Wacken Open Air 2010 – Koncertbeszámoló

2010. augusztus 5-7 @ Németország, Wacken

Idén ismét útnak indultam, hogy meghódítsam Wacken városát, ami 20 éve ad otthont a világ egyik legjobb metalfesztiváljának. A fesztivál körülményeiről és a városkáról ejtettem már szót a két évvel ezelőtti beszámolómban, így attól most eltekintenék. A jól bevált buszos társaság részeként utaztam ismét, a dugók miatt az út ideje közel 20 órára dagadt. Sajnos most a jó filmek elmaradtak, hihetetlen, hogy egy másfél órás mozi mennyi szenvedést tud okozni, ha nem tudsz előle sehova se menekülni! Szerencsére a végére előkerült a Sin City is, el nem tudom mondani micsoda felüdülés volt…

Reggel 7-8 óra körül érkeztünk meg végül a fesztivál bejáratához. Gyors check-int követően már a B kempingben állíthattuk fel a sátrakat és a pavilonokat. A szerdai nap amolyan ismerkedési est Wackenben, kevés program, de fergeteges hangulat. A karszalag átvétele után elsőként a vizes póló verseny helyi kiadását néztük meg az egyik új helyszínen, majd a 9MM nevű új bandát, amikről még szórólapot is kaptunk a Full Metal Bag fantázianevű wackeni szeretetcsomagban. A vizespóló verseny indulók számában és minőségében is felülmúlta a hazai ilyen jellegű eseményeket, ugyanezt a 9MM-ről már nem mondhatom el. Mindenesetre korrekt rock’n’roll programot nyomtak a fesztivál egyik leghangulatosabb helyén, a Red Bull színpadon, kellemesen lehetett rájuk hejjegetni vagy fejet mozgatni. A Red Bull színpad egyébként egy 60-as évekbeli átépített busz tetején kapott helyet, sok hely nem volt a zenészeknek a mozgásra, de így legalább koncentrálhattak a zúzásra!:)
A nap végéig már csak a Metal Marketen keresgéltünk mindenféle földi jót vagy éppen a Jägermeister kilátóba mentem fel, ahonnan lélegzetelállító látvány nyílt a kempingre és a fesztiválterületre. Tériszonyomnak azonban nem tett jót, hogy a székem alatt csak a nagy semmi tátongott!:D Rövid ideig az Anvilről szóló dokumentumfilmbe is belenéztünk, de mivel már legalább egy éve otthon figyel a polcomon, nem volt olyan nagy tragédia, hogy a velem lévők nem akarták végignézni.
Hajnalban még mulattunk együtt a karaoke rockdiszkóban, igazi brothers of metal életérzés, mindenki összekapaszkodva énekli a Fear Of The Darkot vagy szinkronheadbangel a Saxon Princess Of The Night-jára. De hajnali 3 körül eltettem magam másnapra, mert kemény és eseménydús nap elé néztünk.

1. nap, A Night To Remember

Következett az a nap, ami eddig sohasem látott mennyiségű világsztárt hozott a német kisváros melletti mezőre. Alice Cooper, Mötley Crüe, Iron Maiden. Ezen bandák neve még az átlagos zenehallgatóknak is mond valamit, nem csak a kőkemény fémszívűeknek!
Reggel a fesztiválokon szokásos fürdés, bevásárlás, döglés, kajálás taposómalmon kellett csak átjutni, hiszen kora délután már egy meglepetés show-val kedveskedtek nekünk a szervezők. Akinek volt egy kis sütnivalója rájöhetett, hogy mi is lesz ez a banda, hiszen a fesztivál hivatalos pólóján is szerepelt a nevük, méghozzá igen előkelő helyen. Egyesek meg, mint például én a hivatalos sajtós Running Orderből tudhatták meg, hogy a finn Apocalyptica lesz az.
Az előbb már méltatott Red Bull színpadra másztak fel csellós barátaink, hogy egy jó 3/4 órás programmal szórakoztassanak minket. A műsoruk saját számok és feldolgozások keveréke volt szokás szerint, Eicca Toppinen beszélt a hamarosan megjelenő új lemezről is, amiről szintén játszottak egy dalt. Miután említette, hogy aznap van a születésnapja, a közönség elénekelte neki a Happy Birthdayt. Legnagyobb beindulás most a Grieg feldolgozás Hall Of The Mountain Kingre és a három Metallica dalra volt (Master Of Puppets, Wherever I May Roam és Fight Fire With Fire), amiket a közönség a banda helyett énekelt.

Délután 4 órakor azonban már a nagyszínpadokon is beindult az élet. Fellépett a Skyline nevű csapat, akiknek a fesztivál a létét köszönheti, hiszen az egyik főszervező, Thomas Jensen bandája voltak, aki elégedetlen volt a banda fellépési lehetőségeivel, ezért egy komplett fesztivált szervezett maguk köré.
Tavaly ők adták elő a fesztivál himnuszát, minek címe We Are The Metalheads lett, az idei himnuszé pedig Heavy Metal. A zenészek meglett emberek már, de vendégeket hívni nagyon tudnak, hiszen a két német Jolly Joker, bármikor bevethető ikon Doro Pesch és UDO Dirkschneider is tiszteletét tette a bulin. Előbbivel a tavalyi himnuszt és az All We Are című Warlock nótát tolták el, majd utóbbival a koncertjük végén a mostani himnuszt és az Accept klasszikus Balls To The Wallt. Ezeken kívül is csak 3 klasszikust játszottak: Holy Divert Diotól, a Breaking The Law-t a Judas Priesttől és a Shot Down In Flamest az Ac/Dc-től.

A német Metal Hammer díjátadója után pedig következhetett a shock-rock koronázatlan királya, az örökifjú Alice Cooper. Változatos koncertet adott, több meglepetéssel. Én a School’s Outot, az I’m Eighteent és a Poisont mind-mind a koncert végére vártam, erre a műsor felénél már elhangzott mind. Igaz a School’s Outot duplán játszotta a mester, ez lett a koncert záróakkordja is. Számtalan csúcspontja volt a koncertnek, végig ment a színpadi harc Alice és a neki ártani akarók, többek között egy hihetetlenül dögös ápolónő között. Megmérgezték, lefejezték, felakasztották, vasszűzbe zárták, de mindig feléledt és nyomta tovább a rockot. Szavakban nehéz leírni, mindenképpen látni kell! Ilyen nagy színpadi felhajtás mellett a zenészekre nem is nagyon tudtam figyelni, azért a Feed My Frankenstein alatt együtt küzdöttek meg a szörnnyel és nyomtak a hátába egy hatalmas méreginjekciót, amivel előzőleg Alice-t is megkínálták!

Alice Cooper setlist:
School’s Out
No More Mr. Nice Guy
I’m Eighteen
Wicked Young Man
Ballad Of Dwight Fry
Go To Hell
Guilty
Cold Ethyl
Poison
From The Inside
Nurse Rozetta
Be My Lover
Only Women Bleed
I Never Cry
Black Widow Jam
Vengeance Is Mine
Dirty Diamonds
Billion Dollar Babies
Killer
I Love The Dead
Feed My Frankenstein
Under My Wheels

Elected
School’s Out

A shock-rock nagymestere után a los angelesi glam vonal egyik legtöbbre vitt tagja jött, a Mötley Crüe. Már az ő fellépésük annyi glamstert vonzott a fesztiválra, amit én még összesen egy helyen sosem láttam. Férfiak kisminkelve, harisnyában, magassarkú csizmában vagy cipőben. Az ember a mezőtől eltekintve, akár a 80-as évek LA-jében érezhette magát.
Sajnos a fesztivál felépítéséből, elrendezéséből adódóan esélyem sem volt a bandát jobb pozícióból nézni, mint a True Metal Stage jobb oldala. Így csak néha-néha láttam egy-egy alakot a távolban a színpad szélén, de a nagy kivetítőknek és a tökéletesen elhelyezett hangtechnikának köszönhetően talán semmi lényegesről nem maradtam le. Bár ennyi erővel DVD-n is nézhettem volna őket.
Ahogy várható volt, az új lemez és a régi klasszikusok elegye lett a koncert. Az előzeteshez meghirdetetthez képest viszont rövidebb, 75 perces játékidőt kaptak, így az igaz rajongóknak ennyivel kellett beérniük. Nekem viszont még jól is esett, mert ennyi épp tökéletes volt belőlük. Féltem a híresztelésektől, hogy élőben harmatgyengék és noha valóban nem az a színpadot felszántó, takkra pontosan játszó banda ez a koncertjük igenis élvezhető volt. A Zorall-féle Szellemvasúttal kezdtek, azaz a Kickstart My Hearttal, ami a Nikki Sixx szívét beindító adrenalininjekcióhoz hasonlóan tüzelte fel a közönséget. Aztán jöttek a régi és új dalok egyformán, nekem a Shout At The Devil nem jött be, pedig alapból az egyik kedvenc Mötley dalom. Sok minden feltűnő volt a banda kinézetén, nem feltétlenül pozitív irányban, de hát valószínűleg több évtizednyi drogfüggés és rocksztárkodás után Schobert Norbi sem lenne jobb bőrben. Mick Mars gitáros egy kalapos zombira emlékeztetett, szerencsére a keze viszont pörgött, Vince Neil arcán az ebben járatosak többféle szépészeti beavatkozás nyomait is megtalálhatták, Nikki Sixx meg szerintem örül, hogy még életben van, de az biztos, hogy a régi glam stílust egyedül ő képviseli már a bandában. A home videójáról is ismert Tommy Lee viszont nagyon jól tartja magát, főleg a többiekhez képest. A Saints Of Los Angeles dalai is jól illeszkedtek a programba, a közönség kajálta az összes dalt, de hát ez nem is csoda, sokan csak miattuk váltottak jegyet a bulira. Vince egyébként többször gitárt ragadott, hogy kísérje Micket, színesítse az összképet. A műsort a Dr. Feelgood és a Girls, girls, girls kettőse zárta, de előtte Nikki még megtapsoltatta az összes aznap fellépőt. El tudom képzelni a backstage-ben Bruce Dickinson ezt mennyire értékelte…
Összességében az általam vártnál jobb koncertet adott a csapat, már egy önálló koncerttől sem zárkóznék el, ha nem kellene érte sokat utazni.

Mötley Crüe setlist:
Kickstart My Heart
Wild Side
Shout At The Devil
Saints Of Los Angeles
Looks That Kill
Live Wire
Don’t Go Away Mad (Just Go Away)
Same Ol’ Situation (S.O.S.)
Motherfucker of the Year
Ten Seconds To Love
Primal Scream
Dr. Feelgood
Girls, Girls, Girls

