VIII. Nightbreed Fesztivál – Koncertbeszámoló

2007. július 20-21. @ Ecsegfalva

Idén július 20-21-én szervezték meg az évenkénti esedékes országos dark-goth-death-black-doom metal/rock zenei találkozónak aposztrofált fesztivált, mint utólag kiderült, utolsó alkalommal. Már évről évre lehetett hallani mendemondákat, hogy nem lesz többet Nightbreed, de idén a pletyka úgy néz ki szomorú valósággá vált. Szomorú, mert ez a fesztivál mindig is kitűnt családias hangulatával a többi esemény közül. Viszont az egyre növekvő érdektelenség éreztette a vég közeledtét. Sokan sokféleképpen hangoztatták véleményüket azzal kapcsolatban, hogy miért csökken a rendezvény látogatottsága.

Volt szó arról, hogy a zenei arculat nem változik, minden évben ugyanaz a kínálat, vagy, hogy a körülmények nem javulnak, meg nehéz a helyszínt megközelíteni. Közrejátszhatnak ezek is, de személy szerint én másban látom bajt. Zenei kínálat ellen felhozott vádakat némileg azért cáfolja, hogy idén azért léptek fel olyan zenekarok, akik azelőtt soha. Véleményem szerint az érdeklődés csökkenését inkább a jelenlegi gazdasági helyzet okozta, mert hiába maradt hihetetlenül olcsó a fesztivál belépőstől-fogyasztástól-mindenestől, ha közben minden más kurva drága lett, és sok mindenkinek megfizethetetlené vált ez a hétvégi kiruccanás. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy nagyon sokan elmaradtak az igazi ecsegi törzsközönségből, akiket korábban mindig láttam. Az se tett túl jót, hogy az underground sajtótól a szervezők elzárkoztak valós vagy kevésbé valós okok miatt, ezzel nagyon sok mindenkiben visszatetszést váltva ki. Az eseményt megelőző hírverés sem volt túl dörgedelmes, az évek során kinőtt egy új metalrajongó generáció, nagyrészükhöz a hír el sem jutott. Eme rövid kitérő után térjünk rá magára az eseményre. Előrebocsátom, hogy nem fogok tudni minden fellépőről ódákat zengeni, mivel 22 zenekar két napra azért eléggé megterheli az emberfia emésztését.

A művház udvarára érkezve jegyváltás után megrökönyödve láttuk, hogy nem lesz probléma a sátorhely kiválasztásával, gyakorlatilag kongott a hely az ürességtől. Sátorverés után gyorsan a sörsátorhoz menekültünk a fullasztó kánikula elől, ahol hideg nedűvel probáltunk kínunkon enyhíteni. Külön móka volt, hogy hol Tóth Gyula, hol más, slaggal locsolta a felhevült népeket.

Pontban 3-kor a húrok közé csapott a karcagi illetőségű metal banda, a Decadance. Életemben először ott hallottam őket, jó kis energikus metal zenét zúztak fittyet hányva a szaharai klímára. Sikerült is néhány lelkes rajongót a színpad elé csábítani némi headbangelésre. Alig félórás programjuk főleg az 2006-os Ep-jük, a When Angels Fall dalaira épült, ideális felvezetés volt.

Az utánuk következő Amadea mégjobban felpörgette a dolgokat durva death-black metal zenéjével. A csapat még nagyon fiatal, 2005-ben alakultak, viszont a koncertezésből derekasan kiveszik részüket, elég sok helyen bukkannak fel. Van bőven hova fejlődniük, ez a női énekkel és szintivel színesített black/death metal nem hatott az újdonság erejével. A lelkesedésből nincs hiány, és van esély rá, hogy kinőjék ezen gyerekbetegségeket.

A harmadik fellépő, az Ideas totálisan lehúzott. Jó pár évvel ezelőtt Gabóval az élen egy nagyon ígéretes progresszív doom-death metal zenekar voltak, nagy jövőt jósolt nekik mindenki. Azóta a fő egyéniségek távoztak, és a banda egy rettenetesen unalmas és pocsék Nightwish klónná züllött. A szó teljes értelmében büntetés volt az előadásuk, el is kergettek a színpad elől.

