatlan tetszést, de hát mi az, ami igen? Lendületes muzsikájukat először elemről (metronómmal) nyomuló dobossal, majd a technika ördögének belendülése után élőben, számomra fílingesebben adagolták. Meglepő volt látni, de jó volt hallani, hogy a bennem még mindig a Quireboys-os Spike-ot idéző, szerintem picit halk Ziggy gitárt ragadott a hangzás testesítése végett. Kenny szokás szerint ízesen és látványosan aprította a jó kis nótákat, melyek közül a húsosabb, vokáldúsabb refrénűek emelkedtek ki, mint a Drop Dread, vagy a záró Fill You, melynek a végére illesztették a Kickstart My Heart egy darabját. Ütős zárás és jó poén volt.

Következőként a teljesen más stílusban alkotó SACRA ARCANA várta a nagyérdeműt a színpad elé. Folkos bormetaljukat igen feszesen és a hegedű hangjával kellemesen fűszerezetten játsszák. Most nem volt olyan egységes a zenekari megjelenés, mint tavaly, de színpadi teljesítményre és a lelkesedésre így sem lehetett panasz. Másfél órát kaptak a szervezőktől és éltek is vele. A már jól ismert „táncdalok” (Ugass a farkasokkal, A magyarok Szent Gallenben stb.) mellé sok, igen jól interpretált Skyclad nótát (pl. Parlament Of Fools) is becsempésztek műsorukba, egyik alatt engem is elragadott a hév és lelkesen rúgtam a port. Egy ígéretes új dal (Hej, ti udvarbírák) is felbukkant az előre láthatóan 14 dalt hordozó következő lemezről. Kíváncsian várom! És egy egész estés Skyclad műsorra is tutira elmennék, kiváló mulatság lehet!

Újabb hosszú programot játszó csapat, az OBSTRUCTION indult hódító útjára, az egybegyűlt rockerek legnagyobb örömére. Én csak időszakosan vettem részt a mulatságban egyrészt, mert mostanság heavy metal túltengésem van, másrészt meg, mert igen erősen presszionálva voltam a társasági élet büfében történő kicsúcsosodásában való részvételre. (Szép mondat.) A saját nóták mellett természetesen voltak feldolgozások is, úgymint Wasted Years (Maiden), Fools Don’t Die (egyik kedvenc bandámtól a Nocturnal Rites-tól) és számomra kicsit meglepő módon You Could Be Mine (G’N’R), amit igen korrekten sikerült elővezetniük. A buli összeszedettnek és lendületesnek tűnt, de ez nem is csoda, hisz rutinos harcosokról van szó. A nép pedig hálásan fogadta erőfeszítéseiket.

Akiket igazán vártam, az a közelmúltban sok tagcserén átesett GYÖNGYVÉR. Leginkább Orbán-Ducos Tamás énekes utódjára voltam kíváncsi, mert bár időnként Tamás színpadi megjelenése és aktivitása sem volt tökéletes, a hangjára és az éneklésére csak igen ritkán lehetett panasz. Rajta kívül számomra új arc volt a bőgős és a második gitáros is. Sajnos azt kell mondanom, nem életem Gyöngyvér koncertjében volt részem. Nem túl szerencsés módon, rögtön a műsor elején adódott némi, kicsit elhúzódó technikai probléma, de aztán ment minden, ahogy kell. A második gitár (bár Bazsi jó gitáros) nem tett annyit a zenéhez, a hangzáshoz, az összképhez, ami miatt (szerintem) érdemes lenne használni. Vagy az is lehet, hogy csak nekem nem jött le/át a dolog, de az sem kizárt (sőt Mazi maximalizmusát ismerve valószínű), hogy még nem sikerült kiaknázni a két gitárban rejlő lehetőségeket, azaz dolgoznak az ügyön. Az egygitáros verzió nekem kicsit érthetőbbnek, direktebbnek, áttekinthetőbbnek tűnt. Viktor, az új bőgős jól, de érezhetően más stílusban nyomta, mint Mező. Még ezt is szoknom kell. Ami azonban igazán szembeszökő volt, az az új énekes. Az tagadhatatlan, hogy karizmatikus jelenség. Egyfajta kabát/zakószerű felső volt rajta, és részben ennek, részben az alkatának és a mozgásának köszönhetően a My Chemical Romance énekesére emlékeztetett. (Még nem döntöttem el, hogy ez jó-e… hehe!) A nyakába tekert sálban és a már említett kabátkával egyszerre tűnt konformistának és lázadónak, ami akár meg is oszthatja a vele kapcsolatos vélekedéseket. Énekbéli teljesítménye stabil volt, de nem hibátlan, a kommunikációja, konferálási stílusa (általam vélt vagy valós flegmasága miatt) engem nem fogott meg (nem igazán tetszett). Az egybegyűltek úgy tűnt, jobban vették a lapot. Mindennel együtt egy nagyon ígéretes társaságról van szó. Szorítok nekik, hogy melodikus, melankolikus muzsikájukkal minél több hívet szerezzenek!