Mötley fuckin’ Crüe után pedig következett az Iron Maiden a True Metal Stage-n. Két éve már volt szerencsém őket ott látni, szóval ha akkora hatalmas várakozással nem is, de mindenképpen izgalommal néztem a koncert elé. Szerencsére sikerült nagyon-nagyon jó helyre beverekedni magam, így a “DVD nézés” érzés teljesen elmúlt.
Ahogy az előzetes híresztelésekből kiderült, az Iron Maiden idei turnéja leginkább a banda 2000-es években kiadott lemezeire fog épülni. Így is lett, fél 10 körül előbb az UFO Doctor-doctorát játszották be nekünk a hangrendszeren keresztül majd Gustav Holst zeneszerző Mars, The Bringer Of Warjából hallhattunk egy részletet introként. Aztán színpadra robbantak a Brave New World lemez nyitónótájával! Ezt a lemezt játszották legjobban, hiszen négy dal is elhangzott róla: már utaltam a The Wicker Manre, de volt a címadó, a Blood Brothers Dionak ajánlva és a Ghost Of The Navigator is. A Brave New Worldös kezdést azonban egy egészen régi, 1981-es dal (Wrathchild) törte meg, ami a monumentális, epikus újabb kori dalokkal hatalmas kontrasztban volt a maga egyszerűségével, lazaságával.
A színpadkép az augusztus 13-án megjelenő lemezhez kapcsolódott, Bruce Dickinson énekes többször is utalt rá, hogy ez egy szerencsétlen nap lesz, de nem nekik, hanem mindazon bandáknak, akik szintén aznap jelentetik meg új lemezüket. A színpadkép az újdonságnak számító rakétákon kívül a megszokott U alakú volt, az aktuális dalhoz kapcsolódó, folyamatosan cserélt háttérvásznakkal együtt. Ízelítőként egy új dalt is meghallgathattunk a már elkészült lemezről, melynek címe El Dorado volt.
A közönségről még nem ejtettem szót, de muszáj lesz. Végig hatalmas tülekedés volt a színpad előtt, talán a műsor közepén jutott egy szusszanásnyi szünet mindenkinek, hogy a klasszikus nótákra az is beleadjon apait-anyait, aki csak azokat a dalokat ismeri. Rengeteg crowdsurfölő volt, – egy magyar-svéd srácot, akivel a kempingben haverkodtam össze, legalább 5-ször továbbadtam a koncert közben – de bizony a keményebb részek alatt jó néhány moshpit is kialakult. Persze a többiek is végig rázták a fejüket, villáztak, üvöltötték a sorokat Bruce-szal, egy szóval remek hangulat uralkodott elejétől a végéig.
Jó 20 percet kellett várnom az általam legjobbnak tartott újkori lemez, a Dance Of Death egyik számára, rögtön a címadót vezették elő nekünk. A Matter Of Life And Death-es dalok kissé visszavettek a lendületből, hogy a Blood Brothers előtt a Dickinson a közelmúltban elhunyt metal ikon, Ronnie James Diot méltató szavai után hatalmas és hangos “Dio-Dio” kórus alakult ki, nem is lehetett elcsendesíteni, csak azzal, hogy a banda belecsapott a dalba. Még három új korszakos dal következett, míg elértünk az este egyik klasszikusához. Sokan nem szeretik ezt a dalt, mert minden kocsmában ezt éneklik a tizenéves rockerpalánták, de a 90-es évek dalai közül egyedül ez került a repertoárba és ha tetszik, ha nem, zeneileg is ott van a topon. Szóval a Fear Of The Darkra megint egy együtt ó-ó-ó-zás vette kezdetét, majd persze hatalmas headbang-henger, ahogy a nóta is felgyorsult. Mondjuk a dal elején feltűnt, hogy Adrian Smith gitárosnak valami problémája lehet, mert nem volt a színpadon, de hamar visszatért egy új gitárral.
Itt talán megfelelő lesz a banda tagjairól is szólnom, hiszen ez a dal egy Maiden esszencia, különösen a későbbi dalok szerkezetével mutat nagy rokonságot. A három gitáros közül most Dave Murray lepett meg, a virtuóz angol tőle szokatlan módon kabátot vett, nem csak egy turnépólóban játszott és elég sokat mozgott a színpadon, ami szintén nem a legnagyobb erényei közé tartozik, ellentétben a színpad másik oldaláról indulva az egész színpadot berohangáló Janick Gers-el, aki ezúttal a szólóira is jobban odafigyelt. Adrian Smith pedig a szokásos visszafogott formáját hozta, mosoly szinte semmi, de pontos, precíz gitározás maximálisan. Nicko McBrain dobos ismét ki sem látszott a tam- és cinerdőből, de ő a Maiden motorja, hihetetlenül pontos dobos. Steve Harris ismét második frontemberként szinte végig a színpad elejéről basszusozott, miközben énekelte a sorokat Dickinsonnal és a közönséggel. Bruce Dickinson pedig hiába lesz egyre öregebb, úgy tűnik nem fog elfáradni, még mindig végigrohanja a koncerteket, bár már nem ugrándozik annyit, mint régen és reméljük még sokáig megmarad ilyennek a hangja.
Már csak a zenekar nevét viselő szám maradt hátra a normál programból, fergeteges hangulat továbbra is és hatalmas üdvrivalgás, ahogy Eddie, a banda kabalafigurája is megjelent a színpadon. Ezúttal egy Predatorhoz hasonló űrszörny lett, de sokat fejlődhetett az elmúlt években, hiszen most gitárt is ragadott!:) Az ilyenkor megszokott gitárlóbálások után levonult a banda, hogy a kitartó skandálásra visszatérjenek és a banda egyik legklasszikusabb albumáról, az 1982-es Number Of The Beastről hallhassunk két zseniális dalt. A címadó jött először, aztán az egy halálraítélt utolsó gondolatait megéneklő Hallowed Be Thy Name. Totális agyelhagyás nálam és még jó párezer rockernél, szóval szomorúan konstatáltuk a hírt, hogy az utolsó szám következik, méghozzá a banda egyik első sikeres dala, a Running Free. Zárásnak tökéletes volt, még több Eddie, még több közönségénekeltetés, még több gitárpörgetés majd búcsú.

Iron Maiden dalok:
The Wicker Man
Ghost Of The Navigator
Wrathchild
El Dorado
Dance Of Death
The Reincarnation Of Benjamin Breeg
These Colours Don’t Run
Blood Brothers
Wildest Dreams
No More Lies
Brave New World
Fear Of The Dark
Iron Maiden

The Number Of The Beast
Hallowed Be Thy Name
Running Free

Így ért véget a Night To Remember koncert része. Csak remélni tudom, hogy a két évvel ezelőttihez hasonlóan a hazai koncert is tarolni fog. Hátra volt még a Dio emlékmozizás, de javarészt koncertfelvételeket játszottak be, amikor a mester fellépett Wackenben vagy egyéb helyeken. Mindenképpen szép gesztus, még akkor is, ha a Holy Diver vagy a Heaven and Hell bármennyire imádom őket, elég ha egyszer hangzanak el egy este. A Rainbow müncheni koncertjét például nyugodtan műsorra tűzhették volna teljes egészében, ha már mindenáron csak koncerteket akartak mutatni.

2. nap

A pénteki nap is sűrűnek ígérkezett, főleg miután Iron Maiden után sikerült fél 5-kor lefeküdni, így az Amorphis valamivel dél előtti kezdése is a horror kategóriában indult!:)
Mindenesetre sikerült felkelnem és időben elindulni, ez nem mindenkiről mondható el, nekik ezúton is ejnye-bejnye!:) A finn Amorphis is a legnagyobb színpadon, a True Metal Stage-n játszott, így a hatalmas tömeg és a tökéletes megszólalás is garantált volt. A hangosításra eddig nem tértem ki, de szinte kivétel nélkül mindegyik koncert fenomenálisan szólt, akármelyik színpadon is játszottak, ahol nem, ott majd külön kitérek rá.
Az Amorphis régi nagy kedvencem, de valahogy az égiek úgy akarták, hogy mostanában ne lássam őket. Hazai koncertjeik alatt általában külföldön tartózkodtam, de még az is előfordult, hogy a kezdéssel egy időben kezdtem el zh-t írni. Mindenesetre jobb későn, mint soha, így 6 év és az énekesváltás után először végre átélhettem újra, milyen érzés Amorphis koncerten lenni.
Egy szóval mesés. Az egy órás program szinte elrepült, ahogy a dalaik magukba szippantották az embert. A nagy német hőséget legyőzve többen a finn tóvidéken, esetleg Lappföldön érezhették magukat, bár kétségtelen tény, hogy a lappok között ritkán találni olyan hórihorgas, derékig érő raszta hajú, Turbonegro pólós alakot, mint a Pasi Koskinen helyére érkezett Tomi Joutsen. Aki egyedül el is vitte a hátán a bulit, a többi zenésznek csak a kötelezőt kellett hoznia. Ami nem volt nehéz, teszem hozzá, hiszen az új lemez egyik legslágeresebb dala, a Silver Bride már eleve úgy megalapozta a hangulatot, hogy az nem is akart elszállni, pedig a régebbi lemezekről elővezettek néhány jelentősen mogorvább tételt is, elég csak az egyik őshimnusz Black Winter Dayre gondolni. Régi és új dalok nagyszerűen szimbiózisban éltek egymással. Elegy, Tales From The Thousand Lakes vagy Eclipse, mindegy volt ezen a déli órán. A koncertet számomra meglepő módon nem a már említett alapvetés, hanem az Elegy albumos My Kantele zárta. Az októberi Dieseles koncertjük kötelező lesz!

Amorphis setlist:
Silver Bride
Sky Is Mine
Towards And Against
The Castaway
Alone
Against Widows
From The Heaven Of My Heart
The Smoke
House Of Sleep
Black Winter Day
My Kantele

A hatalmas tapsvihar elálltával még fényképezkedtek a közönséggel, elég látványos, a honlapjukon meg lehet tekinteni. Én visszamentem a táborba, hogy embereket toborozzak Astral Doors koncertre, ami számomra a wackeni fesztivál egyik legnagyobb csemegéjét jelentette. Új lemezük szinte folyamatosan a lejátszóban van és a Metalfestes koncertlemondásuk után idén bizony csak ez az egy esélyem maradt a banda élő elcsípésére.
A csapatból nemrég távozott az egyik gitáros (Martin Haglund), így némi félelemmel vártam az élő megszólalást, féltem, hogy túlságosan billentyűorientált lesz az albumok karcos dupla gitáros témái után. Szerencsére annyira nem hallatszott a változás, persze a szólók alatt azért elkelt volna a plusz ritmusozás, amit a kétgitáros felállás biztosítani tudott.
A csapat legnagyobb kincse azonban Nils Patrik Johansson énekes, akinek orgánumát és énektechnikáját is sokan Ronnie James Dioéhoz hasonlítják. Valóban van benne valami, hiszen a koncert nyitószáma is olyan Dio-s énektémával kezd, hogy bármelyik Dios Rainbow albumra felférhetne. A programot azonban arányosan válogatták össze, az Astralism lemez kivételével, amelyről csak egy dal hangzott el, minden albumukról két számot játszottak a nagyon szűk, mindössze fél órás játékidőben. Nem is értem a W.E.T. Színpad fellépőinek játékidejét mi alapján osztják ki, hiszen volt, aki 50 percet játszhatott itt.
A sátor azért ha szellősen is, de megtelt, még kinn is rekedtek páran, szóval minden adott volt a metal fiesztához, amit a banda levezényelt nekünk. Főleg a gitáros Joachim Nordlund és a frontember mozgott sokat, de a közönséget se kellett kérlelni sokat egy kis üvöltésre vagy ökölrázásra. Személy szerint utólag kicsit bánom, hogy az idei lemezükre csak egy 8-ast adtam, mert beragadt a lejátszómba, elég sokat hallgatom, így az erről elővezetett két számnak örültem legjobban az első lemez mára klasszikussá érett dalai mellett.
Továbbá nagyon szimpatikus volt, hogy az előzetes programban egy kis változtatást eszközöltek, mert Nils elmondása szerint a koncert előtt egy indiai rajongó ment oda hozzá, hogy nagyon reméli, hogy eljátsszák az Evil is Forevert. Րk meg rajongóbarát módon el is játszották azt, sokan példát vehetnének erről!
A fél órás koncert mindenesetre nagyon hamar elrepült, a banda tervei szerint azonban valamilyen úton-módon megjelentetik majd DVD-n. Én meg belevetettem magam a semmittevésbe.

Astral Doors műsor:
Call of the Wild
Black Rain
Power and the Glory
Of the Son and the Father
Evil Is Forever
Time to Rock
Cloudbreaker

Persze annyira nem volt komoly, csak ebédeltem és a Die Apokalyptischen Reiter műsoráról húztam el inkább a viking faluba középkori kínzásokat, lovagi próbákat és körtáncot nézni. A sok program ellenére itt is szép számmal voltak a hagyományőrzés iránt érdeklődő metalosok a tehetségesebbek kicsivel arrébb akár 2 VIP belépőt is nyerhettek a jövő évi fesztiválra, ha minden lövésükkel gólt tudnak szerezni egy mindössze két kis lyukkal rendelkező kapun.

Miután összeszedtem a többieket Reiter után megejtettem a napi bevásárlást, épp időben értem vissza Kamelot kezdésére. Az amerikai-norvég prog metal banda az utóbbi időben még nagyobb elismerésre tett szert, új albumuk reklámja szinte minden koncert után lement a kivetítőkön. Sokan várjuk már!
A koncert elején elhangzott egy új dal is, a The Great Pandemonium is, közvetlenül az utolsó lemez címadója után. De ahogy azt már megszokhattam, csak az utolsó 4 lemezükről játszottak. Az újabban koncertkezdő szám Rule The Worldöt csak a műsor közepén játszották el, amúgy semmi meglepetés nem volt a programban: Center Of The Universe, Karma, Forever a ráadás előtt, When The Lights Are Down. Még a Hauntingba sem hívtak vendéget, csak a March Of Mephisto elején jött fel két perkáscsaj, hogy dobolással erősítsék a ritmust, a két évvel ezelőtti Wacken koncertjük ilyen szempontból erősebb volt.
Persze Roy Khan, Thomas Youngblood és a többiek produkciójába belekötni nem lehet. Nagyon erősek élőben, Roynak talán még jobban is áll az élő előadás, hiszen színészetével megelevenednek a dalok, teljesen átéli a szavakat, amik éppen elhagyják ajkait. Ebben is hasonlít nagy példaképére a Queensryche főnök Geoff Tate-re.
A már említett megaslágerük, a March Of Mephisto zárta a bulit. Én meg nagyon várom a következőt, ami már a Szigeten lesz. Aki teheti, nézze meg őket!

A Kamelot után nagy dilemmában voltam, hogy a zseniális Arch Enemy-t nézzem meg, akiket tavaly láttam vagy Tarját, akit már nem tudom hányszor hagytam ki vagy csak belenéztem. Végül már nem tudom mi miatt, de Tarját választottam, végül is jobb nő, mint Angela Gossow!:) Nos, a csehországi, szimfonikusokkal megtámogatott koncert után felüdülés volt szimpla rockzenekarral látni (Max Lilja csellóst leszámítva), még akkor is, ha Mike Terrana kb ülve elalszik a dobok mögött. Vagy egy olyan szörnyű Whitesnake feldolgozást hallhattunk, ami szó szerint fájdalmas volt, a szövege meg annyira illett Tarjához, mint a True Metal Stage-re a Padödö. Egyébként a Still Of The Night című klasszikust sikerült meggyaláznia sokak kedvenc finn énekesnőjének.
Szóló munkásságával sosem tudtam megbarátkozni, ilyen zenéken menthetetlenül elalszom, így egyedül a My Winter Stormot tudtam címmel is összepárosítani. De volt nem kevés meglepetés: Még pedig három Nightwish szám képében! Egy barátom miután mondtam neki, mit hagyott ki, majdnem megőrült, mert Nightwish számok miatt utazott Miskolcra megnézni a művésznőt. Szóval volt Sleeping Sun, Over The Hills And The Far Away és Wishmaster is! Különösen az elsőt énekelte nagyon jól, de a másik kettőben is bizonyította miért éreztem furán magam az Anette Olsenes Nightwish koncerten. Ők, mármint Tarja, el tudja énekelni ezeket a számokat. De hát a fekete ruhás hölgy műsorideje is lejárt, így átmehettem a True Metal Stage elé Grave Diggerre.

A skótnak öltözött németek 30. születésnapjukat ünnepelték Wackenben. Ennek örömére igazán nagy show-val kápráztattak el minket. Eleve a The Brave-et egy soktagú skótduda együttes adta elő, de a koncerten végig vokálozott a Van Canto zenekar is, akik utolsó lemezükre feldolgozták a Grave Digger Rebellion című számát. Azt már meg sem említem, hogy Chris Boltendahl énekes teljes Rettenthetetlen kosztümben lépett fel. Bőrpáncél, kilt, arcfestés, ahogy azt egy skót harcostól elvárhatjuk. Mint előzőleg bejelentették a teljes Tunes Of War lemezt eljátszották. Nekem is ez a kedvenc GD lemezem, így nem véletlen, hogy elejétől végéig üvöltöttem együtt a bandával a szöveget. Rajtam kívül is jó sokan tettek itt, elég forró hangulat uralkodott, még ha a zene jellegéből adódóan nagy moshpitek vagy circle pitek nem voltak. Voltak viszont vendégek: Doro Pesch, aki az album gyönyörű lassú dalában a Ballad Of Maryben énekelt Chris-szel és Hansi Kürsch Blind Guardian frontember, aki a Rebellionban alkotott hatalmasat. Az est hangulatához illően ő is kiltet húzott, szó se róla viccesen nézett ki benne, valószínűsíthető, hogy a következő Blind Guardian turnén nem ez lesz a színpadi viselete. Az album eljátszásának kb egy órája gyorsvonatként száguldott el, sosem gondoltam volna, hogy egyszer élőben is hallhatom végig! A ráadásban előadott Ballad Of A Hangman, Excalibur és Heavy Metal Breakdown trió már csak hab volt a szülinapi tortán. A közönség és a zenekar is végig tűzben égett, különösen látszott ez az új gitáros, Axel Ritten, aki a Domain zenekarból érkezett a sírásók közé. Azért a 80-as évek legnagyobb GD slágere még feljebb tüzelte a hangulatot, hogy már mindenki várja a soron következő albumot, turnét, koncertet, amire elmehet. Zseniális koncert volt, talán a legjobb az egész fesztiválon, azon emlékezetes koncertek egyike, amik még egy ilyen nívós esemény fényét is emelik és mindenki szívesen gondol vissza rá, akár 10-20 év múlva is, ha ott volt.

Grave Digger setlist:
The Brave
Scotland United
The Dark Of The Sun
William Wallace (Braveheart)
The Bruce
The Battle Of Flodden
The Ballad Of Mary
The Truth
Cry For Freedom
Killing Time
Rebellion
Culloden Muir

Ballad Of A Hangman
Excalibur
Heavy Metal Breakdown

A német heavy metal után rohantam át a Black Stage elé, hogy minél jobb helyet szerezzek magamnak az amerikai thrash metal nagymestereinek koncertjére, de ez csak az első mosh pit után sikerült, amin egyszerűen átsétáltam, így az 5-6. sorból nézhettem a koncertet és nyelhettem a port.
Alig sétáltak fel a színpadra és csaptak bele a World Painted Bloodba már mindenki mozgolódott, rengeteg bodysurfös, mosholók és circle pitek voltak mindenhol, ahogy azt a kivetítőkön végig látható volt. Ennek megfelelően hatalmas porfelhő, most az egyszer jól jött volna egy építkezéseken használatos porszűrő maszk, de hát akkor nem tudok teli torokból kiabálni, szóval 1:1-re végzett az egészség és a bulizhatnék.
Feltűnő volt, hogy Kerry King és Tom Araya milyen visszafogottan viselkedik a színpadon, sehol sem volt a tőlük eddig megszokott őrült fejrázás. Utóbbi esetében ez nem is csoda, az orvosok eltiltották a headbangeléstől, számtalan nyak-, torok- és hátproblémája után. Kerry Kingről viszont csak hazaérkezésem után derítettem ki, hogy a koncert előtt egy olyan heveny ételmérgezést kapott, hogy egy koncertjüket le is kellett mondani. Ezek után nem csodálkozom, hogy pár nappal utána még nem rohangált megvadult bikaként a színpadon. Jeff Hannemann gondolom ezért érezte kötelességének, hogy egy koncert alatt többet mozogjon, mint azt én eddigi Slayer koncertjeimen és koncertfelvételeimen összesen láttam. Dave Lombardo meg még mindig egy állat, olyan témákat üt, hogy csak ámul az ember. Megbízható gyilkológépként aratták le a közönséget és annak elismerését is, bár ilyen best of jellegű műsorral ez nem volt nehéz. A két új szám után majdnem azonnal egy hatalmas meglepetés következett számomra, egyik kedvencem a Seasons In The Abyss albumról, az Expendable Youth. A két lassabb, hosszabb Seasons-ös dal (Dead Skin Mask és a címadó) után pedig az 1985-ös Hell Awaits jött, amin mondhatjuk, hogy igen meglepődtem. Az utána következő Spirit In Blacken is, de azt már hallottam élőben, szóval csak örültem, hogy ismét fültanúja lehettem. Ezután már csak a best of szokásos tagjai voltak hátra, ha különösebb meglepetést nem is, de hatalmas tombolást okoztak, ami ilyen klasszikussá érett thrash csapásoknál nem is csoda. Összességében a visszafogottabb Slayer is kiváló koncertet adott, de ez a Grave Digger speciális bulija után kissé átlagosnak hatott, mindenesetre annyira kimelegedtem, hogy csak hajnali 4-5 fele vettem fel pulóvert!:)

Slayer műsor:
World Painted Blood
Hate Worldwide
War Ensemble
Expendable Youth
Dead Skin Mask
Seasons In The Abyss
Hell Awaits
Spirit in Black
Mandatory Suicide
Chemical Warfare
Raining Blood
South of Heaven
Angel of Death

Slayer koncert után már csak az Anvil műsorának a végébe néztem bele, amikor a Metal On Metalt és a Forged In Fire-t is tolták. A dokumentumfilmjük alapján szimpatikus banda, de nem azok a zenei császárok vagy kuriózumok, hogy megérdemeljék a True Metal Stage-t. Talán rájuk volt a legkevesebb ember kíváncsi annál a színpadnál, szóval valószínűleg nem vagyok egyedül a véleményemmel. Persze ezek a szimpatikus arcok ezt is mosolyogva figyelték, hiszen a 20-30 fős klubkoncertek után ez maga a paradicsom nekik. Megérdemlik a sikert, még ha későn is jött nekik, hiszen mindvégig kitartottak a metal mellett és ez becsülendő. Az Atrocity koncertről lebeszéltek, a sátor előtti pavilonok alól hallgatva amúgy is rájöttem, hogy hamar elmenekültem volna a színpad elől.

3. nap

A 3. nap rögtön magyar érdekeltséggel indult, hiszen az Ektomorf lépett fel a Black Stage-n. Nem értem oda a műsoruk elejére, de szimpatikus volt, hogy Farkas Zotya magyarul is megköszönte a tapsot. Volt Outcast, zárásnak I Know Them, Envy, Fuck You All és még rengeteg tribal metal zúzda. Sajnos belőlük nem vagyok teljesen naprakész, az utolsó 2 albumuk szerintem sokkal szürkébb lett, mint az első két Nuclear Blastos, a zenéjük sem igazán az én világom, de azért örültem, hogy magyar bandát láthattam az egyik wackeni nagyszínpadon!

Mivel a következő zenekarok is hidegen hagytak, így nem volt fájó elmennem Blind Guardian interjút készíteni. A dobos Frederik és a gitáros Marcus is nagyon jófej, kedves emberek, gyorsan eltelt a rendelkezésemre álló kb 20 perc. Az interjút hamarosan olvashatjátok az oldalon! BG interjú után még meghallgattam a Pharaoh zenekar sajtótájékoztatóját. 80-as évekbeli zenekar, de feloszlottak, most újjáalakultak és új lemezük lesz. Nem az a világmegváltó zene, de roppant jó fejek, a külföldiek kedvéért angolul is elmondták amit róluk tudni érdemes. Rendhagyó módon még egy 20 perces minikoncerttel is megleptek minket!
Ami ez után következett az számomra a fesztivál szégyenfoltja, a sok kialvatlan éjszaka megtette a hatását, az interjú után visszamentem a sátramba, ahol egyszerűen bedőltem barátnőm mellé majd azzal a lendülettel át is aludtam az Overkill koncertjét. Interjúról visszafele ballagva azért belehallgattam az Unleashed műsorába, akik igen kegyetlenül tolták a death metalt, de a nap halálmetal ásza még messze volt.

Szerencsére ahhoz nem aludtam eleget, hogy Blackie Lawlesst és szabad csapatát is átdurmoljam. Sajnos elég messziről figyeltem őket, így főleg a kivetítőre hagyatkozhattam, ami jórészt az együttes frontemberét és diktátorát mutatta. Mindenesetre az biztos, hogy a koncert a Babylon’s Burninget leszámítva, ami a tavalyi Babylon lemezen található, csupa régi klasszikust hozott az egybegyűlteknek. Eleve az első lemezes On Your Knees-zel kezdtek, ami tökéletesen meg is adta a múltba révedés alaphangját, hiszen a többi szám is az első kettő vagy a szintén klasszikus The Crimson Idol és The Headless Children albumokról került a setlistbe.
Szóval igazi 80-as évek glam metal buli kerekedett a koncertből, volt egy több dalos medley is, amit viszont nem értettem, hogy ezek után mi a fenének kell olyan sokáig húzni az I Wanna Be Somebody-t vagy más számokat. A hangulatra itt sem lehet panasz, talán kicsit halk volt a koncert a többihez képest. Doug Blair meg jól gitározott a főnök mellett, aki előszeretettel irányította a közönséget a gitár helyett a kezével, de ez nem is csoda, hiszen harmadik turnusa ez már a csapatban. A hírek szerint ők is útba ejtik hazánkat az ősz/tél folyamán, érdemes megnézni őket!

WASP műsor:
On Your Knees
The Real Me
L.O.V.E. Machine
Babylon’s Burning
Wild Child
Hellion / I Don’t Need No Doctor / Scream Until You Like Ii
Chainsaw Charlie
The Idol
I Wanna Be Somebody

Wasp után a finn Stratovarius és a floridai Cannibal Corpse koncertje között vacilláltam, hogyan és miként nézzem meg őket. A Stratot láttam tavaly is, ahol nagyszerű koncertet adtak, ez mindenképpen mellettük szólt, ahogy az is, hogy mindenképpen könnyebb együtt énekelni a számokat az énekessel, mint a Cannibal Corpse esetében. Utóbbi mellett az szólt, hogy brutálisan erősek élőben és már nagyon rég láttam utoljára koncertjüket. Így azt találtam ki, hogy megnézem a Stratovarius első és utolsó negyed óráját, majd közben átmegyek a Black Stage-hez. Ennek szellemében elfoglaltam egy elég jó helyet a keverő és a színpad között valahol félúton, pont középen és vártam, hogy elkezdődjön a műsor, szokás szerint a Hunting High And Low-val. Azt nem mondanám, hogy színpadra robbantak, inkább komótosan besétáltak a zenészek, ráadásul a banda elég szétesősen játszott, valószínűleg nem hallhatták egymást jól a monitorokon keresztül. A kedvenc strato számom után az új album egyik erősebb tétele, a Higher We Go jött, de sok javulást itt sem tapasztaltam, már kezdtem azt hinni, hogy a német dobos fenomén Jörg Michael valahol a hangszeres tudását is elitta.
A szokásosnak mondható Speed Of Lightos folytatás után a standard elem Kiss Of Judas és a meglepetés Against The Wind következett a Fourth Dimension albumról. Ezek után döntöttem úgy, hogy ideje átmenni a floridai kannibálokra. A Strato nagyon nem nyűgözött le, Jens Johansson talán a szokásosnál is flegmábban játszott, a Timo Tolkki helyét tökéletesen átvevő Matias Kupiainen játéka pedig minden érdekességet nélkülözött és Timo Kotipelto is kicsit fáradtnak tűnt. Nagy Stratovarius rajongó sátorszomszédomtól megtudtam, hogy későn érkeztek a helyszínre és nem tudták rendesen kipihenni magukat. Timo lelkesítő szövege sem volt éppen szívből jövő, ez a banda pár éve még a True Metal Stage-n játszott főműsoridőben, de azóta elég rendesen lejáratták magukat a metalvilág előtt. Mindenesetre állítólag örültek, hogy itt lehettek ismét.

Szóval Against The Wind után átmentem Corpse-ra, akik éppen az I Will Kill You-t tolták a közönség arcába. Utána az egyik legviccesebb számuk, az I Cum Blood következett, a közönség erre is megőrült. Hatalmas porfelhő szállt a moshpitelők felett és délután lévén ezt még messziről is lehetett látni. Az egyik videómegosztón már láttam nagyon jó videókat a Corpse moshpitről, nektek is érdemes megnézni felülről egy ilyet!
George “Corpsegrinder” Fisher továbbra sem az a túlmozgásos frontember, neki elég, ha régről ismert bakancsát felteheti a monitorokra és két hörgés között veszettül propellerezhet a hajával. De ettől csak jobban beindul mindenki, a zenekar tagjai is úgy elfáradnak, hogy minden szám között egy jó fél perces szünetet tartanak, amíg kis levegőhöz jutnak vagy isznak a nagy porban valamit. A koncert egyébként egy szép bemutatója volt karrierüknek, volt Death Walking Terror, Staring Through The Eyes Of The Dead, Make Them Suffer, Savage Butchery, Sentenced To Burn is. De persze legjobban mindenki az Ace Venturában is bemutatott Hammer Smashed Face-t várta. Amit el is játszottak, hiszen pár éve feloldották azt a német tilalmat, mi szerint nem játszhatnak az első három lemezükről németországi koncerteken. Persze Corpsegrinder megviccelt minket, hiszen utolsó számként konferálta fel, de aztán volt még egy amit a nőknek küldött. Igaz ez nem a szokásos szám volt, amit többen be is kiabáltak (Fucked With a Knife), hanem a Stripped, Raped And Strangled.
A zenekar tagjai előtt ismét meg kell emelnem a kalapom, hatalmas porfelhő szállt feléjük a közönségből, mégis iszonyat feszesen hozták a szélvészgyors témákat, különösen Paul Mazorkiewitz dobos tett ki magáért. Kevés dobost élmény nézni ahogy játszik, de ő olyan fölényes magabiztossággal tette ezt, hogy az lenyűgöző.

A death metalos zúzás után lágyabb vizekre eveztem, régi kedvencem az Edguy következett a szomszédos színpadon. Több ízben elmondtam már: sajnálom, hogy Tobias újabban Michael Kiske helyett Bon Jovinak képzeli magát és hard rockos dolgokat erőltet. Bár én még a banda speed metalos korszakában szerettem meg őket, az új albumaikról is el kell ismernem, hogy jó lemezek. A legutóbbinak a borítója szolgált ezúttal is háttérvászonként a zenekar számára és ez adta a műsor első két dalát is. A Dead Or Rock igazi koncertkezdő nóta, bár a szintén Tinnitus Sanctusos Ministry Of Saint nekem jobban esne kezdésként főleg a hatalmas refrénje miatt. A Speedhoven kicsit le is ültette a bulit, de az egyik régi metalosabb szerzemény, a Tears Of A Mandrake felpörgette hamar. Nem tudom, Tobias szégyelli-e a metalos múltat és csak kényszerből játszik 1-1 régi dalt, pedig akkor is nagyon jó számokat írtak, szóval a következő Vain Glory Opera után én még legalább egy Land Of The Miracle-t, Painting On The Wallt, Babylont azért vártam volna. A szám elején poénkodtunk, hogy az újabban rengeteg helyen vendégszereplő Hansi Kürsch vajon feljön-e vokálozni annak a két sornak az erejéig, amit a lemezen is énekel, de Boltendahlék biztos meggyőzték a szoknyával, hogy inkább velük lépjen fel ezen a hétvégén. Ami még feltűnő volt, hogy a 3. szám után nagyon lehalkították az egész cuccot, a keverő előtt is lazán lehetett beszélgetni.
Azért nem maradtunk most sem sztárvendég nélkül, mondjuk elég meglepő húzásként a Helloween basszusgitárosát, Marcus Grosskopfot szólította a színpadra Tobi. Hát ez nem volt mindennapi az biztos.:) Közösen adták elő a Hellfire Club bulizós nótáját, hiszen ki ne szeretne a Mile High Club tagja lenni?:) Marcus azonban kicsit tovább maradt, így a Rocket Ride-os Superheroesba is besegített. Itt már Tobias Exxel basszusgitároson röhögtünk, hogy biztos fél már a basszusgitár hangjától, azért kell mellé még egy a színpadra. Egyébként a hangszeresek megint hozták a szokásos összeállásokat, közös mozgást, hülyülést, akár egymással, akár Tobival. De kimaradt Felix Bohnke dobos péniszméretének emlegetése, reméljük legközelebb ezt is pótolják!:)
A maradék 3 szám már a Superheroesról és zárásként a Hellfire Clubról volt. A King Of Fools után véget ért a koncert, amin szinte végig volt egy kb 10 fős poén circle pit, már csak azért is, mert a kivetítőn folyamatosan kérték őket, hogy hagyják abba.:)

Edguy setlist:
Dead Or Rock
Speedhoven
Tears Of A Mandrake
Vain Glory Opera
Lavatory Love Machine
Superheroes
Save Me
Sacrifice
King of Fools

Edguy után ismét dilemma következett: Immortal vagy Candlemass? Végülis vacsora után néztünk, bejárva az összes kajásstandot, ami a színpadokkal szemben volt, így mindkét koncert elejébe belenéztünk. Az Immortal nagyon zúzott, az elején eljátszotta már a sláger Sons Of Northern Darknesst, Abbathék nem aprózták el, felszántották a színpadot, kegyetlenül energikus show-t nyomtak. Végül a szimpatikus kajálda megtalálása után és barátnőm kérésére maradtunk a Candlemassnél, a Samarithan alatt ültünk le a Party Stagere nézve. Sokkal kevesebb ember volt és a hangulat is teljesen más volt a 150 méterrel arrébb folyó bulin. Kissé hátrébbról figyelve még viccesebb volt a kontraszt, hogy a Candlemass lassan hömpölygő doom metalja statikus fényekkel is mennyire erőteljes. Míg amikor a Party Stage elhalkult, hallottuk a veszettül tekerő Immortalt a Black Stage-ről és a stroboszkópszerűen villogó lámpákkal.
Nem tudtam eldönteni, hogy a Messiah Marcolin helyére érkezett Robert Lowe mennyire beszél komolyan. Tényleg élvezi a bulit vagy csak cinikusan beszél a közönséggel, akik azért akkora beindulást nem mutattak a zenére. Leif Edlingék sem tettek meg ezért sokat, furán is mutatott volna a zenére egy fel-alá rohangáló veszettül headbangelő banda. Játszották azért még az Emperor Of The Voidot, At The Gallows Endet, If I Ever Die-t az új lemezről a Hammer Of Doommal együtt és zárásképpen a Solitude-ot.

A Max Cavalera vezette Soulfly-t úgy alakult, hogy a sátorból hallgattam végül, de a Roots Bloody Roots, Back To The Primitive, Seek’n’Strike, Refuse/Resist vagy a Pantera feldolgozás Walk azért onnan is kellemes aláfestő zene volt.
Azért bármennyire is fáradt voltam, nem hagyhattam, hogy lemaradjak a fesztiválzáró német ikon heavy metal bulijáról.

Pár héttel előtte láttam a majdnem teljesen újjáalakult Acceptet és meglepő módon az énekesük nagyon jól hozta UDO témáit. Szóval kíváncsi voltam a német törpe vajon megmutatja-e, hogy ki az úr Acceptföldén. Megmutatta. De haladjunk csak sorjában.
A koncertet a tavalyi lemez nyitó kettősével kezdték, olyan erővel, hogy meg nem mondtam volna, hogy a frontember már 58, de az egyik gitáros és a basszer is 50 felett van! A Thunderballról hangzott el még két szám, amúgy udo nem játszotta túl egyik lemezét sem, sőt inkább a késői szólódolgait erőltette. A 80-as évekből egyedül az Animal House hangzott el az összes többi dal (már ami nem Accept volt) a 90-es vagy a 2000-res években íródott.
A műsor legjobban várt részei azonban a régi Accept klasszikus voltak, ezért gyűltek össze a szemerkélő esőben (amúgy végig iszonyatosan jó idő volt, a fesztivál általános időjárásától eltérően) annyian, hogy még a keverőn túl is tömegről beszélhettünk. Udo itt sem okozott csalódást, régi harcostársaival, köztük Stefan Kaufmann gitárossal, aki anno az Acceptben dobolt több slágert is elővezettek. Nyilván mindenki szívesen hallott volna még többet, de a Princess Of The Dawn, Midnight Mover, Metal Heart vagy Balls To The Wall felhozatallal sem lehet senkinek oka panaszkodni. Még akkor se, ha teszem azt némileg kevesebb közönség énekeltetéssel és hamarabbi ráadással egy Fast As A Shark még kényelmesen belefért volna a műsoridőbe.
A műsor kuriózuma azonban Stefan Kaufmann és Igor Gianola gitárosok közös produkciói voltak, például az üveghangos, tappingelős szóló vagy amikor komolyzenei tételeket játszottak. A kis német metaltörpe azonban uralta a színpadot, ami meglehetősen puritán volt, mindössze egy háttérvászon és egy dobemelvény volt rajta, még a gitárerősítőket is máshol helyezték el. Minden mozdulatára reagált a közönség, akiket többször meg is énekeltetett vagy csak eldúdoltatta velük a Princess Of The Dawn vezérmotivumát.
Igazi kőkemény heavy metal buli volt ez a műfaj egyik nagy alakjától. Soha rosszabb fesztiválzárást!

U.D.O. műsor:
The Bogeyman
Dominator
Independence Day
The Bullet And The Bomb
Thunderball
Vendetta
Princess Of The Dawn
Gitárszóló
Midnight Mover
Man And Machine
Animal House
Metal Heart

Holy
Balls To The Wall

U.D.O. nagyszerű koncertje után a kivetítőn lejátszották a tavalyi fesztivál egyik zárószámát, az It’s After Darkot a Subway To Sally feldolgozásában. A közönség már igencsak szállingózott el, amikor vége lett a számnak, de az igazán érdekes események csak ezután következtek. Előbb lement a fesztivál rövid képösszefoglalója a Mötley Crüe Sweet Home-jának hangjaira, majd hirtelen Tobias Sammet feje jelent meg, aki németül tájékoztatott minket, hogy fellép az Avantasia új felállással a jövő évi fesztiválon (ez valószínűleg már Michael Kiskét is érinti), majd ugyanezt bejelentette az Apocalyptica és a Blind Guardian is. Mondanom sem kell, ilyen szintű profizmus láttán leesett az állam.

Már csak utolsó beszélgetések voltak hátra, majd mindenki felkészült a hosszú hazaútra. Másnap dél körül már el is indultunk. Vicces záró momentumként megemlítem, hogy az itzehoei Burger King parkolójában még nyomtunk egy baráti wall of death-t külföldi arcokkal!

Ismét hatalmas élmény volt számomra a fesztivál! Nem kérdés, hogy ha tehetem, jövőre is elzarándokolok a metal egyik Mekkájába! Egyedüli negatívuma talán az, hogy többször a szentek képességének tartott bilokációra kellett volna szert tennem, hogy mindenen ott lehessek, ami érdekelt. Reméljük ez jövőre sem változik!

Kapcsolódó cikkek

Wacken Open Air 2012 – Koncertbeszámoló

Jillian

Wacken Open Air 2011 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Wacken Open Air 2009 – Koncertbeszámoló

terror

Wacken Open Air 2008 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár