2009. január 10. @ Budapest, Dürer-kert
A Powerground Management szervezésében:
Igen régóta próbáltam már eljutni egy Watch My Dying koncertre, mert nagyon szeretem a zenekar bonyolult zenéjét, de legfőképpen Gaobr eszement szövegeit. Legalább ötször-hatszor előfordult már, hogy jó előre kinéztem magamnak egy-egy WMD koncertet, ám a sors kivétel nélkül mindig közbeszólt.
Ami a koncert helyszínét illeti, az a Stagediving fesztiválnál már-már bevett szokásnak számító módon változás áldozata lett. Először a Ráday klubba hirdették meg a bulit, ám végül egy divatos és relatíve új helyen, a Dürer-kertben került megrendezésre. Ennek külön örültem is, mert bár a Ráday klubban még sosem voltam, a Dürer-kertben már többször is, és nagyon jó véleménnyel voltam róla. Ez a véleményem ezen koncert kapcsán sem változott, a hely ilyen jellegű rendezvény otthonául is remekül szolgál.
Vannak csendes, puha fotelekkel és alacsony asztalokkal ellátott szobák, ahol két irtózatos zúzás közt megpihenhetsz; vannak csocsóasztalok, ahol a nyakad és a lábaid mellett a csuklódat is megmozgathatod és van két pult – az egyik a koncertteremben a másik lent az „aulában” – ahol igaz, nem túl olcsón, de azért a mai buliárakhoz képest nem is túl drágán gyógyíthatod különböző alkoholos balzsamokkal a sok üvöltéstől szilánkosra száradt torkodat. Egy szó, mint száz, a hellyel nem volt probléma.
A plakát és a flyer szerint fél hétkor volt kapunyitás, tehát körülbelül 18:45-re megérkeztem a helyszínre. Körbejárkáltam párszor a helyet, elfogyasztottam aznapi első sörömet és figyeltem, ahogy a zenekari shopok kipakolják áruikat. Már ekkor furcsa volt, hogy WMD shopot nem láttam, de kérdésemre azt a választ kaptam, hogy majd később lesz az is. A WMD shop utáni fokozott érdeklődés hátterében természetesen az új WMD cd állt, melynek megjelenése erre a napra volt kiírva.
Shopnézegetes után végre elkezdődött az eseménysor, ez pedig a Stopyt fellépésével valósult meg. Sosem láttam még a zenekart élőben, mi több, nem is igen hallottam tőlük felvételt sem, csak annyit tudtam, hogy valamilyen durvább zenét játszó fiatal magyar zenekar. Kíváncsian vártam hát, mit mutatnak majd. És nem is kellett sokáig várni, a srácok nem töketlenkedtek sokat. Már kezdéskor látszott rajtuk, hogy nem most állnak először színpadon. Igaz, az énekes kommunikáció a közönséggel elég korlátolt volt, ám ez nem zavart szerintem senkit. Zenéjükről annyi bizonyosan mondható, hogy extrém metal, ám ezen belül elhelyezni elég nehéz, legalábbis így, élő fellépés alapján. Én némi deathcore (á la All Shall Perish) hatást véltem felfedezni, különösen az énekben, de azért nem mondanám, hogy az egész zene deathcore lenne. A megszólalás kiemelkedően jó volt, jó tudni, hogy ma már „amatőr” zenekarok is ilyen körülmények közt léphetnek fel. A gitár zúzott, reszelt, üvöltött ahogy kell; a basszust érezni lehetett a hallgató izmaiban dohogni; a dobok felerősített hangjai pedig minden ember mellkasában ott rezonáltak. Az ének nagyon változatos volt, a mély bömböléstől egészen a magas – ám kicsit sem black metal-szerű – rikácsolásig mindent hallhattunk az igencsak robosztus alkatú énekes sráctól. A szövegekről és a rövid átvezető beszédekből annyi jött le, hogy itt valami komolyabb üzenet rejlik a zene mögött, mégpedig a környezetvédelemé. A szövegek – szöges ellentétben a megszokott extrém metal szövegekkel – itt újrahasznosításról, mértékletességről és környezettudatosságról szólnak. (Ez egyébként egy picit erősíti a metalcore/deathcore párhuzamot, ugyanis több ilyen stílusú zenekartól is hallhattunk már hasonló szövegeket.) Ez különös érettséget és tudatosságot sugall a banda részéről, ami nagyon tisztelendő manapság. Szóval ez a koncert tökéletes bemelegítő koncert volt, ám a srácok nem is olyan nagyon sokára (remélem) már nem a megnyitó banda szerepét fogják eljátszani. Megérdemelnék.
Következőnek a debreceni Szeg zenekar lépett a deszkákra, akik már nem számítanak kezdőknek, lévén idén lesznek 10 évesek. Igaz, számos tagcserén estek át, különösen ami az énekesi posztot illeti, de ezek nem törték le lelkesedésüket és a mostani koncert apropóját a november 14-én megjelent harmadik nagylemez szolgáltatta. A mai este résztvevői közül kicsit kilógtak, mivel a zenekarok nagy részének zenéje jóval durvább a Szegénél. Ám a debreceni srácoktól már megszokhattuk, hogy semmi ilyesmi nem zavarja őket, ők akkor is maximálisan teljesítenek, ha egy öregek otthonában kell játszaniuk. Nem volt ez másképp ma este sem. A zene különböző internetes helyeken metalcoreként van aposztrofálva de nem nagyon értek ezzel egyet. Néha eszembe jutnak az Unearth egyes pillanatai, de az énekbeli hatalmas különbség miatt nem igazán lehet párhuzamot vonni a metalcore és a Szeg között. És zeneileg sem olyan durvák, mint a legtöbb ilyen banda.
Élvezhető, mozogható, de nem pogóra késztető, jól kitalált és felépített zenéjük mindezen tulajdonságai ellenére a legtöbb embernél mégsem hat. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, de a srácok példás módon nem törődnek ezzel a ténnyel, hisz szeretik, amit csinálnak. A hangzással itt sem volt probléma, és a zenekari teljesítménnyel sem. A gitárosok headbangeltek, mozogtak, az énekes pedig sokkal többet nyitott a közönség felé, mint a Stopyté. A zenészek pontosan és lelkesen játszottak, frontemberük pedig hibátlanul és erősen énekelt. Néha – pl. az Ugyanaz a hajnal c. számban – egészen hörgés-közeli hangokat produkált és ez sem állt rosszul neki. Ezzel talán kicsit többet is próbálkozhatna. Minden szempontból élvezhető koncert volt, újra bebizonyosodott, hogy a Szeg sokkal nagyobb népszerűséget érdemelne, mint amennyi kijár neki.
A külföldön is egyre sikeresebb mosonmagyaróvári CasketGardenen látszott, hogy már nagyon-nagyon sokszor álltak színpadon, rutinosan rakták össze a cuccokat és kezdtek bele a koncertbe mindenféle különösebb kommentár nélkül. A Dürer-kert hangmérnökeit én legszívesebben néhány más intézménybe is elküldeném dolgozni, ugyanis csodás lenne, ha mindehol ilyen jól szólnának a dolgok, mint itt. A fiúk 1998-ban alapították a bandát és ez a mostani fellépés nekik is lemezbemutató volt, harmadik nagylemezüket, az Incompleteness in Absence-t prezentálták, ám az új lemez számai nem voltak túlsúlyban a régiekkel szemben.
Két számot emelnék ki, a kettes lemezről való Why the Vultures Cry?-t, ami egyértelműen közönségkedvenc volt és aminek refrénjében még érteni is lehet Cseh István éneklését – bár lehet, hogy csak azért mert egyértelműen a számcímet üvölti – és a ráadásként előadott személyes kedvencemnek számító Song of Tears (Ashes)-t, ami a debütalbumról való. Ebben a számban a folyamatos göteborgi riffek egy elszállás idejére megpihennek, amitől olyan érzésünk támad, mintha eggyé válnánk hatalmas, szürke és rozsdás, meleg falú gyárépületekkel. Eleinte volt egy kis probléma a mikrofonnal, néha nem hallatszott István hangja, de ezt szerintem senki nem vette észre és többet nem is fordult elő. A közönséggel folytatott kapcsolattartás itt is szinte csak a kötelezőkre szorítkozott, néha egy-két „nem látom a kib*szott kezeket”-tel tarkítva. Lehet, hogy csak én szoktam máshoz, de azért lehetett volna kicsit több a közönséggel való kommunikáció. A zenekar rutinból játszott, tökéletesen, precízen és hibátlanul, mint egy gép. Az ekkorra már szép létszámú közönség vissza is tapsolta őket, visszajöttek hát eljátszani a fent említett Song of Tears (Ashes)-t. Azonban ezt is olyan személytelenül, rutinosan és precízen tették, mintha németek lettek volna. Ettől eltekintve azonban zeneileg az este legjobb és legerősebb koncertjét szolgáltatta a CasketGarden.