Utánuk következett az első általam igazán várt zenekar, a bicskei/budapesti székhelyű Black Leaves. Folkos, progos néhol doomos, néha kicsit deathes muzsikájuk nem éppen slágerzene, zenéjük nagyon összetett, dalaik is hosszúak, aminek eredménye, hogy egy ilyen fesztiváfellépésen, ahol kevesebb műsoridő áll rendelkezésükre, rövidebb a setlist is. Az egyetlen nagylemezük dalai mellett eljátszottak két vadiúj nótát, a Tavasz illetve a Nyár címűt. Eme sodró hangulatú dalok alapján biztosan állíthatom, hogy továbbra sem lesznek slágercsapat, viszont a népdalelemekkel díszített sodró energiájú szerzemények igencsak biztatóak a jövőben megjelenő albumra nézve.

A Black Leaves előadása után a technika sokat emlegetett ördöge tette tiszteletét, és emiatt egy jó órás csúszás keletkezett a programban, aminek következtében a The Penta Concordia csak rövidített műsorral léphetett fel. A néhai Doomsday, Autumn, De Facto, The Dethroners stb. ex- illetve aktív tagokból álló zenekar végülis egy feldolgozászenekar. Saját kiadványt nem szándékoznak megjelentetni, csak koncerteken lépnek fel. Nem hiszem, hogy hosszú életű csapattal van dolgunk, repertoárjuk ismert My Dying Bride, Katatonia, Anathema, stb. dalokból állt. Annak ellenére, hogy nem sok értelme az egésznek, azért hangulatos koncert volt, mivel szívem csücskei azok a zenekarok, akiket feldolgoztak.

A következő fellépő a Karc volt. Náluk megtorpant az eddig uralkodó metalos él, az ő esetükben darkos, industrial hatásokat is mutató könnyed rock-pop muzsikát hallottunk. Személy szerint lemezen nem hallgatnám, de itt koncerten üdítő élmény volt, meg hangulatos is a kora estében, annak ellenére, hogy nagyon kilógott a pénteki metalosabb koncertorozatból. A szombati programba sokkal jobban illett volna. A Karcot névről egyikőnk sem ismerte, a lustaságot azonban legyőzte a kíváncsiság, és ennek azt hiszem én örültem a legjobban. Talán pont őket hiányoltam eddig a fesztiválról, ha hiányoltam valamit. Amint felhangzottak az első akkordok, deja vu érzésem támadt, jó értelemben. A darkos feelinggel felruházott zenén nagyon sokat dobott a technikás, rafinált dobtémák sorozata, a dobos nagyon precízen ütötte a bőrt. Bár mindig van hova fejlődni, nekem nagyon tetszett a frontember, Kaiko és a szintetizátoros Mano hangja is, szépen kiegészítik egymást. A színpadképre sem lehetett egy rossz szavunk sem, élvezet volt egyszerre látni és hallani őket.

Az ezt követő Vale of Tears meg gyosran visszabillentette a mérleget a fajsúlyosabb zenék oldalára. A karcagi metalosok az évek folyamán egy fikarcnyit sem vesztettek az energiájukból. Brutális skandináv death metaljuk igazán lehengerelt. Főleg a Destined For Desolation című lemezükről nyomták brutálhimnuszaikat, rendesen leszaggatva az arcomat. Volt két feldolgozás is, egy Placebo (Every Me, Every You) és egy Nine Inch Nails (Head Like a Hole), természetesen ezek a dalok is metal szörnyeteggé alakultak át a Vale of Tears előadása alatt. Állat volt nagyon.

Րket követte a sokáig testvérzenekarnak titulált Dying Wish. Testvérzenekar, mert egyszerre indult karrierjük, és nagyon sokat támogatják egymást. Bevallom, nekem az új lemez annyira nem nyerte el tetszésemet, túlságosan hajaz a mostani divatos modern amcsi rock/metal vonalra. Kénytelenek voltak vendégbasszerossal kiállni (Nedo – A Losing Season), mivel a saját bőgősük keze tavasszal eltört. Régi nagy slágerrel kezdtek, a Fragments of the Past-al, lett is nagy ihaj-csuhaj, csinnadratta. A programban egyenlő arányban játszottak a legutolsó lemezükről, meg a régi nagy “slágereket”, még az Enjoy the Silence feldolgozás is felcsendült jó kis metalos köntösbe öltöztetve. A remek hangulat egész koncert alatt kitartott.

Azután jött a Gire, a zenekar, akit a legjobban vártam. Րk azok, akiket nagyon ritkán tudok megnézni, pedig akár minden hétvégén meglesném őket. Népszerűségüket mi sem jelezte jobban, mint hogy már – már “tömeg” keletkezett a színpad előtt. Olyan szempontból számított exkluzív koncertnek, hogy a basszerosuk, Balázs nemsokkal azután repült Skóciába és jó ideig csak vendégbasszerossal lehet megtekinteni élőben a csapatot. Az apokaliptikus hangulatú Nyártáj fenyegető bevezetőjével kezdtek csak úgy, hogy tartsák a jó szokást, és ami utána következett, nehéz szavakba öntenem. Az olyan avantgarde metal darák mint a Zöld zivatar, Az őzek futása egyszerűen elsöpörtek. A Bábel atmoszférikus kiállása különösen hangulatos volt a felénk boruló csillagos boltív alatt. Számomra a Gire teljesítménye volt messze a legjobb az egész fesztivál alatt. Katarzis volt. A koncert végén sokáig csapzott fejjel meredtünk magunk elé, közben dörgött a vastaps. Azt kell mondanom, hogyha Kátai Tamásból kettő lenne, az egyikük biztosan a színpad előtt zúzná végig a koncertet, szinkronban a szintit gyötrő ikertestvérével, ebben biztos vagyok. Utánozhatatlan hangulat uralkodott végig, és Az őzek futása volt az a pont, ahol én is elvesztettem az önkontrollt. Fantasztikus volt, rengeteg energiát adott és vett el egyszerre.

Az utánuk következő Tesstimony által előadott death’n’roll előadás alatt megmaradt a lendület. Tóth Balázs és kompániája hatalmas lelkesedéssel zúzott minket apró darabokra, kíméletlen és brutális előadásukkal. Sütött róluk, hogy élvezik a koncert minden másodpercét, és az is sokat dobott az egészen, hogy attól függetlenül, hogy ez death metal, nem egy komor hangulatú zene. Itt inkább a zene szeretetén, bulizáson és tomboláson van a hangsúly, mint a gyerekes ideológiákon.

A következő fellépő a hosszúnevű The Moon and the Nightspirit volt. A hajdani Evensong romjain alakult zenekar Magyarországon vajmi kevés ismertségre tett szert eddig, külföldön annál többre. Semmi közük a rockhoz vagy a metalhoz, teljes egészében akusztikus hangszerekkel előadott folkos dallamvilágú zenéjük engem nagyon emlékeztetett Loreena McKennit-re. Hangszerek terén is a változatosság a jellemző, az akusztikus gitárokat többféle ütős hangszer támogatta, Ágnes pedig hosszú csuklyás fekete ruhájában varázslatosan énekelt és hegedűlt. Az előadás hangulatán és látványán nagyon sokat dobott a tűzfújó és akrobata előadás.

A pénteki nap utolsó fellépő zenekara a Viative volt, ami nem más, mint a hajdani Relikvia, csak új névvel. A zenekar úgy érezte, hogy zenei világuk annyit fejlődött, hogy a régi dark/gothic metal irányvonalon jócskán túlléptek progresszív irányba, tehát az új stílushoz új név dukál. Hangulatos előadásukat csak pár kitartóbb egyén nézte meg. Kár, mert nagyon színvonalas volt. Szálltunk a csilingelő-lebegő gitárdallamokon, sodródtunk a furfangos-csavaros basszustémákkal. Valéria egy csodálatos és elbűvölő frontlány volt, végig felszabadulva ugrált, táncolt, mozgott és valami fantasztikusan énekelt. Nagyon távol állt a mindent elárasztó Nightwish és Evenascence klónoktól. Remek előadás volt.

A szombati gin-tonikos ébredés után a holtidőszakot kibekkelni átpattantuk a szomszédos dévaványai strandra, ahol remekül elcsaptuk az időt koncertkezdésig. Többen követték példánkat, így az idő hamar elrepült, és máris kezdődött a második nap eseménysorozata, ami már nem volt metal, inkább a darkosabb, rockosabb vonalra koncentrált. A meghirdetett és az évek során abszolut hagyománnyá vált helyi asszonykórus fellépése nagyon sokunk sajnálatára elmaradt (akárcsak a koncertek után meghirdetett afterpartyk).

Első fellépőként a Sense of Silence-et köszönthettük. A nem éppen fiatal tagokból álló zenekart a hajdani Bocs Hogy Élünk énekese, Solymosi László hozta létre még 2003-ban, azóta biztos fellépői többek között a Gothica illetve Nightbreed fesztiválnak. Laza könnyed dark rockot játszottak, The Cure, Depeche Mode által kitaposott ösvényen.

Személy szerint repesve vártam a Gyöngyvér fellépését, mivel azelőtt csak egyszer láttam-hallottam őket élőben, akkor is a régi felállással, mikor még egy egyébként mesés hangú frontlady erősítette a csapatot. Nem tudom, hogy a tagcsere tett-e jót a bandának, vagy valami egészen más… Korábban sem tekintettem őket tipikus énekesnős gótikus zenekarnak, de a Nightbreeden egy saját magán túllépett bandát csodálhattam meg. Igen, csodálkoztam is, a zene jóval technikásabb lett, a tagok betöltik a színpadot, a koncert dinamikus… Talán csak az fokozhatta volna a fényüket, hogyha egy esti időpontban, a fénytechnikát is segítségül hívva örvendeztethettek volna meg minket. Főként az új albumról játszottak, de előkerültek régebbi számok is, új köntösben. Igazán egyedülálló ez az ugrásszerű fejlődés és az, hogy a csapat a saját stílusát kívánja megteremteni, csak így tovább!

A Neverland-et először Stagediving fesztiválon láttam és ott nagyon megfogtak. Modern rock/metalt játszanak picit gothos hatásokkal. Maci énekes/gitáros rekedtes-érces rock hangján nagyon hozta az énektémákat. Nem egy szívbajos ürge, nem izgatta túlságosan a húrszakadás, feltekerte a gitárnyakra, és úgy játszott tovább. Rövid programjukba egy húrcsere sajna nem férhetett be. Repertoárjukban két ismert feldolgozás is felcsendült, mégpedig Paradise Lost-tól a One Second, illetve Anathema-tól az Empty.

Azt mondják, a The Moon tipikusan “csajzene”. Ehhez nem fér semmi kétség szerintem sem, ettől függetlenül, nemtársaimtól ezúton is esedezve kérek elnézést: nekem sajnos nem a világom ez a banda. Eddig sem volt az. A zenészek képzettségét nem firtatom, a stílusért magáért nem rajongom, és finoman szólva a performance sem hatott meg. Kedvelem a szépfiúkat, de a vetkőzéses-pózolós előadások láttán inkább elmegyek inni, mert még úgyis épphogycsak elviselhető az ilyesmi. Sorry a bandától, a zene egyébként ahhoz képest, hogy nem a világom, relatíve tetszett, és meg is találta a maga közönségét.

Az ezt követő veteránnak számító Variola némileg házizenekarnak számít, hisz a Negative Art-nál jelent meg első nagylemezük 2006-ban. A koncertjük fő gerincét is ezen korong darabjai alkották, az egész előadásból sütött a rutin. Lendületes, kicsit darkos felhangú rock’n’roll előadás volt.

A Holt Költők Társasága koncertje alatt alaposan visszavettünk a lendületből, bulizós hangulatból. Elszállós darkos, merengős zenéjüket profi előadás kísérte, de ez inkább volt üldögélős-merengős, mint fékeveszetten tombolós. Az ő világuk sajnos nagyon távol áll tőlem, még azt se tudom megítélni, hogy jó volt-e vagy sem. Nekem nem tetszett.

A következő PG Csoport és az őket megelőző The Trees koncertje alatt pedig a rock’n’roll vette át a szerepet. A Trees mint a PG Csoport meghívottja vett részt a fesztiválon, hisz annak a frontembere, Kevin Johnson régen a PG Csoport basszusgitárosa volt. Mindkét koncert alatt nagyon lazulós, könnyed rock’n’roll-t hallhattunk. A De Facto főnök Tóth Gyula csörgővel és vokállal támogatta az előadást, miközben a PG Csoport gitáros kisfia minigitárral rokkenrollkodott, nem kis sikert aratva. Az énekes meg is jegyezte, hogy bármerre lábatlankodik a csemete, azt azért megtanulta, hogy a sörét soha ne rúgja fel.

Eljött a várva várt pillanat, talán legnagyobb várakozást előidéző, mostanában egyre inkább mainstreamebb vízekre evező De Facto előadása. Kicsit változott a zenekar felállása, Gyula letette a gitárt, és tagcserékre is felfigyeltem. A koncerten megint előkerültek a tűzfújók, a látványra igazán nem lehetett panasz. Úgymond hazai közönségnek játszottak, így inkább a régi nagy slágerek domináltak. Persze játszottak az új lemezről is, volt a klipes Angyalszív, meg Szentháromság. Gyulából talpig frontember lett, tud pózolni rendesen és az énektudása is sokat fejlődött. Csak szokna le az ilyen giccses dolgairól, mint a virágosztogatás.

De Facto-ék után egy igazi legenda lépett színpadra. Ugye nem kell mondanom, hogy kicsoda is Mátyás Attila. Szólózenakarával nagyon energikus rockzenét játszanak, ha azt mondom, hogy The Cult-tól elnyomták a Rain című alapnótát, akkor ezzel mindent elárultam a stílusukról. Természetesen a jelenlévőkből a legnagyobb tombolást az F.O. System örökzöldjei váltották ki, volt ismét ihaj-csuhaj, meg veszett csípőrázás.

A hazai frontról a kedvenceim közé tartozik Nyíregyháza büszkesége, az Autumn Twilight. Igazán atmoszférikus, lebegős-elszállós zenét játszanak, már az első albumukon bizonyították, hogy nem skatulyázhatók be a tipikusan goth-dark bandák mellé. Ugyan egy taggal kevesebbet számlál a legénység, a zenéből pedig hiányzik a debütalbumon hallott női vokál és szinti, maga a zene, a dalszövegek témája és a dallamok által varázsolt hangulat gyökereiben nem változott. Akárcsak a tavalyi Nightbreed alkalmával, idén is elég kései (vagy korai? kinek mi számít késeinek vagy korainak…) időpontban léptek a publikum elé. De sem a közönség csekély létszáma, sem a lassan világosodó horizont nem rontott a koncert színvonalán. Szerintem tökéletes zárása volt a fesztiválnak, a lassan csillapodó kedélyeket elsimították az As Light Suffers Colours és a Dream Seeks Dreamer dalai.

Összegezve a két napot, egy nagyon kellemes hátbvége volt annak ellenére, hogy a koncertek hangzása sokszor hagyott némi kivánnivalót maga után, meg maradtak el meghirdetett programok. Sajnálhatja mindenki aki kihagyta, pláné annak tudatában, hogy ez volt az utolsó Nightbreed rendezvény. Azért azoknak, akik a hangulat miatt szerették meg, némi vigaszként szolgáljon, hogy jövőre is lesz Ecsegfalván koncertsorozat ami egy napos lesz, olyan zenekarokkal akik közel állnak a De Facto-hoz.

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár