2009. július 30 – augusztus 01. @ Németország, Wacken
Idén végre sikerült kijutnom Európa egyik legnagyobb és legnevesebb metál fesztiváljára, a németországi Wacken Open Air-re. Az eseményről érdemes tudni, hogy történelme során szinte minden nagyobb rock és metál név tiszteletét tette már a fesztivál színpadjain, az idősebb bandáktól kezdve (Motörhead, Iron Maiden) a fitalabbakig (Unearth, Job for a Cowboy). A felhozatal idén sem volt egyszerű, rengeteg jó zenekar lépett fel ráadásul ez volt a fesztivál huszadik évfordulója is.
0. nap
A nulladik napot a közel 18 órás út kipihenésével, valamint a falu és a fesztivál felderítésével töltöttem, mivel nem találtam a programban semmi kedvemre való koncertet sem. Wacken tipikus német kisvárosnak tűnik, szép házak, rendezett kertek, tiszta utcák. A helyiek rendesek, jól tűrik, hogy a 2000 fős falujukat néhány napra 80.000 rocker lepi el, sőt nem csak, hogy tűrik, de jó alaposan ki is használják. Az ember 50 méterenként botlik az udvarokra felállított sörsátrakba és büfékbe, ahol a fesztiválhoz képest viszonylag olcsón lehet sört és ételt beszerezni.
A kempingbe való bejutásban csak az akadályozhat meg, ha nincs karszalagunk, mert egyébként a biztonságiak még láncfűrésszel is beengednek. Egyedül a fesztivál belső területére, ahol a színpadok találhatóak ellenőrzik, hogy mit viszünk magunkkal.
A kemping egyébként igen méretes, a legtávolabbi pontjai, akár 30-40 percnyire is lehetnek a koncertek helyszíneitől.
Ami egyből feltűnik, mikor az ember végre be tud jutni a fesztiválra, hogy két nagyszínpad van egymás mellett (a Black Stage és a True Metal Stage). Míg az egyiken valamilyen banda zenél, addig a másikon az átszerelés folyik, a két koncert között pedig 10-15 percünk van eljutni az egyiktől a másikig (ez nem tűnik túl soknak és tényleg nem az).
A két nagyszínpadon kívül még van egy majdnem ugyanakkora (a Party Stage) és néhány kisebb (Beergarden Stage, Medieval Stage, …), valamint egy fedett, sátorban lévő színpad (W.E.T. Stage másik nevén a Headbanger’s Ballroom).
Megemlíteném még a Metal Market-et, amit egy nagy metál piachoz hasonlítanék. Lehet kapni, CD-ket, pólókat, pulcsikat, tülköt, szado-mazo felszerelést, meg amit csak el tudsz képzelni.
Volt még középkori részleg is, korhű öltözékekkel, viking hajó alakú kocsmával, kardokkal és egyéb fegyverekkel.
1. nap
Az első „koncert”, amibe ráadásul véletlenül sikerült belebotlanom, Mambo Kurt előadása volt, amit egy busz tetején hozott össze egymagában az orgonájával. Sokáig nem bírtam, de elismerem, hogy vicces volt a polkává vagy bossa novává alakított Smells Like Teen Spirit-et és a Killing in the Name-et ilyen előadásban élvezni.
Később az Anthrax-ot próbáltam megtekinteni, de nagyjából 15 perccel a koncert előtt derült, hogy a banda úgy döntött feloszlik, úgyhogy helyettük a JBO állt színpadra, ami már egy perc után rendkívül gagyinak tűnt, úgyhogy átmenekültem a Party Stage elől az egyik nagyszínpadhoz, ahol a minden év első estéjén megrendezésre kerülő a ” Night to Remember” nevezetű koncert vette kezdetét. Ezt a fellépést általában megpróbálják a fesztivál legemlékezetesebb koncertjévé tenni és idén a német Running Wild kapta a feladatot, hogy valami nagyot alkosson. Én eddig nem nagyon ismertem a zenekart, de szerintem ezek után sem fogok túl közel kerülni a banda munkásságához. Nem tartom túl jó választásnak a Running Wild-ot erre a koncertre, főleg a tavalyi Iron Maiden után. Jobban örültem volna valami nagyobb, izgalmasabb névnek…
Este még megtekintettem a Lacuna Coil fellépését, akik szintén nem tartoznak a kedvenceim közé, de egész látványosan adták elő a számaikat és biztos vagyok benne, hogy a rajongóik élvezték a koncertjüket. Ezután inkább elindultam a sátram felé, hogy kipihenjem magam a következő, sokkal ígéretesebbnek tűnő napra.
2. nap
A második nap reggelén egyből sikerült majdnem lemaradnom a Napalm Death fellépéséről, csak teljesen véletlenül sikerült értesülnöm róla, hogy ezen a napon tizenegy órára lett helyezve a koncert a harmadik nap dél helyett. (Ekkor kicsit elkezdtem aggódni, hogy a sok kavarás miatt még a végén lemaradok valamiről, ami érdekelt volna, de szerencsére ez nem következett be.) Ennek azért volt jó oldala is, méghozzá az, hogy nem kellett várnom még egy napot a Napalm-ra, így viszont lemaradtam a Vreid-ről. A zenekar hozta a tőlük elvárható szintet, profin tolták a számaikat, gyakorlatilag vérbe folytották a derűsnek induló napot. 😀 Sajnos nem volt valami sok néző, ez gondolom a korai kezdésnek és főleg a fellépések megcserélésének köszönhető. Ettől eltekintve jó koncert volt.
Ha már a Vreid-ről lemaradtam, akkor gondoltam megpróbálom bepótolni a black metal dózist egy Endstille koncerttel. Minden előjel arra utalt, hogy jó koncert lesz: a napot eltakarták a felhők, hirtelen minden sárosabbnak tűnt és a szél is baljósabban kezdett fújni… Sajnos mindennek ellenére meglehetősen monoton buli volt, úgyhogy inkább át is vánszorogtam a Party Stage elé, ahol a thaiföldi Retrospect játszott éppen. Kicsit meglepődtem, hogy mit keresnek ilyen keleti emo srácok ezen a fesztiválon, de végül kellemeset csalódtam. Ahhoz képest, hogy nagy valószínűséggel senki sem ismerte őket – és ebből kifolyólag nem is voltak sokan – mindenki elég jól szórakozott, a zenekarral együtt. Ők voltak a leglelkesebb fellépők az egész fesztiválon, legalább ezerszer megköszönték a lehetőséget a szervezőknek, a közönségnek pedig, hogy jelen voltak.
Néhány óra elteltével a Black Stage-en az amerikai Walls of Jericho állt színpadra. Marhanagy lendülettel kezdtek, és ez a lendület ki is tartott a koncert végéig. A színpadon és előtte is brutális őrlés ment, az emberek mindenütt repkedtek, volt wall of death, circle pit, rengetegen body surf-öztek, aminek következtében jó sokan el is hagyták a pénztárcáikat és egyéb értékeiket, én legalábbis ennyi holmit még nem láttam a földön hagyva… A csapat jóformán ugyanannyi számot játszott mindegyik lemezéről, a közönség pedig ugyanúgy vadult meg a régi és az új számokra is, a koncert végén már úgy éreztem magam, mit akit jól helyben hagytak…
Közvetlenül a Walls of Jericho után, a True Metal Stage-en a Nevermore kezdett. Ami elsőre feltűnt, hogy az énekes Warrel Dane-nek, mintha csak a harmadik szám környékén tűnt volna fel, hogy éppen a zenekarával egy koncertet ad, addig csak úgy énekelgetett és a hangja sem tűnt túl erősnek. Miután kezdett magához térni és elkezdett kommunikálni a közönséggel már egy fokkal jobb volt a helyzet, de a szövegein is látszott, hogy nem teljesen százas a csávó. Ettől eltekintve hangulatos koncert volt, ami nagyrészt a zenéjüknek köszönhető, de sajnos az sem szólt annyira jól így élőben, egy gitárral.
Este nyolc órakor a Medieval Stage-en egy igen érdekes formáció került színpadra. Nem más, mint a kalózmetálban utazó Swashbuckle! A srácok thrash zenéjét tényleg jó alaposan átitatja a kalózkodós hangulat, és mint ahogy a koncert előtt megtudhattuk ők nem a sátáni villákat preferálják, hanem ha kampót formálunk a kezünkkel… Sajnos néhány számnál többet nem tudtam meghallgatni tőlük, mert a fesztivál másik végén már kezdett a Coheed & Cambria és róluk semmiképpen sem akartam lemaradni.
Mielőtt azonban ők következtek volna egy férfi a színpadon elmagyarázta, hogy mostantól tilos a wall of death. Ezzel nagyjából azt sikerült elérniük, hogy ettől kezdve már a bejáratnál is wall of death-et kezdeményezett mindenki, viszont a zenekarok tényleg nem buzdítottak senkit ilyesmire.
A Coheed & Cambria is kicsit furcsa ezen a fesztiválon, de én egyáltalán nem sajnálom, hogy őket is a fellépők sorában láthattam. Az ő koncertjük alatt sem tolongtak túl sokan, de ez nem is volt akkora baj ebben az esetben. Sajnos néhányan megpróbáltak ígyis lökdösődni, nem tűnt fel nekik, hogy ez nem egészen az a fajta zene. A zenekar kezdésnek az új lemezről a No World for Tomorrow-t játszotta, majd a diszkográfiájuk „ismertebb” dalairól szemezgettek és az egyik dal közepébe még egy Iron Maiden feldolgozást is sikeresen belegyűrtek. Ennek ellenére igen kevésnek tartom, amit játszottak (max 50 perc), de arról meggyőztek, hogy meg kell őket néznem egy klubkoncerten vagy valahol, ahol több ideig játszhatnak. Főleg, ha ott még jobban oda is teszik magukat, mert a zenekar virtuozitásából így is kaptunk egy adaggal, Claudio Sanchez frontember részéről legalábbis mindenképpen (foggal gitározás, fej mögé emelt gitáron szólózás, stb.).
A fesztivál második napjának egyik húzócíme volt az In Flames. Én is érdeklődve vártam a fellépésüket, főleg az év eleji budapesti koncertjük után, aminek az emlékét nem a legszebb koncertélményeim között tartom számon. Szerencsére itt nem volt jellemző a zenekarra az a „legyünk már túl rajta” hozzáállás, de ahhoz jó nagy arc is kellett volna. Talán ezen a koncerten voltak a legtöbben az egész fesztivál, a színpadtól 70-80 méterre az ember már semerre sem tudott mozdulni, de mindenképpen megérte ott lenni, mert nagyon látványos show volt. Mindent bevetettek, amit csak tudtak: kivetítők, ledfal, fények, lángok a színpadon és lángolt a W:O:A kosfej is a két színpad között, de még a keverőtorony is. A koncert végén, az utolsó szám alatt pedig még egy tüzijáték is belefért. A közönség elégedettnek tűnt, a zenekar pedig meghatódottnak a tömeg láttán, amit nem is csodálok. Azért, hogy írjak egy kis rosszat is róluk én örültem volna még néhány régebbi számnak, mert jóformán csak az utolsó három albumról játszottak dalokat, viszont volt Dead End, amit állításuk szerint most játszottak másodszor élőben. Ha nálunk is hasonló morállal állnának színpadra, akkor még a látványelemek nélkül is igazán elégedetten mehetnénk haza a koncertjükről. Majd meglátjuk, ha mégegyszer idetévednek…
Hajnali kettőkor, a második nap utolsó fellépője volt a svéd Amon Amarth. Ők sem aprózták el a vizuális oldalát a koncertnek, a színpad közepére egy viking hajó első felét építették fel, úgy, hogy a hajóorr a tömeg felé nézett. Erre szerelték fel a dobszerkót, mögötte pedig egy nagy Amon Amarth zászló képezte a vitorlát. A koncert közben pedig középkori gúnyákba bújt harcosok játszották el a koreográfiáikat a színpadon több szám alatt is. A csatajelenetek ellenére Johan Hegg a durva számok között egész kedves ember módjára konferálta fel a számokat, ennek köszönhetően nem is volt annyira vérengzős a hangulat sem, de így a hajnali órákban már ez is jó volt. Ők is elnyomták a kötelező „slágereiket” és még néhány izgalmas nótát, sőt a hajnali időpont ellenére rajtuk is jó sokan voltak, tökéletes zárása volt a napnak.
Walls of Jericho: http://www.youtube.com/watch?v=p6rz9wCsMh4
Nevermore: http://www.youtube.com/watch?v=cjUBKSXr6sQ
Swashbuckle: http://www.youtube.com/watch?v=BC8WwySPReg
Amon Amarth: http://www.youtube.com/watch?v=gaZo37PiV5Q
3. nap
A harmadik napot számomra a Testament koradélutáni koncertje nyitotta verőfényes napsütésben. Szégyenszemre sohasem mélyedtem el különösebben a zenekar munkásságában így nem is tudtak túl sokáig lekötni, – a közönség többi tagja sem tűnt különösebben izgatottnak – és inkább átsétáltam a másik nagyszínpad elé, hogy jó helyem lehessen a Heaven Shall Burn fellépésén. A csapat az intro után robbant a színpadra és azonnal tankként zúzta szét a népet, akik a tilalom ellenére már a koncert előtt wall of death-hez álltak fel. Marcus Bischoff énekes el is mondta, hogy erre ő nem bíztathat senkit, úgyhogy inkább circle pit-re kéne izgulni, ami olyan jól sikerült neki, hogy a tömeg fele elkezdett körbe-körbe szaladgálni és két-három jókora circle pit alakult ki, amik között csak egy maréknyi ember maradt és az emberek az egyik körből kedvükre rohangászhattak át a másikba, nekem is olyan érzésem támadt, mintha valami jótékonysági futóversenyen lennék, nem pedig egy metál koncerten. Furcsán hangozhat, de meglehetősen vad érzés volt.
Néhány órával később a Pain koncertjét tekintettem meg a Party Stage-en. Nem mentem túl közel a színpadhoz, mert pár éve már nem követem a zenekar sorsát és az albumaikat sem hallgattam, de kellemes meglepetésben volt részem a fellépésüket illetően. Nagyon jó hangulatú buli kerekedett ki az egészből és igaz, hogy nem őket nézték meg a legtöbben, az biztos, hogy mindenki jól érezte magát. Ők is bevetettek lángokat, hogy kicsit izgalmasabbá tegyék a dolgokat, amik kis híján a színpad tetejét is leégették. Szerencsére nem vették egyáltalán komolykodósra a figurát, és elhangzott néhány poén is a bunkóbb fajtából, ami részemről teljesen oké: „Here’s another song for the girls. It’s called Bitch!” („Itt egy újabb dal a lányoknak. A címe Kurva!”).
Ezt követően újabb meglepetés ért a Volbeat képében. Ezelőtt még sohasem hallottam őket, viszont azóta is őket hallgatom! 😀 Engem eléggé megfogott a zenéjük, hangulatosak a számaik, jól adták őket elő és ha szerencsém van idén még itthon is megtudom őket nézni az Azfeszten. Kiemelném az énekes teljesítményét, mert élőben is közel olyan hangja volt, mint felvételen, de egyébként az egész zenekar nagyon jó szintet hozott. Ütött a gengszter metál.
A fesztivál általam egyik legjobban várt fellépője következett egyből a Volbeat után, nem más, mint a Machine Head. Sajnos volt egy negatívuma is, hogy őket tekintettem meg, méghozzá az, hogy így lemaradtam az Engel és az Enslaved fellépéseiről, mert ez a három koncert egybe esett, de mivel a Machine Head ritkábban fordul meg Európában, mint a másik kettő és a hegyaljai koncertjüket is kihagytam, őket választottam. Ezt nagyon jól tettem, mert ez volt az egész fesztivál egyik csúcsa. Pillanatok alatt szétzúztak mindent, a dalaik hihetetlen energiával szólaltak, az ikerszólók közben kishíján elbőgtem magam. Természetesen itt sem maradhatott el a circle pit-re buzdítás, amit Robb Flynn énekes-gitáros meg is tett, egy számmal később pedig már csak hálálkodni tudott a tömeg lelkesedéséért és a hat egyidejű körért (és dobálta be a korsó borokat). Az egész koncertről csak pozitívan tudok beszélni, semmi nem hiányzott, egyszerűen tökéletes volt minden és ez nem a zenekar irányában való elfogultságomnak köszönhető.
A végére már csak a Gwar maradt. Rájuk már nem maradt energiám és inkább a csak a kivetítőn néztem őket. Az egyértelmű, hogy nem a zenével akarták lekötni az emberek figyelmét, az inkább csak aláfestésnek ment a színpadon zajló őrültség mellé. Elég sok mindenkit legyaláztak, többek között letépték Michael Jackson arcát és Hillary Clinton melleit, félbetörték Barack Hussein Obama fejét és lefejezték Jerry Springert. Bevetettek egy vért fröcskölő ágyút és később megjelent Gorgor a dinoszaurusz-sárkány keverék és egy a zenekaréhoz hasonló maskarában nyomuló gonosz figura is, akivel megküzdött a banda. A végére maradt a legjobb, a koncerthez illő befejezésképp az énekes hímvesszejét egy hatalmas tűvel bedrogozták, majd az zöld spermát lövellt a közönségre… 😀
A Gwar „koncertje” már eléggé lefárasztott, úgyhogy inkább aludni tértem és felkészültem a másnapi hazaútra.
Heaven Shall Burn pit: http://www.youtube.com/watch?v=kLOMy4lRMWQ