VOLT Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

2014. július 2-6. @ Sopron, Lővér kemping

Öt év után ismét úgy alakult, hogy a soproni VOLT fesztivállal nyitottam a nyári nagy fesztiválok sorát. Két napra látogattam a Hűség Városában rendezett bulira, ami annak idején – még a 2000-es évek elején – az első nagyobb fesztivál volt, amin részt vettem. Az azóta eltelt több mint tíz év alatt a fesztivál helyszíne, ha méretében nem is, de elrendezésében és zenei kínálatban nagyot változott. Volt itt már több nagyobb színpad is (idén három), a zenei eklektika azonban továbbra is jellemző, sajnálatomra azonban továbbra is az elektronikus vonulat a domináns, egyesek szerint idénre amolyan Balaton Sound 2 lett a legnagyobb, többségében (korábbi években durván 95%) magyarok látogatta hazai fesztivál. Azért az Arctic Monkeys és egyéb fellépők vonzották a határon túliakat is, sikerült belgákal, osztrákokkal és spanyolokkal és még egy kazah sráccal is összefutnom az ott töltött napjaim alatt.

Péntek

A soproni vasútállomásra érkezésem után nem sokkal már ismerősökbe botlottam, szóval már hamar kialakult a fesztiválhangulat, de az állomás előtti füves részen ücsörgő emberek is hozták a megszokott VOLT-os látképet.

A jegyek gyors átvétele után már be is jutottam, idén a paypassos mastercard tulajdonosok is a VIP vendégeknek fenntartott külön bejáraton léphettek be a fesztiválra. Lepakoltam a cuccaimat a sátorba és már indultam is a Turbo koncertjére.

A pesti ötös fogathoz már volt szerencsém egyszer élőben, a tavalyi decemberi A38 bulijukat néztem meg, most is jó hangulatot teremtettek a délutáni napsütésben összegyűlt közönségnek. Zenéjük alapvetően a 70-es évek rockzenéjében gyökerezik, de modernebb elemek is megfigyelhetőek benne. A közönség összetétele is elég vegyes volt, szolid kis plázacica kinézetű lányoktól az ősrockerekig terjedt a skála, de mindenki kedélyesen táncolt, sörözött vagy rázta a fejét a ritmusra. A zenekar nem sokat lacafacázott, tolta egymás után a dalait, néha kicsit méltatva az utánuk következő Óriás zenekart vagy megköszönték a tapsot, de Tanka Balázsék amúgy nem sokat kommunikáltak a közönséggel. A dalaik közül nekem még mindig a Heavyweight Promises a kedvencem, most is ez ütött legjobban, legalábbis nálam. Ha budapesti népszerűségüket ki tudják terjeszteni az egész országra, akkor hamarosan nagyobb színpadon és későbbi órákban láthatjuk őket, a potenciál bennük van!

A Turbo után kisebb kitérőkkel a Nagyszínpad elé helyeztem át megfigyelőpontomat, ahol az angol metalcore banda, a Bring Me The Horizon zúzta le a népet. Legalábbis megpróbálta. Deathcore bandából mentek át metalcore-ba az utolsó lemezükön és ezt a stílusváltást a koncerten is az arcunkba tolták, hiszen gyakorlatilag szinte az egész műsor a Sempiternal dalaira épült. A bandából nemrég kilépett Jon Weinhofen gitárost Brendan Macdonald pótolta, de nem is ez volt a probléma, hanem Oliver Sykes éneke, ami elég erőtlen volt ezen a kora estén, hiába kiabált elég sokat, a lemezes témákat nem tudta feltétlenül hozni, néhány refrén és egyéb pedig egyenesen samplerről szólt, nem is Jordan Fish-től. Persze azért zúztak becsülettel, a nap legkeményebb koncertjét adták a VOLTon (mondjuk ez nem nagy szó, de ha a Brutal Assaulton is ezt fogom mondani, akkor az tényleg durva lesz :)), a közönség is rendesen beindult rájuk, volt nagy pogó meg circle pit is, nekem pedig sikerült ott még több haverba belefutnom. Nem hiszem, hogy ez volt a legmegfelelőbb terep a fiatal angoloknak, de ha tovább tudják javítani élő teljesítményüket, akkor még kevesebben fognak azon szórakozni, hogy az überkeménynek gondolt Oliver miért egy rózsát tetováltatott a nyakára.

Bring Me The Horizon műsor:

Can You Feel My Heart
Shadow Moses
Diamonds Aren’t Forever
The House Of Wolves
Go To Hell, For Heaven’s Sake
And The Snakes Start To Sing
Empire
Chealsea Smile
Antivist

Blessed With A Curse
Sleepwalking

Mit is tudnék mondani a Tankcsapdáról? Nézzétek meg a Sopron TV műsorát, ugyanis még a Bring Me The Horizon előtt leállítottak egy laza villáminterjúra a zenekarral kapcsolatban. Lukács Laciék 25 éve, szinte megtorpanás nélkül tolják az arcunkba a sallangmentes rockzenéjüket. Azért a bandához való viszonyom a Be vagyok rúgva és társai környékén kicsit megváltozott, sosem felejtem el pl, amikor a 2004-es Sportszigeten a Johnny a mocsokbanra sokkal kevesebben mozdultak meg, mint az előbb említett dalra. Ez az állapot mostanára teljesen mindennapossá vált.

A 25 éves jubileumot pedig fél éves itthoni szünettel vezették fel, csak külföldön koncerteztek a nyári fesztiválokra pedig egyedi programokat állítottak össze. Persze 25 év dalaiból mindenki másféle műsort állítana össze, de Laciék igyekeztek megfelelni mindenki elvárásainak. Előkerültek régóta nem játszott dalok, mint a Csőre Töltve, a Félre a tréfát, Föld és ég, Kísérlet Száma vagy aminek én legjobban örültem a koncert során, a Magzat a méhben a méltánytalanul mellőzött Ember Tervez albumról. A többi dal régi és új alapvetésekből állt, néhány újabb nótával (pl a koncertkezdő Köpök rátok) megspékelve.

A közönség összetétele itt volt talán a legvegyesebb, minden korosztály képviseltette magát a nagyon öregeket leszámítva és itt tényleg együtt bulizott diszkós, rocker, fiú, lány, fiatal, idős, a Tankcsapda a mai magyar zene egyik legnagyobb olvasztótégelye. Ennek persze vannak olyan hozadékai, mint a fent vázolt probléma a régi dalok alatt, de egyesek szerint már a Jönnek a férgek albummal eladták magukat Lukácsék, szóval nincsen ideális megoldás, talán jövőre összeraknak egy olyan turnét, ahol csak pályafutásuk első évtizedéből játszanak dalokat, de akkor ott is sokan a Mennyország Tourist miatt fújnának rájuk. Én is tudnám sorolni, hogy milyen dalokat hallottam volna még szívesen az este, de így sem panaszkodhatom.

A zenészekről nem tudok nagy megfejtést írni, Sidi belépésével határozottan metalosabb lett a Csapda hangzása, élőben is jól teljesít, bár kissé talán túlságosan Zakk Wylde szeretne lenni. Fejes visszatért az egyszerűbb ütemekhez, jót is tett a zenének. Lukács Laci pedig egy jelenség, generációk utánozzák kisebb-nagyobb sikerrel, akár még a színpadi kiállását is, a maga trágár módján mutatja be a zenekart és köszöni meg a véget nem érő tapsot is.

A hangulatra nem lehetett panasz, már említettem, hogy igazán eklektikus nézősereg gyűlt a színpad elé, végig ment a taps, az éneklés és a pogó sem akart szűnni, egyesek hagymával is dobálóztak, mások bodysurföltek. Ahogy az Omega fogalmazott az Éjféli koncert című számában, tízezer szív együtt dobbant ezen az estén. Bár az is lehet, hogy kicsit nagyobb tömeg gyűlt össze a Soproni Nagyszínpad előtti mezőre.

Tankcsapda program:

Köpök rátok
Rock a nevem
Jönnek a férgek
Gyűrd össze a lepedőt
Mennyország tourist
Itt vannak a tankok
A kísérlet száma
Agyarország
Számolj vissza
Füst és lábdob
Föld és ég
Csőre töltve
Félre a tréfát
Johnny a mocsokban
Jóképű
Ez az a ház
Be vagyok rúgva
Azt mondom állj!

California über alles
Magzat a méhben
A legjobb méreg

Tankcsapda után belenéztem még az ausztrál Karnivool műsorába, de a váltásokkal és eléggé lehúzós hangulati elemekkel terhelt zene nem az volt, amire az igazán pörgős Tankcsapda buli után vágytam, így az est hátralévő részét a különböző színpadok és vendéglátóipari egységek közötti bolyongással töltöttük, kiélvezve a fesztiválhangulatot.

Szombat

A viszonylag korai kelés után véletlenszerűen császkáltam csak a kempingben, igyekezve minél több eddig nem látott ismerősbe belebotlani, sikerrel jártam, így kellemes beszélgetésekkel, zuhanyzással, evéssel telt a Méhek kora délutáni koncertjéig hátralévő idő. Közben pedig Tibi atyával is levélbaráti kapcsolatba léptem 🙂

Méhek Dinamikus Multimédiás Szupershow Antikoncertje pedig ismét a szokásos szintet hozta, közös ének, taps, tánc a tűző napon, Méhes Csaba és Hargitai Gábor fanyar humorával fűszerezve. A közönség soraiban láthatóan sokan először találkoztak a Méhek-jelenséggel és nem igazán tudták hova tenni azt, a rutinos Méhek rajongók viszont maximálisan kiélvezhették a körülbelül másfél órás performanszt. Elhangzott az összes kötelező dal, a beköszönéstől kezdve, a Barbie-dalon, Zakién és a Teknón át a Vigyázz Béla az ütvefúró veszélyes szerszám!-ig. A Párára pedig mindenki kedvére parapaparázhatott!:) A sárga tengeralattjáró soknyelvű verziója és a Skandinávia pedig a legmorózusabb arcokat is mosolygásra késztette.

A Méhek műsora nem változik koncertről-koncertre, de épp ezért évente-kétévente jól esik felfrissíteni az élményt!

A Méhek Multimédiás Antikoncertje után nyakunkba vettük a várost egy jó éttermet keresve, betértünk egy kávé erejéig a Deák téren nyílt Volt teraszba is, kicsit elbújva a nagy eső elől, hiszen nincsen Volt fesztivál égi áldás nélkül. Szerencsére mire visszaértünk a kempingbe az eső is elállt, helyette brutális pára fogadott minket, pillanatok alatt csuromvizesre izzadta magát mindenki. De legalább jól esett utána a frissítő sör, amit fesztiválokhoz képest meglehetősen jó áron mértek (450Ft/korsó, ahogy a cider is), a borral ellentétben: kb termelői borokat mértek 3-4000Ft/liter áron, értem én, hogy ki kell termelni a fellépők költségeit valamiből, meg a helypénzt fizetők is szeretnének bevételt, de a 850 Ft-os nagyfröccs azért így is szíven ütött.

A Volbeat előtt játszó You Me At Six igazi veszélytelen poprockot játszott, nem is nagyon tudta feltüzelni a közönséget, pedig az előzetes beharangozó alapján valami pörgős rock’n’roll show-t vártam. Közepesnél érdektelenebb produkció volt, ha az Akvárium színpadon játszó egyik magyar zenekart tették volna a szervezők a Volbeat elé, akkor is jobban jártunk volna!

Aztán negyed 8-kor színpadra lépett végre a dán Volbeat, akik miatt egyáltalán elmentem a fesztiválra. Közben befutott egy kisebb különítmény is Nyugat-Magyarország méltán hírhedt zenészeiből, akik persze papírkutyák voltak az első sorokból nézni a bulit.

A Volbeat zenéjét sokféleképpen szokták nevezni, Elvis-metal, country-metal, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy a country, rock’n’roll és metal elemek nagyon jó elegyet alkotnak, ami azonnal robban, ha az ember elég közel merészkedik a színpadhoz. Hatalmas energia áramlott a nézők felé és a színpadra is a közönség soraiból. Végig volt egy elég durva moshpit, ami csak akkor szelidült egy kicsit hogyha ártatlan kis leányzók is odatévedtek, egyébként végig ment a daráló.

Doc Holliday-jel indult a műsor, ami átmenet volt az idei headliner és 1 órás fesztiválfellépések programja között, hiszen Sopronban 75-80 percen át zúzhattak a dán vikingek, akik később egy másik harcost is megidéztek, legalább a bevonuló zenéjének erejéig. Én személy szerint utoljára 2008-ban (a legelső magyar koncertjén) láttam a zenekart, azóta viszont már kiadtak három lemezt és inkább az újabb dalokra koncentráltak. Persze azért volt bőven régi dal is, Radio Girl, Pool Of Booze, Boa és a zseniális Sad Man’s Tongue. Utóbbi előtt Michael Poulsen énekes kérdezte, hogy ismerjük-e Johnny Cash-t. Persze az egyöntetű igen felkiáltás után el is énekeltette velünk a Ring Of Fire-t az első refrénig, majd a mosolyán látszott, hogy meglehetősen elégedett a hallottakkal! 🙂 A program túlnyomó része a Beyond Hell/Above Heaven és az Outlaw Gentlemen & Shady Ladies lemez dalaira épült, de minden szám szépen belesimult az összképbe, megtartva azokat a vonásait, amik egyedivé teszik őket.

Michael egyébként azon túl, hogy a színpad minden szegletében megfordult, kiválóan hozta a jellegzetes énektémáit és gitáron is jól alapozott Rob Caggianonak, aki az Anthrax-ből igazolt át a Volbeatbe. Fülig érő szájjal gitározott Rob, aki szinte minden szóló után tapsot is kapott, láthatóan nagyon jól érezte magát a színpadon. Anders Kjolholm a két gitárosnál kissé visszafogottabban pengetett, de a vokálozásból ő is kivette a részét és hergelte a közönséget is rendesen. Jon, a dobos eléggé eltűnt a cucca mögött és az impozáns, temetőt ábrázoló háttérvászon előtt, de a koncert végi dobverőszórásnál ő is learatta a maga babérjait.

Ha nem is kiváló, de egy nagyon jó koncertet adott a Volbeat, sokan példát vehetnének róluk, hogyan kell magas szinten szórakoztatni úgy, hogy a zeneiség se szoruljon háttérbe. Ami furcsa nekem, hogy egy olyan műfajban, ahol egymás másolása szinte alapkövetelmény a kevésbé befutott zenekarok között, még nincsen Volbeatre hajazó feltörekvő új banda.

Lehet jót tett nekem a kihagyott 6 év Volbeat koncert szempontból, így legalább nem untam meg őket, pedig egyesek szerint már túl gyakran járnak ők is hazánkba.

Volbeat setlist

Doc Holliday
Hallelujah Goat
Boa [JDM]
Lola Montez
Sad Man’s Tongue
Heaven Nor Hell/A Warrior’s Call
16 Dollars
Dead But Rising
Fallen
Radio Girl
Pearl Hart
Still Counting
Pool Of Booze, Booze, Booza
The Hangman’s Body Count
The Mirror And The Ripper

A Volbeat koncertje után átmentünk össznépileg a Road hangversenyére, útközben pár hangot hallva a Magashegyi Undergroundból. A Road pedig hozta a kötelezőt, bár nem szóltak jól. Nagyjából ugyanazt a műsort tolták, amit egy héttel korábban Megyeren is hallhattam tőlük. Volt Visszahárom, Fojts Meg a Sötétben, Nem Kell Más és a többi sláger is, igazi fesztiválprogramot nyomattak. Közben csatlakozott hozzánk két black metalos lányka, akik nagyon húzták a szájukat a Roadra és az est további fellépőire. De róluk majd később! 🙂

A csapatból az igazi különc továbbra is Goya, a többiek szép csendben teszik a dolgokat a frontember Mátét leszámítva. A hangzást nem figyelembe véve nem is volt probléma a produkcióval, csak az intenzív Volbeat koncert után és kicsit pianissimoban nyomtam végig ezt a bulit.

A Road után Nyíregyháza büszkesége, az idén 20 éves Alvin És a Mókusok zenekar következett. Érdekességképpen megjegyzem, hogy anno élőben a Volton láttam először őket. Nos, ők aztán rendesen odatették magukat, a szokásos 20 éves turnéprogram volt, Mással Jársz, új szövegű Kurva élet, Jézusnak Volt-e Szakálla, Hajnal (Groovehouse-tól), Lacika satöbbi, satöbbi. Mindenki megtalálta  a kedvére való dalt, legyen fiatal vagy idősebb, csak a black metalos lányok néztek ránk furán, ahogy teli torokból üvöltöttük egyik-másik szöveget. Azért legalább féltettek minket egy kicsit, amikor bementünk a hatalmasra duzzadt circle-pitekbe és wall of deatheltünk egy óriásit. Nagyon durva, hogy egy alapjáraton pop-punkot játszó zenekarra nagyobb vadulás volt, mint mondjuk a Tankcsapdára… Alvinék nem bízták a véletlenre, rá is játszottak, bíztatták a mozgásra a közönséget. Igazi fesztiválkoncert volt a javából, az is jól érezhette magát, aki nem igazán szereti a zenekart, kivéve, ha black metalos lány az illető. 🙂

Subscribe alatt végre leültünk, csak a színpaddal szemben álló padokról figyeltük Csongor Bálinték zúzását, nem volt rossz, csak rövid volt, mert mire bementünk volna újult erővel tombolni, addigra el is búcsúztak…

Némi ücsörgés után Dj Jokó műsorára mentünk át, ahol reggel fél 5-ig csapattuk a mulatságot, már a nap is rég feljött, amikor távozóra vettük a figurát. A black metalos lányok is végre feloldódtak, együtt üvöltötték velünk a Neoton, Abba, Kerozin stb. slágereket. Persze becsúszott Ac/Dc és néhány egyéb rock klasszikus is! 🙂

Összességében pozitív csalódás volt számomra a 2014-es Volt fesztivál. A színvonal és a körülmények továbbra is jók, a hangulatról pedig a jó fej, barátságos emberek gondoskodnak. Ha egy kicsit ráerősítenének a rock vonalra (nem a rocknak mondott vonalra), akkor még eklektikusabbá, sokszínűbbé, befogadóvá válhatna a soproni fesztivál.

Kapcsolódó cikkek

VOLT Fesztivál – Indul a Nagy Teqball Bajnokság

NorthWar

VOLT Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

VOLT Fesztivál 2008 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!