Újabb sör és újabb zenekar következett, ezúttal a Cadaveres de Tortugas egyik utódzenekara, a Cadaveres készült két dobosuk által szolgáltatott keleties ritmusvilágával és Sepultura-ízű, vérpezsdítő, harapós riffelésével beindítani láb- és nyakizmainkat (igazság szerint a CasketGarden után inkább mozgásban tartani és nem beindítani kellett azokat a bizonyos izmokat). A zenekar rövidgatyában, kendőkkel és széttetoválva állt színpadra, így tökéletesen hozta a dél-amerikai tribal életérzést. A koncert igen furcsa noise-zene szerű zúgással indult, de nagy valószínűséggel ez nem volt szándékos – az élményből mindenesetre semmit sem vett el. Nagy rutinnal vetették bele magukat a srácok legújabb lemezük – az Evilution – bemutatásába, de a CasketGardennel ellentétben ők egyáltalán nem voltak személytelenek. Két énekesük – egyikük gitározik is – közül inkább Körmi tartott szóval minket folyamatosan, de azért Gabó Ádám is mindig elmondott egy „köszönjük”-öt. Az ember úgy érezhette magát a koncertjük alatt, mintha a színpadon a barátai tevékenykednének, annyira közvetlenül és jókedvűen játszott a csapat. Az igazi tetoválásain felül még filctollal is összefirkált basszer volt a legnagyobb mókamester, végig rohangált, grimaszolt, dobálta a saját és mások haját, de a többiek is kellőképpen elengedték magukat. Fontos megemlíteni, hogy a lemez óta kivált a zenekarból Kovács László gitáros, szóval beugró gitáros játszik jelenleg a zenekarban, akiről szégyenletes módon csak annyit tudok, hogy a basszer Mauglinak nevezi az internetes utinaplóban. Bár Ádám nagyrészt tisztán énekel, nem lógott ki annyira az estéből a zenekar, mint a Szeg, ennek oka talán a durvább zene és a nagyobb vehemencia volt. Alapvetően hatalmas lendületességet és pörgést szolgáltat a két dobos, akik kiemelkedő munkát végeztek végig a koncert ideje alatt. Bár erősen fájt a fejem, olyan hihetetlen erő áradt a zenéből, hogy még engem is headbangelésre késztetett. A műsorba még egy dobszóló is belefért, amilyet nem nagyon hallani máshol, hiszen elég ritka a két dobos felállás. Szóval a Cadaveres most is odarakta rendesen magát és olyan tüzes, meleg és baráti koncertet adott, amiben ritkán részesül az ember. Tisztelet és köszönet nekik érte.
Ezután következett az este talán legjobban várt fellépője, a Watch My Dying. Azaz hogy következett volna, de legalább egy fél óráig még nem következett, mert problémák voltak a cuccal. Elég kínos helyzet volt, többen is be-bekiabáltak a színpadra. A basszuserősítővel voltak gondok, ugyanis folyamatosan zúgott. Gaobr el is mesélte addig, hogy unatkozzunk, hogy ez azért van, mert még tavaly valami német zenekarral játszottak Esztergomban, akiknek ugyanolyan basszus-erősítőjük volt, mint nekik… Innen már kitalálható a történet, a német zenekar véletlenül elvitte az övéket és itt hagyta a sajátját. Így most az övék valahol Svájcban van épp, és itt van helyette ez, „amin nincsen matrica, nincs letörve a sarka, de viszont zúg.” Várakozás és szerelgetés közben már egyre türelmetlenebb lett a közönség egyik kevésbé visszafogott tagja pedig hangot adott ennek mondván: „Mi a f*sz van már?”. Erre Gaobr: „Ezt a hangot megismerem, nem te szoktad mindig kiabálni a koncertjeinken, hogy acélszív?” Erre a kolléga: „Acélszíííííííííííív!” Szóval humorérzékben és jókedvben nem volt hiány, még azt is megtudtuk, hogy Gaobr 79 kiló és azért vágatta le a haját mert utálja. De azért elég kínos volt az egész helyzet a Watch My Dying számára. Körülbelül egy 45-50 perces késéssel végül csak elkezdtek játszani. Mint már említettem, sosem voltam még koncerten, nem is tudtam mit várhatok, hogyan lehet vajon ilyen bonyolult zenét élőben eljátszani. Hát sajnos a válasz az, hogy lebutítva. Nem feltűnően, de azért aki jól ismeri a számokat, észreveszi, hogy bizony innen sok minden hiányzik, ami lemezen ott van. Azért a zenekar becsületére legyen mondva, még az elektromos zajokat is bejátszották, de ez sem mentette meg a zenét attól, hogy messze lemezminőség alatt maradjon. Az emberi játékkal nem volt nagy gond, a zenészek precízen és jól játszottak, eltekintve attól a néhány kivételtől, mikor Kovács Attila (alias Nihilak) elfelejtett időben rálépni az effektpedáljára és attól a pár alkalomtól, mikor Gaobr pár pillanatra elfelejtette a szövegét.
A zene ettől függetlenül kellően durva volt, szép kis pogó alakult ki rá és nem nagyon volt, aki nem mozgott. Sajnos azonban azt kell, hogy mondjam, hogy a számok csak azok számára voltak élvezhetőek, akik ismerték őket, ugyanis igazából a hallgató a fejében utólag hozzátette azt a számtalan apróságot a zenéhez, ami hiányzott élőben. Az új album – a várakozásokkal ellentétben és azt est egyik legnagyobb csalódását okozva –nem jelent meg aznap estére és Gaobr el is ismerte, hogy ez igencsak ciki helyzet számukra. „Kárpótlásul” azonban játszottak egy új számot, ami alatt azonban újabb sorscsapás sújtotta a késés, a basszus-erősítő és az elmaradt lemez miatt amúgy sem túl fényes állapotban lévő zenekart – szétesett a lábdobszerkezet. A közönség röhögött és páran fújoltak is, de a zenekar megpróbálta menteni a menthetőt. Az ütős kolléga gyorsan elkezdte összeszerelni a hangszerét és a zenekar becsületére legyen mondva, rokkant hangszerrel is folytatták a koncertet, a számok közti szünetet kihasználva szerelésre. A dobos azonban – tudása bizonyítékául – így is úgy játszott, ahogy csak kevesen Magyarországon. A végén levonultak a színpadról, de látszott rajtuk, hogy még vissza fognak jönni, mert a pengetők és dobverők a kezükben maradtak, valamint különösebben nem is búcsúzkodtak. Természetesen visszatapsolták őket, majd Gaobr bejelentette, hogy bár „nagyon szigorúan elhatározták”, hogy nem jönnek fel ráadásra, „kárpótlásul a sok hibáért” mégis megteszik, és a közönség választhatja ki, hogy melyik szám legyen a bónusz. Természetesen mindenki egyből a Lopott könyveket követelte, de Gaobr valami konszenzust emlegetett és így Carbon lett belőle. Annak ellenére, hogy ez a kedvenc WMD számom, sokkal jobban örültem volna, ha a Lopott könyveket hallhatom, az ugyanis a Siófoki MTV Iconon tényleg hihetetlenül jó volt; nem értem, miért nem játssza a zenekar soha azóta. Összeségében elmondhatom, hogy bár jót headbangeltem rá és végigénekeltem a szövegeket, számomra a Watch My Dying koncert egyértelmű csalódásnak könyvelhető el. Ha most mindenféle személyes tapasztalatot és vonatkozást levonok, akkor is biztonsággal állíthatom, hogy messze nem ez volt sem a zenekar, sem a közönség életének legjobb koncertje.
A záró zenekar nem túl hálás szerepét a Dózer.hu zenekar vállalta magára, akik a WMD késése miatt körülbelül negyed kettőkor tudtak kezdeni, ám a késői időponthoz képest egész sokan maradtak a teremben. Elég fiatal és underground zenekarról van szó, ám nem látszik rajtuk, hogy rutintalanok lennének. Kényelmesen, de azért a késői időpont miatt kicsit sietősen átszerelkeznek majd belevágnak a zenébe. Elsőre a szövegvilág tűnik fel, mely posztapokaliptikus számítógépes játékokat idéz. Kiégett, szürke egű, csernobili tájban járunk, szürke gázmaszkban és védőruhában. A zenéről nem lehet sok mindent elmondani, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy rossz lenne. Leginkább a thrash metalra hasonlít, de annál kicsit modernebb zenéről van szó, mely azonban a thrash metal legjellemzőbb tulajdonságát, a szárazságot átvette. Nem kőegyszerű riffeket hallunk, de ne is számítson senki Slayerbe oltott Malmsteenra. Az ének száraz, de változatos, bár nem annyira, mint a Stopytnál. Engem sajnos nem győzött meg a zenekar, de egyrészt amúgy sem vagyok a thrash metal nagy híve, másrészt meg igen késő volt és igen fáradt voltam már. Talán, ha egyszer ésszerű időpontban, frissen és kipihenten hallhatnám, jobb véleménnyel lennék róluk. Sajnálom.
Összeségében véve tehát egy jó metal-buli volt az este, ez azonban legfőképpen a CasketGardennek és a Cadaveresnek volt köszönhető és csak legkisebb részben a Watch My Dyingnak. Remélem, a sors kegyes lesz hozzám és nem akadályozza majd meg ezentúl, hogy eljussak WMD koncertre, mert ennél úgyis csak jobb lehet máskor a zenekar. Élvezhető volt a koncert, de egy ilyen szintű zenekar nem engedhet meg magának ilyen hibákat… Talán majd legközelebb.
