2013. április 10. @ Budapest, Dürer Kert
Emlékeim szerint 2010-et írtunk, mikor utoljára kis hazánkba látogatott – csakazértis le merem írni – Norvégia egyik legnagyszerűbb zenekara, a Vreid. Emlékszem, akkor még a zseniális Milorg album népszerűsítésének okán rohanta le Európát az ex-Windir-es horda, igaz, csak supporter-ként, bár ami engem illet, már azon az ominózus két és fél évvel ezelőtti estén is az volt a benyomásom, hogy hűvös eleganciájukkal könnyűszerrel a fejére nőttek a headliner Belphegor-nak. Ezúttal főzenekarként érkezett Budapestre a négyesfogat (bár mint utóbb kiderült, e titulusnak nem sok jelentősége volt – nálunk legalábbis), bajtársakként pedig olyan honfitársakat hoztak magukkal a Fire Walk With Me turné keretein belül, mint a nem éppen sűrű koncertnaptáráról híres, Európában 15 éve nem járt Solefald és az In Vain. Komplett norvég-flotta vette tehát birtokba a Dürer-kertet szerda este, igen komoly reményeket táplálva ezzel az esemény színvonalát illetően.
Mikor korábban a részleteket böngészve megpillantottam a „kisterem” feliratot, megint belém hasított a fájdalmas felismerés, hogy csak én lehettem annyira naív, hogy bátorkodtam feltételezni, hogy egy Vreid-kaliberű banda – akik csak úgy mellesleg, a Wacken nagyszínpadát is megjárták már több tízezres tömeg előtt – megérdemel legalább egy normál méretű játszóteret. Ettől függetlenül egyébként, mint klubnak, örültem a Dürer-nek, nemcsak mert szerintem az elmúlt egy évben nem tettem be a lábamat a helyre, hanem mert az utóbbi időkben, mintha kezdenék egy kicsit visszahódítani a minőségi zenei underground-ot (ld. Enslaved), így szerintem a jövőben akár még arra is reális esélyünk lehet, hogy lábujjhegyre állva ne mindig fúrjuk bele becses koponyánkat a Yuk felettébb intim plafonjába. Tudom, részletkérdés, de ha már esélyem volt ezt elmondani, hát éltem a lehetőséggel.
Az érdeklődésre visszatérve, nem tudom, hogy egyedül vagyok-e az érzéssel, de egyenesen botrányosnak tartottam, hogy az In Vain nyolc órás kezdése előtt cirka két perccel, jómagamat is beleszámolva, hárman álltunk a színpad (haha!) előtt. Értem én, hogy hétköznap, underground, szemét módon még fizetni is kellett érte meg minden, de higyjétek el, baromi unalmas minden egyes alkalommal leírni, hogy „amúgy nem igazán érdekelt senkit”… Nyilván ez így, ebben a formában nem igaz, de gondolom értitek a lényeget.
No, de magáról a zenéről viszont már sokkal kellemesebb írni, azok pedig eleve némi fórral kezdhették az élvezetet, akik tisztában voltak a csapat eddigi munkásságával. Hazudnék, ha azt mondanám, teljes mellszélességgel közéjük tartoztam, de lévén a frissen megjelent Ænigma lemezt már én is megkívántam a buli előtt, a második dalként felhangzó Against The Grain-nel kezdtem én is rákapni a srácok hangzásvilágára. Időközben azért összeverődött valami közönséget imitáló embercsoport a terem közepén, de elég nehezen akart beindulni a kölcsönös lelkesedés, amiben mondjuk nyilván az is közrejátszott, hogy a műsort nyitó Captivating Solitude, meg úgy ámblokk a banda stílusa sem kimondottan az a gyorsan ható adrenalinbomba. Szerencsére bőven volt idő a kiteljesedésre, mert amint arra fentebb már futólag utaltam, nem különösebben volt eltérés az egyes fellépők játékideje között, így a három felé testvériesen szétosztott egy-egy órákkal gyakorlatilag megszűnt létezni az előzenekari státusz.
Jó is volt ez így, hisz volt lehetőség ugrálni a múlt doomosabb momentumai és az új cucc könnyebben emészthető irányvonala közt, ennek köszönhetően pedig kimondottan változatosan hullámzott a produkció – ezúttal értendő mindez pozitív értelemben véve. Sindre Nedland és Andreas Frigstad vokál kettőse klasszikusan hozta a jól eső kontrasztot a tiszta vs. karcos ének frontján, kár, hogy előbbi sorai gyakran elvesztek az éterben, amiért a nagy igyekezet közepette jó párszor a mikrofon mellé énekelt – de bár mindig ez lenne a legnagyobb kritika, hogy valaki túlságosan szenvedélyes. E kijelentést meglovagolva még ide kapcsolódik, hogy Petter Hallaråker játéka a bal szárnyon állandó látványosságot jelentett, már önmagában is élmény volt nézni azt az őszinte örömzenélést, mely jóformán a puszta jelenlétéből is sugárzott. A társak elmondása szerint, neki ez volt az utolsó estéje a turné folyamán, mondanom sem kell, mekkora mákunk volt vele, hogy a pesti event még éppen beleesett a menetrendjébe.
A műsor végül az utolsó 20 percre érett meg igazán, az Image Of Time tempósabb, bólogatósabb témái jobban megmozgatták az állóvizet, majd egy közel tíz perces monstrumot követően az első lemezes The Titan tökéletesen keretbe foglalta a látottakat. Komolyabb nézőtéri lelkesedéssel még nagyobbat üthetett volna az összhatás, ennek dacára, egyetlen rossz szavunk nem lehetett mindarra, ami az első egy órában történt.
Setlist: 1. Captivating Solitude; 2. Against The Grain; 3. Det Rakner!; 4. Hymne Til Havet; 5. October’s Monody; 6. Image Of Time; 7. Dark Prophets, Black Hearts; 8. The Titan.
Nem tudom, olvasóink közül hányan tudják, hogy a Solefald (jelenlegi) élőbeni felállása (Cornelius Jakhelln-t leszámítva) egy az egyben megegyezik az In Vain line-up-jával, úgyhogy egy laza negyedórás szusszanás után, ismerős arcok bukkantak fel a deszkákon, élükön az impresszív tábornoki szerkóba öltözött Cornelius-szal. A két koncert közti rövid intermezzo alatt Andreas már egy sokat sejtető félmosoly kíséretében figyelmeztetett, hogy nem mindennapi dolgoknak leszek hamarosan szemtanúja, kissé ambivalens érzésekkel küzdve, de mindenképpen kíváncsian vártam hát, hogy ezúttal milyen avantgarde agymenéssel bizonyít majd újfent az igen sokszínű skandináv kultúra.
Őszintén szólva, nagyjából az első 3-4 nótáig megmaradtam a fagyott tök stádiumban, azt persze már másodpercek töredéke alatt levágta az ember, hogy ez a sztori valami nagyon elvont, nagyon absztrakt, nagyon sajátos önkielégítő eszköze a tagoknak, azt ellenben komoly dilemma volt eldönteni, hogy mindez tulajdonképpen bejön-e vagy sem. Valószínűleg ez az imádod vagy utálod c. játék klasszikus esete, így a legjobban az fájt az egészben, hogy egész idő alatt megragadtam valahol középen.
A tiszta énekes betétek sokszor önmagam elfuserált fürdőszobai kísérleteit juttatták eszembe, volt ugyanakkor, hogy erősen megcsapott a nagybetűs művészet szele, teljes képzavarban voltam tehát, hogy mégis mitévő legyek. A magam részéről leginkább a hangszerkezelési virtuozitásnak szenteltem a figyelem jelentős részét, Petter továbbra is istenként pengetett, a háttérben pedig a Borknagar dobos, Baard Kolstad apró, spontán kis trükkjeiben gyönyörködtem a szenvedélyes püfölések alatt. Itt viszont már valóban hullámzó élvezeti-faktorral szembesültem, a hagyományos, blackesebb pillanatokkal és elszállós epic kiállásokkal a csúcson, minden mással pedig a mélyponton – de szerencsére nagyjából kiegyensúlyozottak voltak az arányok. Azt mondjuk sosem fogom megérteni, hogy egy olyan szerzeményre például, mint a The USA Don’t Exist, hogy a fészkes fenébe lehet ennyire beindulni, de hát istenem, mindenkinek megvan a maga ízlése… Nekem is, úgyhogy a Song Til Stormen és a Tittentattenteksti nagyon hiányzott a programból, Agnete Kjølsrud hangjának hiányában pedig még a Vitets Vidd I Verdi sem tudott megvígasztalni, noha Sindre meglepően jól hozta a honfitárs őrült(en zseniális) királynő témáit.
Létszámban nem sok progresszió történt a korábbi állapotokhoz képest, hangulatban viszont sikerült egyel magasabb fokra kapcsolni, hála Cornelius szellemes konferálásainak, illetve hát részben a muzsika sajátos mivoltának is. Itt-ott egy kis tánc és összevigyorgás is belefért a családias hangulatba, az őszinte örömzenélés itt is sütött az arcokról, szóval határozottan nem nevezném kellemetlen élménynek a látottakat, ugyanakkor nem is sikerült annyira értékesnek látnom a zenét, mint érzésem szerint kellett, vagy illett volna, ami nyilván már nem a zenekaron múlott. Bárhogyan is, annyi világos, hogy ez a project szemmel láthatólag csak és kizárólag saját maguknak szól, nem pedig a sznob és elitista rétegeknek, akik aztán vagy rajonganak, vagy mereven elzárkóznak a komplett Solefald diszkográfiától.
Míg a népek átköltöztették székhelyüket a merch pultnál állomásozó zenészek köré, Vreid-ék szép csendesen besomfordáltak a kisterembe, ahol gyors átszerelés után már jött is a The Ramble felvezetője, mialatt még teljes csönd és hullaszag terjengett a küzdőtéren. Ha nem lett volna az előadás minden perce kincs, legszívesebben saját kezűleg, egyenként rángattam volna be minden eszelős látogatót, akik mintha mi sem történt volna, továbbra is maradtak az aulában. Gyalázatosan kevés ember előtt nyitott a program, szerintem sikerült a legpesszimistább várakozásokat is alulmúlni, mindegy volt, mit és hogyan játszik a csapat.
Nem is volt akkora pokol a szobában, mint amilyet ígért a februárban kijött Welcome Farewell album, ezáltal sajnos pont a Vreid zenéje volt az, ami a leginkább megsínylette a negatív körülmények adottságait, pedig adott esetben könnyen előnyt lehetett volna kovácsolni a hely csekély méreteiből. Borzasztóan sajnáltam, hogy bármilyen érás megmozdulás ellenére megmaradt az az érzésem, mintha (a maroknyi tisztelt kivételtől eltekintve) senkinek nem mondanának semmit az olyan dalok, mint a Songen Åt Fangen, a Raped By Light vagy a Pitch Black, egyszerűen nem volt miből táplálkoznia a fílingnek. Mesterművek ide vagy oda, tény, hogy egy fél teremnyi aszott múmiából nem lehet begyújtani a kályhát.
Ha az atmoszférát nem is, az értő (érző?) szíveket azért így is sikerült lángra lobbantania Sture-éknek, az új cucc címadója pl. fantasztikusan működött élőben, az At The Brook groove-ja ugyancsak mozgásra gerjesztő, kimondottan súlyos benyomást keltett, egyszóval az aktuális anyag minden jel szerint kitűnően megél majd a színpadon a folytatásig. Az olyan hosszabb lélegzetvételű szerzemények, mint a Sights Of Old és az Alarm is bizonyítottak, más felépítésükkel új színt vittek a programba, utóbbinak ráadásul rettentően örültem, mert sajnos a 2009 óta megjelent két opusz miatt, mára szinte teljesen kikoptak a setlistből a Milorg hírmondói – nem titok, hatalmas űr is maradt bennem a Speak Goddamnit és a Milorg hiányában. Szerintem mélyen belül, a srácokban is bujkált a csalódottság férge, bár kétségtelenül hálásak voltak az őket megtisztelő közönségnek és minden kellemetlen tényező ellenére végtelen profizmussal csinálták végig a showt.
Setlist: 1. The Ramble; 2. The Reap; 3. Songen Åt Fangen; 4. Welcome Farewell; 5. Arche; 6. Alarm; 7. Raped By Light; 8. Sights Of Old; 9. At The Brook; 10. Pitch Black.
Hangzásilag nekem, személy szerint nem volt semmilyen problémám a hallottakkal (a halottakkal annál inkább!), az viszont rejtély, hogy az illetékesek melyik kukába dobhatták a vélhetően meggyilkolt fénytechnikus holttestét, mert az egész estés megvilágítást úgy kell elképzelni, mintha kb. két darab IKEA-s állólámpát felszögeltek volna a mennyezetre, ugyanis emlékeim szerint, a konstans kék és piros hangulatvilágításban ki is merült a napi látványvilág megteremtése. Se egy vibrálás, vagy valami változatosság, csak a folyamatos, jelentéktelen, egyszínű „pompa”. Meg ugye, az is kínos életkép, mikor két dal között, síri csöndben arra várunk, hogy a gitáros felvegye az elgurult ásványvizes kupakot, vagy sikerüljön működésre bírni a laptop gonosz szellemét… Nyilván, ezek néha elkerülhetetlen közjátékok, a többi meg már improvizáció kérdése – csak mondom.
Tipikusan az a típusú este volt ez a szerdai, ahol a színvonalas zene képes volt megmutatni valódi, hatalmas erejét. Soroltam a gondokat, de pokolba velük! Egyetlen est folyamán, karnyújtásnyira láthattunk 3, a maga módján kiváló zenekart, ez pedig bőven elegendő sikerélmény volt ahhoz, hogy elégedetten és felejthetetlen emlékekkel hagyjuk magára a Dürer-kertet a következő jelenésig, és dúdoljuk közben: welcome farewell…