SZOMBAT

Bár nem sikerült túl korán ágyba kerülnöm, mégis viszonylag hamar kivetett az ágy. Kb. 9 körül. Volt kis reggeli, kis csatangolás, kis édesség szerzés, kis ebédtáji szieszta, majd muris vetélkedők a Rokkkocsmában 3/4 1-től. Azt hiszem, mindenki igen jól szórakozott. A három résztvevő csapat (név szerint: Paraszt, Mukodj, Ládé) és az egybegyűltek egyaránt. A megmérettetés olyan feladatokban öltött formát, mint a vízzel töltött vödörből kézi (és egyéb) segítség nélküli almaevés, a liszt alá temetett gumicukrok megtalálása (a liszt lefújásával) és összegyűjtése (szájjal). Ez utóbbi úgy néz ki, hogy ül két csávó egymással szemben egy liszttel megrakott tálca előtt és fúj. Egymásra. Majd a szemébe (és egyéb nyílásaiba) került fehér portól félig vagy teljesen vakon fejeket összekoccantva minél több gumicukrot próbál a szájába venni. Kb. hátra tett kézzel. Mókás. Főleg, ha a mérkőző felek úgy döntenek, hogy inkább felemelik a tálcát és egymás helyett a közönségre fújják a lisztet.

Koncertelőzetesnek jó volt egy kis móka, kacagás. A szombati napot a Tűzmadár énekes Schroti soft rock projektje a CUSTOM SHOP nyitotta, igen kellemes meglepetéssel szolgálva. Az egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy Péter jól megoldja a feladatot, de a fúvósokkal (szaxi, trombita) is megspékelt hangszeres szekció is kiváló teljesítményt nyújtott. A némi funk, jazz, alter és reggae hatást is hordozó saját dalok mellett olyan feldolgozásokat nyomtak, mint az Englis Man In New York, a Whiskey In The Jar, vagy a Sweet Home Alabama. Szóval slágereket. Hamarosan a saját nóták is eljuthatnak ebbe a kategóriába. Kellemes, énekelhető szerzemények.

A pécsi, számomra eddig ismeretlen, de kellemes meglepetést nyújtó ICETHUNDER-t a név alapján szimfonikus, (esetleg billentyűmentes), nagyon éneklős heavy/power csapatnak képzeltem el. Nem sokat tévedtem. Billentyűs heavy/hard rock muzsikát hallhattunk tőlük két testvérpár, Sághy Kata énekes, Sághy Éva bőgős, Jenák Ildikó gitáros, Jenák András dobos és Schroth Roland billentyűs tolmácsolásában. Kicsit meglepődtem, amikor saját dalaik közé a Ramones Somebody Put Something In My Drink című szerzeményét is beillesztették. Katának igen jól álltak a karcosabb, rockosabb részek, de a kimondottan nőiesre, csajosra vett dallamokkal, hanghasználattal sem volt semmi gond. Mindenki megállta a helyét a hangszerén, akit mégis kiemelnék, az Ildikó, aki a jófajta (bár kicsit véknyan megszólaló) szólók mellett még kitűnően vokálozott is. Dalaik többnyire jól felépítettek, refrénjeik emlékezetesek, elsőre nekem az Ajtón túl tetszett legjobban.

Az általam kedvelt hardrocker, glamszter NAZTY TRICKS volt a következő produkció. A már jól ismert saját számok (Téged nézve, Félénk kedvesem, Saturday Night Dead, Poor Boys Rock stb.) és a Kinks You Really Got Me-je mellett, legnagyobb örömömre több Poison slágert (Look What The Cat Dragged In, Talk Dirty To Me) és a Smokin In The Boy”s Room Crüe féle változatát is elnyomták a srácok. Szerintem Needle-nek hangilag és fazonilag is jól állnak a Poison dalok, azokat érdemes lenne megtartani. Ezt csak azért írom, mert infóim szerint új bőgős és új dalok érkezése is várható, úgyhogy ősztől új repertoárral várják a bulikra az érdeklődőket.

A FACE MELTERS-t sajnos csak Needle-ékkel, a kocsmából, nekik elég kevés figyelmet szentelve „hallottam”. Annyi azonban így is lejött (ha valaki még nem ismerné őket), hogy komplex, technikás, helyenként elég zúzós, női énekes metalban utaznak.

Րket a korábban magyar Iced Earth-ként emlegett, power metalos, kaposvári MORPHEUS követte, akiket továbbra is fél füllel emésztgettem. Legutóbbi albumuk zeneileg igen jóra sikerült, a szövegeik azonban, bármilyen jók is a témaválasztásaik, valahogy nem akarnak igazán ütősre sikerülni. Koncerten azonban odacsapnak a srácok. Hangszeresen igen rendben vannak, az állandó billentyűhasználat pedig külön jót tett a daloknak. Könnyű Tamás pedig kiválóan énekelt el olyan könnyűnek semmiképp sem nevezhető dalokat is, mint Diotól a Holy Diver. Jó kis koncertbanda!

Az est első főműsorszáma a rendező ALHANA a tavalyival szemben idén nem pakolta tele a színpadot mindenféle extra díszlettel és egyéb külsőségekben is szerényebb volt a buli. De a műsor így is rendben volt. Semmit nem bíztak a véletlenre, slágereiket (Öregember, Mágus stb.) és bevált feldolgozásaikat tűzték műsorra. A Bye Bye Beautifult vagy a Vain Glory-t például igen korrekten játszották. Régi kedvencemet a Lady Macbeth Skócia lánya című számát azonban sajnos Schroti közreműködésével sem sikerült úgy előadniuk, hogy az valóban melengesse a lelkemet és a hallójárataimat is. Így csak a szándék nagyrabecsülése marad. Összességében jó kis felszabadult bulit nyomtak, jó volt látni, hogy a tábor ideje alatt Zsizsu is végig laza, kedves és közvetlen tudott lenni.

A sokszor az osztrák Nightwish-ként emlegetett EDENBRIDGE volt a fesztivál nemzetközi fellépője. Րket is nagyon vártam, hiszen legutóbbi albumuk a látványos borítójú My Earth Dreaming az eddigi legjobb munkájuk, és kíváncsi voltam, élőben, hogyan tudják átadni lemezen nagyívű, epikus dalaikat. Jócskán elhúzódott a beállás, a pepecselés, kb. 40 perces csúszással kezdtek, de érdemes volt várni. A hangszerek, a zene dübörögtek, az ének pedig kristálytisztán szólt. Pont úgy, ahogy Sabine énekelt. Aki bár nagyon vékony és csinos, az arca közel sem olyan szép és bájos, mint azt a képekről korábban sejteni véltem. De szerencsére az előadásában semmi kivetnivalót nem találtam. Nem rohangált és nem őrült meg a színpadon, de ez egy szűk ruhába bújt törékeny hölgytől nem is feltétlen elvárás. Az egész műsort vidáman, jó kedéllyel nyomták, főleg a bőgős, Frank vigyorogta végig a bulit. A szimfonikus, billentyűs részek digitális verzióban lettek betolva a hangszerek alá, emiatt muszáj volt halálpontosan játszaniuk. Fekete cuccokban nyomultak, és érdekes volt, hogy nadrágjaik mindenféle extra varrással, fém alkatrésszel, kütyüvel voltak feldíszítve. Itt is Frank vitte a prímet. Vastagtalpú, veretes csizmákban zúztak a srácok, talán azért, hogy Sabine magas sarkúban se lehessen magasabb náluk. Érdekes volt látni, hogy hangszeres alapokat nem befelé, maguk felé fordították, hanem kifelé, hátra illetve oldalra. Így a kontrollokra hagyatkozva minden bizonnyal, csökkenteni lehetett a színpadi hangerőt, ami a korai megsüketülés elleni nem is rossz védekezés. És valószínűleg a stage-en hallható zenei képnek sem tesz rosszat.

Akár meglepőnek is mondhatnám, hogy a műsor csaknem felét az új CD dalai tették ki, de azokat ismerve ez egészen érthető. Volt (a teljesség igénye nélkül) a Shadowplay, a Remember Me, az Adamantine és persze a szép és gigantikus MyEarthDream is. A korábbi lemezekről többek között az October Sky, a zseniális For Your Eyes Only és a Centennial Legend hangzott el. Volt persze ráadás is, ha már a közönség kérte, bár számomra érthetetlen módon viszonylag kevesen voltak rájuk kíváncsiak. Az azonban biztos, hogy a jelenlévőket sikerült meggyőzniük és Lanvallék is igen hálásak voltak a közönségnek és a szervezőknek is. Visszatértük után a Shine-t, majd búcsúzóul a 2003-as Aphelion album nyitó dalát, a The Undiscovered Land-et adták elő. Köszönjük.

A napot, az estet, vagy még inkább az éjszakát a STONEDIRT zárta, akiknek albumát pár nappal az utazás előtt sikerült egyszer meghallgatnom és arra számítottam, hogy lehengerlő, arcletépő bulit fognak adni. Nem kellett csalódnom. Számomra első sorban Pantera és Down vonalon túró zenéjük délután is kiütés lett volna, így hajnalban pedig abszolút tarolt. A grúvos, koszos, blúzos riffjek úgy görögtek elő a százéves Marshallból, mint a lavina. A tisztább énektémáknál Eddie Veder sejlett fel, de ha egy szóban kéne jellemeznem a Stonedirt-öt, azt mondanám: súlyos!

VASÁRNAP

A legtöbb fesztivállal ellentétben Sástón a vasárnap nem a kókadtan csomagolás és a búcsú napja. Itt bizony még vasárnap is zúzni kell! Nem ment könnyen az ébredés. Miért is ment volna. De még így is a tábor nagyobb része előtt napvilágra kerültem. Újra volt reggeli, császkálás, ebéd, aztán késő délután tavon átkelés, kilátónézés, egyebek. Épp csak a szombati vetélkedő nem ismétlődött meg, vagy maradt titokban előttem. Az utolsó napot az Inscape-nek kellett volna indítania a színpadon, ehelyett a Mocsoládé nevű projekt tartott félunplugged jellegű báréneklést a Rokkkocsmában.

Négytől azonban a meghirdetetteknek megfelelően elkezdte tolni a rockot a MAKING HISTORY. Elképesztően feszes, lüktető, pulzáló grúvrockot nyomtak. Nekem az Audioslave jutott eszembe róla. Az énekes, Bodóczy Zoltán hangja persze egészen más volt, mint Chris Cornell-é, de elég változatos témákat hozott. A dalok némi 70-es évek fílinget és grunge hangulatot is hordoztak magukban, de alapvetően modern rocknak nevezhetjük. Feldolgozásuk, a Rage Against The Machine Killing In The Name című opusza volt. Ebben az egyébként sem halvérű, mondhatni izgő-mozgó bőgős, Vargadi Gábor teljesen megőrült. A nóta végét a földre lefektetett bőgőn, térden, csaknem hasra görnyedve játszotta el. Élmény volt!

Egy kevésbé intenzív, mondhatni nyugis műsort tárt elénk a S.P.A.M. (nem kéretlen reklám üzenet, hanem Simple Panic At Monday), mely az ex-Mitrill, ex-Carnia bőgős Hatolkai Máté új bandája. Korábbi zenekarai alapján szinte természetes, hogy énekesnővel nyomták könnyed, szórakoztató rock muzsikájukat. Nagyjából a Vénusz, Zanzibár fonalat vették fel, több hangszeres betéttel, szólóval és időnként ugrálósabb, No Doubt-ot, Guano Apes-t idéző részekkel. Kóra Szilvi jól megoldotta a magára vállalt énekesi feladatot, Máténak azonban, bármennyire szereti is, nem kellett volna elénekelnie azt a szerelmetesen kínlódós dalt. Talán legközelebb:)

Ezután a WITHOUT FACE vette át színpadot. Nem gyakran van hozzájuk szerencsém, de mindig egészen más felállásban nyomulnak, mint korábban. Ezúttal, ha emlékezetem és szemem nem csalt, akkor a legutóbbi verzióból mindössze Pádár Nóri volt jelen újra. (Utánajártam, csak három poszton történt változás). Ez nem is lenne annyira meglepő, ha azt is tudjuk, hogy ez volt a mindössze kéthónapos felállás első bulija. A gitárosi és az énekesi posztot is egy-egy Balázs tölti be. Az előbbit egy Punk nevezetű, az utóbbit pedig egy olyan kinézetű, de Mészáros nevezetű. Bőgőn pedig egy multihangszerest, Hegyaljai-Boros Zoltánt hallhattuk, aki brácsázik, gitározik és dobol is, ha úgy hozza a szükség. Ez játékán, magabiztosságán is jól látszott. Egyébként mindhárman igen jól adagolták a lemezekről már ismerős dalokat. Az igen vékony alkatú, punknak öltözött és szőke taréjt viselő Mészáros Balázs nagyon laza, már-már gizda volt, főleg a konfok közben, de olyan erőteljesen és színesen (király mélyek vannak a hangjában) interpretálta a dalokat, hogy az mindent feledtetett az emberrel. Állítólag készülnek az új dalok. Kíváncsian várom őket. Unalmas biztosan nem lesz.

A Without Face után sajnos elvesztettem a fonalat. Jártamban, keltemben hallottam a Cross Borns billenytűmentes verzióját időnként sajnos nem túl tisztán énekelni, valamint az Agregator-t elég feszesen játszani, ami kellemes meglepetés volt, korábban ugyanis azt hallottam, hogy nem éppen pontosságukról híresek. Aztán futball EB döntő következett, melyet (bár számomra előzetesen majdnem semleges volt a párviadal) a látványosabban és jobban játszó spanyolok szerintem megérdemelten meg is nyertek. Szünetben belekukkantottam a Scary Guyz-ba, akik a bőgős helyenként nem kicsit Hetfield-es énekével nyomták a Metallica slágereket, úgy tűnt, egészen jól. Aztán Vörös Gabi Priest csapatába, a Meltdown-ba is belepislogtam és megállapítottam, hogy bármilyen jól játszanak is, nem ők fogják megkedveltetni velem a Judast. Halford bácsi hangja, sikolyai sajnos sosem tartoztak a kedvenceim közé, az ezeket meglehetősen hűen előadó Szatmári Zoli pedig továbbra sem tette lehetővé, hogy szívembe zárjam azokat. Pedig voltak igazán ismert dalok is, mint a Painkiller, a Turbo Lover vagy a Breaking The Law.

Aztán rám tört az éjszaka és az alvásigény. Másnap ugyanis délig lehetett hivatalosan a kempingben tartózkodni, közvetlen busz pedig tíz után csak fél kettőkor indult. Gondoltuk a korábbi jobb, meg talán annyira zsúfolt se lesz. Nem is volt, kényelmesen és gyorsan utaztunk. Az úton végiggondoltam az eltelt három napot és arra jutottam, hogy megint jól szórakoztam. Úgy sikerült kikapcsolódnom és kellemesen elfáradnom, hogy nem kellett órákat sorban állnom, senki nem állt közben a lábamon, volt sok jó banda, némelyikük eleddig teljesen ismeretlen és sok jó ember, aki ha nem is annyira kis helyen, de elfért és jól érezte magát. S ezúttal az idő is nekünk kedvezett. Jövőre ugyanott. Veletek.

http://tabor.alhana.hu/

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek