Wacken Open Air 2011 – Koncertbeszámoló

2011. augusztus 4-6. @ Németország, Wacken

Harmadik alkalommal vágtam neki a meglehetősen hosszú útnak, hogy részt vegyek a leg-leg-leg metalfesztiválon. Ezúttal is a jól bevált busszal mentem, persze az út nagyon sokáig tartott, de beszélgetéssel, filmnézéssel és alvással azért rendesen ment az idő.

Szerdán reggel érkeztünk meg a metal Mekkájába, gyors sátorállítás, aztán indultam is a passért. Amint kézhez kaptam, indultunk is bevásárolni, a hét slágere majdnem mindenkinél a literes Tuborg sör volt 1€-ért. De egyébként sincsenek annyira elrugaszkodott árak a kisváros áruházaiban, egyedül a pékáruk kerülnek jóval többe, mint hazánkban.

Korábbi beszámolóimban már említettem, de most is leírom, hogy az alig 2000 fős települést egy hétig ellepik a rockerek (a kiszolgáló személyzettel együtt cirka százezren), de ezt ők abszolút nem bánják, a helyiek (még az öregek is) kedélyesen sörözgetnek saját kertjükben az éppen ott pihenő metalosokkal. A kisgyerekek pedig nagy átéléssel villáznak és üvöltik, hogy WACKEN!, már aki nem abból szerez egy kis zsebpénzt, hogy a lustább fesztiválozók cuccát húzza gokartja mögött utánfutóval, esetleg az eldobott sörösdobozokat gyűjti.

Az első performansz, amit megnéztem (zenekarnak nem nevezném) a németek kedvelt Ski Kingje volt a Bullhead City sátorban. Ez a helyszín már tavaly is nagyon tetszett, idén már olyan zenekarok is léptek fel itt, mint pl a Girlschool vagy az Onslaught. De itt rendezték a mézbirkózást és a vizespólóversenyeket is!

Szóval Ski King, érdekes volt. Mindenféle metal slágert énekelt, gyakorlatilag fél-playbackelt, mert a zenei alap gépről szólt. Néha rosszul, néha jól, de a németek elég jó hangulatot csináltak a sátorban, ami hamar átragadt ránk is. Így nyitóprodukciónak nem volt rossz, de azért nem fogom kísérni őt a világkörüli turnéján! 🙂

Ski King után az osztrák Russkajába néztem bele, hazánkban rendszeresen fellépnek ilyen-olyan fesztiválokon, városi rendezvényeken, eddig mégsem volt hozzájuk szerencsém. Kellemes, de gyorsan feledhető, táncolós zenéjüket hallgattam egy darabig, de aztán inkább elmentem végre ebédelni. Amin még meglepődtem, hogy a Saxon jól ismert sas alakú díszletét a Bullhead City keverőpultja fölé lógattak. De a fesztivál szervezője Biffék managere is egyben, így ez nem akkora csoda, biztos rájukcsörgött, hogy „Biff kéne a sasotok a fesztiválra, ha már ti nem jöttök!”

A nap többi része hamar elszállt, hiszen jó társaságban repül az idő, találkoztunk ismát jó néhány svédországi magyarral, jókat dumáltunk és persze ittunk, hiszen a szerdai nap nem szól másról (másoknak a többi sem :)). Este 8-kor azért elindultam, hogy megnézzem a wackeni tűzoltózenekart. Mindig jó hangulatúak a koncertjeik, most is jó, pörgős műsort nyomtak, amibe még egy Deep Purple feldolgozás is belefért. Mindenki táncolt, ugrált, üvöltözött, nagy móka volt. Én személy szerint bodysurföltem is egyet, aztán meg eveztem együtt a németekkel. Más napokon sosem nézem meg őket, de bulibemelegítésnek ideálisak!

Csütörtök, avagy „A Night To Remember” 

Ezen a napon kezdődnek a normális koncertek és még több fesztiválozó érkezik a világ összes sarkából. Számomra az első banda akit megnéztem a nagyszínpadok műsorát nyitó Skyline volt. Ők a csókosok, akik pár éve a Wacken miatt álltak össze, anno pedig miattuk kezdte el szervezni Thomas Jensen a fesztivált, hiszen a banda basszusgitárosaként nem volt elégedett a fellépési lehetőségeikkel.

Nem nagy hangszeres virtuózok, azonban sokan megnézik őket, hiszen mindig meghívják a bármikor bevethető standard német vendégduót, UDO Dirkschneidert és Doro Pesch-t. De ezen a fesztiválon a Grave Diggerből Chris Boltendahl és Onkel Tom Angelripper is a vendégük volt. A műsor elejét a nemrég elhunyt Gary Moore emlékének ajánlották, az Out In The Fieldset és az Over The Hills And Far Away-t hallhatta a nagyérdemű. Aztán sorra jöttek a vendégek a különböző wackenhimnuszokkal és a már említett duó esetében saját, illetve Warlock és Accept dalokkal. Dorotól egy új számot is hallhattuk, aminek címe Raise Your Fist volt, aztán az elmaradhatatlan All We Are-t is megkaptuk. Dirkschneider bácsi pedig az Accept I’m A Rebeljét és a Princess Of The Dawnt énekelte nekünk.

Skyline program:

Out In The Fields

Over The Hills And Far Away

We Are The Metalheads

Raise Your Fist

All We Are

Wacken Will Never Die

Auf Nach Wacken

Heavy Metal WOA

I’m A Rebel

Princess Of The Dawn

A Frei.wild koncertjét ép elmém megőrzése miatt inkább kihagytam, pedig a full metal bag nevű szeretetcsomagban még sörbontót is adtak a banda logójával. Nekem erre a bontóra felfűződött a füldugó tartója is, ezt isteni jelnek vettem!

A Helloweent ezen a nyáron Wackenben láttam másodszor és nehéz döntenem melyik koncert nyűgözött le kevésbé. Aki olvasta a Masters Of Rock beszámolómat még emlékezhet mivel ostoroztam a zenekart. Hát most sem volt sokkal jobb, ráadásul az elején az Are You Metal alatt kétszer is elment az áram kifelé, amivel eddig ezen a fesztiválon nem találkoztam, csak a monitorokból hallhatták a zenét az elől állók! A Masterses programból így kimaradt a World Of Fantasy és a gitárszóló is, a 10 perces I Want Outot is egy kicsit megkurtították legnagyobb örömömre!

Bármennyire is imádom a Keeper lemezeket, tisztában vagyok vele, hogy Andi Deris-szel is remek albumok készültek, amiken számtalan kiváló dal van, amiket egyre ritkábban játszanak koncerteken. Ami azért is rossz, mert Michael Kiske témáit egyik koncerten nagyon jól tudja hozni Andi, a következőn meg pocsékul. Nem tudom mitől van ez nála… Most az Eagle Fly Free-t is gyengébben énekelte, pedig az a MoR-on tetszett tőle. A saját dalokat viszont szinte mindig hiba nélkül tudja hozni, így aztán végképp nem értem miért erőlteti Michael Weikath a korai dolgokat. Persze a rajongók is várják ezeket a dalokat, de ez nekik sem jó, ha nem megfelelő minőségben hallhatják!

Ennek megfelelően a wackeni közönség is kicsit langyosan fogadta a produkciót, persze a szokásos rengeteg bodysurfölő itt is megjelent, de nem volt átütő erejű koncert. Amikor pedig a hangulat már kezdett beindulni a dobszólóval sikeresen leültették. Tényleg nem értem mi van ezzel a legendás zenekarral a nyáron, mert a többi koncertjükről sem hallottam túl sok pozitívumot.

Helloween setlist:

Are You Metal?

Eagle Fly Free

March Of Time

Where The Sinners Go

dobszóló

I’m Alive

Keeper Medley (Keeper Of The Seven Keys/King For a 1000 Years/Halloween)

Future World

Dr. Stein

I Want Out

A True Metal Stage elől csak a szomszédos Black Stage-hez kellett átmennem, hogy egy másik német nagyágyút láthassak! A színpad jobb oldalán helyezkedtem el, majd megvártam az első moshpitszerűséget és egyszerűen átsétáltam rajtuk a 4-5 sorba Marcus Siepen elé. Kicsit később már a 2. sorból figyelhettem a bárdok produkcióját! Ami lenyűgözött. Anno azt hittem, hogy sosem lesz szerencsém a BG-hez élőben, hiszen nem nagyon kényeztetik el magyar rajongóikat, utoljára 2002-ben léptek fel nálunk. Ez viszont már a harmadik alkalom volt, hogy láthattam őket

Az At The Edge Of Time-os Sacred Worlds-zel nyitottak, a közönség egyből beindult mint fentebb írtam, együtt énekelték a refréneket vagy akár az egész dalt is és persze a fesztiválon elmaradhatatlan szörfösök is megjelentek. A Welcome To Dying alatt még jobban felpörögtek az események, amik a Nightfall és a Time Stands Still alatt sem ültek le. A Traveler In Time (egyik személyes kedvencem a csapattól) alatt pedig még tovább fokozták a tempót, amit aztán a Fly-jal ültettek le. Mindegy, hogy lassú vagy gyors, Hansi Kürsch kiválóan énekelt az egész este folyamán, ráadásul nekem a szokottnál aktívabbnak tűnt, többet mozgott, mint azt tőle megszokhattuk. Ugyanez az Olbrich-Siepen gitárpárosról nem nagyon mondható el, de szerencsére az ő játékukban is ritka volt a hiba és végső soron ez számít. Frederik Ehmkéből nem sokat láttam, jól eltánt néha füst és a dobcucca mögött, de szokásosan jól ütött. Oliver Holzwarth-ot megint sajnáltam, szegényen nagyon látszik, hogy leginkább bemozogná az egész színpadot és akár a közönség előtt a fotósárokban játszana, nem hátul, ahol a session-zenészek helye van. De ő és Matthias Ulmer billentyűs is alaposan kivették részüket a szerteágazó vokáltémák előadásában.

A koncertműsort úgy válogatták össze, hogy mindenki megtalálhassa benne a kedvenc BG korszakát, hiszen egyedül a 2002-es lemezükről nem játszottak semmit. A korai speed bombák kedvelőit minden bizonnyal kielégítette az egymás után játszott Valhalla, Majesty páros, a lassabb, emelkedettebb hangulatú dalok híveinek szólt a Lord Of The Rings és a Bard’s Song az epikus, nagyívű dalok szerelmeseinek pedig a Wheel Of Time vagy az Imaginations From The Other Side.  A már említett Valhallát egyébként a közönség végig énekelte, szokás szerint még a szám után is, alig engedték folytatni a műsort! Ha pedig közönségéneklés és Blind Guardian koncert, főleg Németországban akkor a Bard’s Songról is említést kell tennem, hiszen a közönség végig dalolta a számot, Hansi csak 1-2 sort tudott énekelni az egészből. Persze ezek után már csak az utolsó Tolkien ihlette dal következhetett, a koncertzáró Mirror Mirror. Végre beindult igazán a pirotechnika is, szikraeső, szikravirágok, lángcsóvák mindenütt. Néha azt hittem attól izzadok és nem a hátamnak feszülő sok ezer embertől.

A koncert végén a közönség ismét belekezdett a Valhalla refrénjébe, ezzel csalta ki a bárdokat, akik még sokáig búcsúzkodtak, integettek, fürödtek a sikerben. Számomra a fesztivál egyik, ha nem a legjobb koncertje volt, de a csütörtöki napnak mindenképpen ők lettek a nyertesei!

Blind Guardian program:

Sacred Worlds
Welcome To Dying
Nightfall

Time Stands Still (At The Iron Hill)

Traveler In Time
Fly
Tanelorn (Into The Void)
Imaginations From The Other Side
Lord Of The Rings
Wheel Of Time
Valhalla
Majesty
The Bard’s Song (In The Forest)
Mirror Mirror

A True Metal Stage és egyben a nap zárófellépője a legendás Ozzy Osbourne és csapata volt. Ozzy esetében már annak is örülni kell, hogy egyáltalán él és képes koncertezni, sokak szerint már csak ez tartja életben. Az októberi pesti koncerttel ellentétben most meg sem próbálta elhitetni, hogy az új lemez miatt van itt, egy dal sem hangzott el a Screamről, ellenben olyan best of-ot kaptunk tőle, hogy azután csak elismerősen csettinteni lehet. A szólómunkásságának legjava mellett ráadásul Black Sabbath-os múltjából is felidézett néhány klasszikust. Nagy-nagy örömömre a Fairies Wear Boots-ot például a War Pigs-re cserélték!

A koncertet az I Don’t Know-val indította, színpadkép szinte semmi, ráadásul a tőle megszokott habágyút is ritkán használta, így legalább az első sorok megúszták viszonylag olcsón. Sokan panaszkodnak, hogy már nem Zakk Wylde van a csapatban, tény és való, hogy Gus G nem olyan látványos színpadi jelenség, de nagyon jó gitáros, gond nélkül hozza a legendás elődök által lemezre vett témákat, de azt hiszem ez a minimum elvárás… A Mr Crowley szólóját például közel sem játssza olyan látványosan mint Zakk.

A showcsinálásból inkább a basszer Blasko vette ki a részét Ozzy mellett, aki hiába púpos és szinte csak totyog, azonnal ráveszi a közönséget a mozgásra, némi kedves motherfuckerezés keretében! 🙂 A hangja sosem volt képzett, páran fanyalogtak, hogy hamis, de én nem is számítottam másra. Mint említettem a bevezetőben, örülök, hogy egyáltalán lehetőségem van tőle hallani ezeket a dalokat.

A szürke eminenciás Adam Wakeman a csapatban, aki hol gitárral a nyakában, hol a szintetizátor mögött húzódik meg a színpad szélén, mintha félne attól, hogy észreveszik a nézők. Bár lehet Ozzy mellett sokáig csak ilyen visszahúzódóbb alakok maradnak meg. Vagy az aki szinte isteníti őt.

A másfél órás koncertbe egy viszonylag unalmas dobszólót is belesűrítettek, hogy Ozzy tudjon pihenni. Azért a Flying High Again, Rock’n’roll Rebel, No More Tears trióból legalább egyet még elviseltem volna és ezzel úgy érzem nem vagyok egyedül!

A műsorban elhangzott mind a négy legendás gitáros idejéből dal, aki Ozzyval játszott (Tony Iommi, Randy Rhoads, Jake E. Lee, Zakk Wylde), nem véletlenül szoktam mondani, hogy Ozzy mindig belenyúlt a jóba!

A végén a Paranoiddal zárták a bulit a Mama, I’m Coming Home balladája után. Erős késztetést éreztem rá, hogy a Kispiricset énekeljem rá, de inkább maradtam az eredeti szövegnél. 🙂 Nem mondhatom, hogy egy zseniális vagy kihagyhatatlan koncert volt, de örültem, hogy még egyszer láthattam ezt az élő legendát, aki annyi kiváló albummal és dallal örvendeztette meg rockerek generációit!

Ozzy setlist:

I Don’t Know

Suicide Solution

Mr Crowley

War Pigs

Bark At The Moon

Road To Nowhere

Shot In The Dark

Rat Salad

Iron Man

I Don’t Want To Change The World

Crazy Train

Mama, I’m Coming Home

Paranoid

Péntek

A VIP kemping előnyeit kihasználva zuhanyoztam egy jót és elolvastam az e-mailjeim, majd nyargaltam át hajnali délre a Black Stage elé, hogy megnézzem az Ensiferumot, akik áprilisban az én szememben legyalázták a Children Of Bodomot a saját turnéjukon.

Az intro után az új lemez címadójába csaptak bele, nagy vehemenciával játszottak a korai idő ellenére szép számban összegyűlt tömegnek! A színpadkép a szokásos volt, Fram Afar borító mint háttérvászon, a hangszeresek szoknyában és meztelen felsőtesttel nyomultak, a billentyűs Emmi sajnos ezúttal is rendesen felöltözött!:)

A műsort a tavaszi turnéprogramhoz képest jelentősen átvariálták, bekerültek olyan ritkábban játszott dalok, int a Treacherous Gods, Battle Song, a Blood Is The Price Of Glory vagy a nagyon hosszú Victory Song. Sajnos ennek az volt az ára, hogy pár közönségkedvenc kimaradt, szerintem az eddigi hatból ez volt az egyetlen koncertjük, ahol nem hallottam a Token Of Time-ot.

A From Afar dalai is láthatóan beértek a publikumnál, hiszen ugyanakkora ovációt kaptam, mint a régiek. A műsor záró Ironra meg aztán végképp mindenki bemozdult, már aki a Stone Cold Metalt is nyugodtan állva volt képes megnézni. A hangzással nem volt probléma, kihozták a Petri Lindrosék a maximumot ebből a korai fellépésből. A hírek szerint ők eredetileg nem is ezen, hanem a jövői évi fesztiválon szerettek volna fellépni, amire már kész lesz az új lemezük. Aztán meglepődve hallottam Markustól a Pecsában, hogy végül mégis az idein lépnek fel.

Ensiferum:

By The Dividing Stream (intro)
From Afar
Twilight Tavern
Battle Song

Tale Of Revenge

Blood Is The Price Of Glory
Treacherous Gods
Victory Song
Stone Cold Metal
Iron

A Suicidal Tendencies műsorát csak távolról hallgattam, hiszen fél 2 körül sikerült végre nekiállnom reggelizni… Mondjuk könnyen voltam, mert eddigre kiderült, hogy következő héten a Brutal Assault fesztiválon bepótolhatom őket.

Így a Morbid Angel vs Van Canto csata is eldöntetett, a német acapella brigádra esett a választásom, de azért az I’m Morbid feliratot maga után húzó kisrepülő a Party Stage előtt állva is feltűnt! Nem semmi!:)

Szóval a Van Canto koncertje mellett döntöttem. Roppant szimpatikus fiatal csapat és meglehetősen egyediek is, hiszen nem sok acapella metal csapatot talál az ember a színpadokon! A műsoruk nagyobb részét az azonnali közönségsikerként is felfogható metalklasszikusok tették ki, de saját dalaikat is megmérettették és nem bizonyultak könnyűnek. Nekem különösen a lemezen is favorit One To Ten és a Water, Fire, Heaven, Earth tetszett. A feldolgozások közül a Sabaton Primo Victoriája totál meglepetésként ért, hiszen azt mint kiderült csak a szeptemberben megjelenő új nagylemezükre teszik fel Stefan Schmidték. A Bard’s Songnál most elmaradt az előző napi nagy közönségénekelés, de ennek a sorait is együtt énekelte a szép számmal összegyűlt közönség szinte minden tagja, csakúgy mint az olyan himnuszokat, mint a Master Of Puppets vagy a Fear Of The Dark. Ha már a közönség létszámáról beszélünk, talán Knorknatoron kicsit többen voltak, de a Rhapsody közönségét szerintem felülmúlta számszerűleg a Van Cantoé.

Ha már a feldolgozások szóba kerültek, a másodikként énekelt Wishmastert Inga, a csapat bájos énekesnője sokkal jobban énekelte, mint Anette Olzen a Nightwish jelenlegi pacsirtája… A hölgy egyébként igen aktív volt, sokat mozgott a színpadon, ahogy legtöbb bandatársa is, csak a dobok mögött ülő Bastian maradt ki ebből (nyilvánvaló okokból:))! Számítottam arra, hogy Boltendahl mester viszonozza egy vendégszereplés erejéig, hogy a Van Canto a Grave Digger szülinapi buliján szinte végig vokállal segítette az ünnepeltet, de sajnos tévedten, Chris csak a Skyline vendége volt a fesztiválon. Nagyon jó hangulatú koncert volt, igazi bulihangulat uralkodott végig!

Van Canto:

Lost Forever

Wishmaster

One To Ten

Rebellion

Primo Victoria

To Sing A Metal Song

The Bard’s Song (In The Forest)

Water, Fire, Heaven, Earth

The Mission

Master Of Puppets

Kings Of Metal

Fear Of The Dark

A nagy teuton thrashtrióból a fesztivál előtt csak a Sodom maradt eddig ki, így örömmel pótoltam a lemaradást Mr. Angelripperék buliján.

Akkorát nem ütött a délutáni kánikulában mint a másnapi Kreator, de azért így is jól esett elheadbangelni a klasszikus és kevésbé klasszikus thrash művekre. Új dobosa van a bandának tavaly óta Markus Freiwald személyében, de ez a gépezetet nem állította le. Mondjuk kicsit enerváltnak éreztem Angelripper előadását, de ez betudható annak is, hogy minden nap fellépett legalább egyszer a fesztiválon különböző projektjeivel, sőt, utolsó nap még a szerencsések versenyt is ihattak vele a Metal Marketben! Bernemann is többet mozgott nála, talán legközelebb nem lesz ennyire túlfeszített a programja, így kicsit a Sodom kárára lett.

Számomra negatív meglepetésként szolgált, hogy az Ausgebombt nem fért bele a műsorba, de hát ennyi idő jutott nekik. Remélem hamarosan újra láthatom őket!

Sodom setlist:

In War And Pieces

The Vice Of Killing

Outbreak Of Evil
The Saw Is The Law

I Am The War
M-16
Feigned Death Throes
The Art Of Killing Poetry

Agent Orange
Blasphemer

City Of God
Remember The Fallen
Stalinorgel/Knarrenheinz/Bombenhagel

A Rhapsody (Of Fire… sosem fogom megszokni…) fiatalkorom egyik legmeghatározóbb bandája volt, így eléggé rosszul érintett, hogy évekre elhallgattak a Joey DeMaioval történő perlekedésük miatt. Azonban a nyáron már másodszor láthattam őket is (mint kiderült azóta megint kavartak egyet, két részre válik a banda, tiszta Savatage…)!

A műsor teljesen megegyezett a Masters Of Rockon hallottal, csak a szólók egy része maradt ki és az intro is rövidebb volt. Ami viszont mindenképpen a wackeni közönséget dicséri, hogy a számok nagy részében (legalábbis elől, ahol álltam) mindenki énekelte a verzéket is, nem csak a himnikus, nagyívű refréneket!

A döglesztő melegben a muzsikusok is jó formában voltak, a hangzással sem volt különösebb bajom, most a lábdob sem volt annyira hangsúlyos, mint pár héttel előtte. Tom Hess és Luca Turilli pedig nagyszerűen kiegészítette egymást a hathúrosokon, Alex Staropolit meg végre normálisan hangosítottak, így az általa játszott szólamok sem vesztek el a szalagról bejátszott dolgok mellett. Mert azért Rhapsody koncert lévén abból is akadt bőven, a Lamento Eroico refrénjében pl hirtelen mindig sokkal erőteljesebb lett az összkép, hiszen Fabio Lione mellett még a kórus is megszólalt.

Valószínűleg utoljára láthattam (de jó darabig biztos…) a Rhapsody-t ezzel a klasszikusnak mondható felállással, nem volt rossz, de ha már ilyennek kell történnie, az ember azért máshogy képzelné a dolgot. Kíváncsi vagyok mi lesz a nemrég megjelent lemez turnéjával, hiszen az zárja le az 1997-ben elkezdett történetet!

Rhapsody műsor:

Triumph Or Agony
Holy Thunderforce
The Village Of Dwarves
On The Way To Ainor
Dawn Of Victory
Lamento Eroico
Unholy Warcry
The March Of The Swordmaster


Reign Of Terror
Emerald Sword
Sea of Fate (outro)

Rhapsody után elindultam a faluba, hogy feltöltsem étel- és italkészletem, közben akkor már meg is vacsoráztam, így sajnos a Bulletről is lekéstem, de mint kiderült nem arról, amelyikre kíváncsi lettem volna… De volt a fesztiválon egy norvég Shining is, csak hogy megzavarja az egyszerű rockereket!:)

Szóval az életmentő szünet után a Judas Priest koncertjére készülhettem teljes erőbedobással. Szükség is volt rá, hiszen a Priesté volt az egész fesztivál leghosszabb bulija, eljátszhatták ugyanazt a műsort, amit az egész eddigi Epitaph turnén, azaz a 135 perces műsoridő garantált volt!

Előzetesen nem is tudom mit vártam, persze akik látták már a turnét mondták, hogy készüljek egy oltári jó koncertre, de a KK Downing kiválása körüli szappanopera nem tett jót a lelkesedésemnek és az sem villanyozott fel, amikor a pár évvel ezelőtti japán koncertfelvételek jutottak eszembe, amiken Rob Halford majdnem meghal a Painkiller közben, úgy erőlködik a monitorokra dőlve.

Na de végül is eljött a nagy nap, amikor végre láthatom a Judas Priestet és a Battle Hymn után a Rapid Fire egyből letaglózott! Nagyon jól szóltak már az elején is, később meg szinte tökéletesen, mondjuk egy kis hangerőt még elviseltem volna, hiszen sajnos nem az első sorokból figyeltem a hangversenyt.

Az utolsó világkörüli turnén minden Halforddal készült albumukról játszanak legalább egy dalt, így olyan ritkán vagy sosem játszott ritkaságokat is hallhattunk, mint a Starbreaker, a Never Satisfied a Rock’n’rolláról vagy a Blood Red Skies! A műsor nagyobb részét azonban a jól ismert, méltán klasszikus dalok hada tette ki, példának okáért a British Steel albumról négy szám is elhangzott. De még a hosszú játékidő ellenére is kimaradtak olyan általam nagyon favorizált dalok, mint a Ram It Down, a Jawbreaker vagy a Ripper.

A közönség igazából az első perctől fogva kajálta a műsort, persze az ismertebb, régebbi számok sokszor nagyobb tapsot vagy üdvrivalgást kaptak. A teljes egészében a közönségre bízott Breaking The Law-nál viszont nem igazán kapták el a fonalat, vagy csak nem esett le a nagy többségnek, hogy most nekik kell énekelniük Rob mester helyett.

A színpadkép is folyamatosan változott a háttereknek köszönhetően, ahogy Rob Halford ruhája is. Szinte az összes klasszikus öltözetét felvonultatta és még a Nostradameus turnén viselt – általam csak „gonosz diszkógömb” névre keresztelt – csillogós ezüst, kapucnis köpenye is előkerült. A ráadásban a Hell Bent For Leather alatt ráadásul még egy német zászlót is magára terített! Persze nem maradhatott el a már említett dal alatt a Harley Davidsonos begurulás sem. A Painkillerre jól rápihenhetett, mert nagyon jól énekelte, már a korához képest, de legalább nem csalt le sokat, mint tette azt a Sentinelben!

Glenn Tipton viszonylag sokat mozgott és kiválóan játszott, de mára már csak ő maradt a legendás Tipton-Downing duóból. Régi párja helyét Glenn régi tanítványa, Richie Faulkner foglalta el, aki azért belevitt egy jó adag rock’n’roll-t az előadásmódjába. Volt terpeszben, bokáig lógatott gitárral szólózás is, de mindenhol megfordult a színpadon, igazi ellenpontja volt Ian Hillnek, akiről viccesen mindig azt szoktam mondani, hogy a cipője a színpadhoz van szegezve, nehogy meg kelljen mozdulnia! 🙂 Komolyan, legendásan keveset mozog, most is szerintem akkor tette meg a legnagyobb utat, amikor a második ráadás végén előrement a színpad szélére meghajolni! Persze megteheti, hiszen tökéletesen hozza témáit és mára már ő az egyetlen alapítótag a csapatban. Scott Travist főleg a kivetítőről láttam, mert eléggé eltűnt a cucca mögött, de nagyon jól ütött, nekem élmény volt látnom a játékát.

A második ráadásban a Living After Midnight még egyszer táncba hívta a népet, aztán elbúcsúzott a Judas Priest Németországtól. Ki tudja meddig vagy örökre-e, remélem még láthatom őket is mielőtt végleg leteszik a lantot. A műsor még ha helyenként kissé öregesnek is tűnt (de hát többen is 60 körül vannak a bandából, mit várok?) mindenképpen a fesztivál jobb koncertjei között foglal helyet.

Judas Priest program:
Battle Hymn (intro)
Rapid Fire
Metal Gods
Heading Out To The Highway
Judas Rising
Starbreaker
Victim Of Changes
Never Satisfied
Diamonds And Rust
Dawn Of Creation
Prophecy
Night Crawler
Turbo Lover
Beyond The Realms Of Death
The Sentinel
Blood Red Skies
The Green Manalishi (With The Two Pronged Crown)
Breaking The Law
Painkiller

The Hellion
Electric Eye
Hell Bent For Leather
You’ve Got Another Thing Comin’

Living After Midnight

Az élő legenda után volt egy kis elintéznivalóm a backstage-ben, de a sátor felé menet belenéztem a Triptykon műsorába. Éppen egy Celtic Frost feldolgozást játszottak, ha jól emlékszem a Babylon Fellt. Ez mondjuk nem annyira meglepő, hiszen Thomas Gabriel Fischer bandájáról van szó, aki a legendás svájci zenekar alapítója volt. Doomos zenéjüket elhallgattam egy darabig és elhatároztam, hogy a Brutal Assaulton őket is alaposabban szemügyre veszem majd!

A Triptykon után erős hangulati váltás jött, az Airbourne fiatalos, tökös rock’n’rollja! Őket a nyáron Wackenben láttam harmadszor, így teljesen tisztában voltam vele mit is várhatok tőlük. Sajnos a koncert negyed órával a kiírt kezdés előtt kezdődött, így sokan lemaradtak az első dalokról, szerencsére én nem. Mindenesetre ez újabb amatőr hiba volt a szervezők részéről, bár lehet a fényújságokon kiírták, én azonban a színpadok előtti területen tartózkodtam.

Amit a Masters Of Rock beszámolómban leírtam ide is bemásolhatnám, hiszen szinte teljesen ugyanaz volt a két koncert, csak Wackenben a Blackjack alatt mászott a színpadra Joel O’Keeffe totálisan bevadítva a közönséget, nem a Girls In Black közben. A Runnin’ Wild alatt meg ismét szétvert néhány sörösdobozt a saját fején, hogy fröcsköljön mindenfele a folyékony kenyér!

A többiek (David Roads gitáros és Justin Street basszer) pedig a sokkal nagyobb teret használták ki, hiszen a True Metal Stage-re egy komolyabb színpadképpel készültek, aminek része volt egy nagy emelvény is a hangszeresek részére. Nagyon jó koncert volt, de három héten belül láttam kis különbséggel háromszor szinte ugyanazt a műsort, így a harmadik már közel sem volt olyan katartikus élmény. De aki még nem látta őket élőben, az feltétlenül pótolja!

Airbourne műsor:

Raise The Flag

Born To Kill

Diamond In The Rough

Blonde, Bad And Beautiful

Chewin’ The Fat

Blackjack

Bottom Of The Well

Cheap Wine And Cheaper Women

Girls In Black

No Way But The Hard Way

Too Much, Too Young, Too Fast

Runnin’ Wild

A napból nekem már éreztem, hogy csak az Apocalyptica marad hátra, annál is inkább mert azt hittem elalszom még a koncertjük előtt. Le is ültem egy kicsit pihenni, Wackenre jellemző jóindulattal két luxemburgi srác egyből oda is jött, hogy minden ok-e velem, nem szorulok-e segítségre!

Mivel eléggé elfáradtam jobban értékeltem a pörgősebb számaikat, amik segítettek ébren maradni, mint pl a Master Of Puppets feldolgozás vagy a Last Hope. Egyik barátom állítása szerint többször el is aludt a koncerten, így félelmen nem volt alaptalan. Tavaly a kis Red Bull buszon sokkal jobban élveztem Eicca Toppinenék produkcióját, aki ismét Wackenben ünnepelhette a születésnapját! Ezúton is sok boldogat neki! A koncertet a már szokásos Hall Of The Mountain Kinggel zárták, amire becsületből még beindultam, de aztán a koncert után már nem voltam fenn olyan sokáig, inkább eltettem magam szombatra, mert ismét csak egy erőltetett menetnek néztem elébe!

Apocalyptica setlist:

On The Rooftop With Quasimodo
2010
Master Of Puppets

Grace

Bring Them To Light
Last Hope
Nothing Else Matters
Inquisition Symphony
Seek And Destroy
I Don’t Care
Hall Of The Mountain King

Azért lefekvés előtt még mindenki gyönyörködhetett a Wacken Center szélén zajló tüzes játékban. Pyrománok előnyben!:) Mivel a kempingünk nagyon közel volt az eseményekhez, a sörpadon ülve is érezni lehetett a hőhatást! Ha valakinek hajat kellett szárítania, ott tuti megtehette!

Szombat

A szombati napot előrelátóan a bevásárlással kezdtem, hogy odaérjek a Moonsorrow koncertjére. Ezt sikeresen el is értem, de hajnali délben túl sok volt nekem az északi népzene, így a Tähdetön után elmentem tisztálkodni. Mivel a Crash Diet előtt erőt vett rajtam az utolsó napi nihilizmus úgy döntöttem csak a thrash metal veterán Onslaught-ot nézem meg.

Sy Keelerék meg keményen tolták az arcunkba a thrash-t, még ha a Bullhead sátor nem is volt a legalkalmasabb koncerthelyszín, hiszen a kifutó miatt a tömeg két részre szakadt és senkihez sem játszott igazán közel a banda. De ennyit a fanyalgásról, roppant energikusan tolták a kompromisszummentes zenéjüket és végül is ez számít. Sy is többször előrejött a kifutón és a végén Nige Rockett is megtette ezt a szívességet nekünk. A műsor javarészt a Sounds Of Violence című új albumra épült, amiről szólt a Code Black, Born For War és a The Sound Of Violence is. A régebbiek közül a Let There Be Death ütött nagyon, de nagyot szólt a Motörhead Bomberjének a feldolgozása is! Kellemes nyakátmozgató egy órát kaptunk a britektől, megérdemelték volna, hogy az egyik „rendes” színpadon játszhassanak.

Onslaught után a Dir En Greyen mulattunk egy kicsit a többiekkel, az érfelvágás ezúttal mindkét fél részéről elmaradt és meg sem hánytatta magát az énekesük. Vagy azt már nem láttuk.

A Mayhemre benéztem, de a My Death után leléptem a koncertjükről, itt is csak a Brutal Assaultot tudom okolni, meg azt, hogy a következő hat koncertet megállás nélkül akartam végignyomni, anélkül, hogy kimennék a színpadok előtti részről. A zenekar mindenféle színpadi show-t mellőzött, egyedül Csihar Attila kezében volt a mikrofon alatt egy fordítottkereszt. Amúgy ő is inkább egy punkénekesre emlékeztetett a hajával, motorosdzsekijével és farmerjával. Necrobutcher meg félmeztelenül nyomta a basszustémákat. Átnéztem a Knorknator műsorára, ami elég bolondnak tűnt, de nem győzött meg arról, hogy ne csak a sátram elől hallgassam őket.

Aztán következett a maraton: Iced Earth-Sepultura-Avantasia-Kreator-Motörhead-Children Of Bodom. Ráadásul mindegyiken aktívan akartam közreműködni, nem csak afféle külső szemlélőként, szóval jópár órás aktív fizikai igénybevétel következett!:)

A maraton első szakasza az Iced Earth koncertje volt, ami szomorú aktualitással bírt, hiszen mint azt tudni lehetett, ez volt Matt Barlow utolsó koncertje a zenekar énekeseként, a következő turnén már Stu Block fog énekelni. Számomra az egyik legnagyobb metaltorok a most távozó, nem lesz könnyű dolog pótolni!

Előzetesen nagyjából tudtam mire számíthatok, hiszen a csapat Graspopos koncertjét a streamnek köszönhetően kvázi élőben néztem. Szerencsére Troy Seele most jobb napot fogott ki, mint akkor, nem játszotta össze-vissza a szólókat. Matt Barlow pedig egyenesen kiválóan énekelt, 1-2 apró hibát leszámítva teljesen lemezminőségben énekelte a bulit, emlékezetessé téve azt az összegyűjt tömegnek. Ami nem is volt hálátlan, már az első pár szám után elkezdték skandálni a hamarosan távozó énekes nevét.

Aki igazi best of műsort várt a búcsúra, annak csalódnia kellett, hiszen nem volt se Watching Over Me, se Melancholy, se Pure Evil és még sorolhatnám. Ellenben kaptunk igazi különlegességeket, mint pl a teljes Wicked-trilógia, Jack vagy a Last December! Azon csodálkoztam, hogy a Crucible Of Manről egy dal sem hangozott el, hiszen ez volt az utolsó lemez, amin Matt énekelt a csapat kötelékében. Az általában számára nehéz falatnak számító Declaration Day-jel is gond nélkül megküzdött!

Jon Schaffer bandavezér ismét tanítanivalóan ritmusozott és vokálozott, fejét most egy konföderációs zászlós kendővel takarta el. Persze mindenki arra volt kíváncsi, hogy hogyan búcsúzik el Matt, ha egyáltalán megteszi, hiszen ez adta a koncert szomorú aktualitását.

A Wicked trilógia után le is vonultak a zenészek, csak Matt és Jon maradt a színpadon, akik elmondták mennyit jelentett nekik ez a kapcsolat, ez a zenekar és a rajongók. Jon még egyszer megkérte a közönséget, hogy skandálják el Matt nevét, amit már előtte is jópárszor megtettek. Látszott Barlow-n, hogy nehezen tudja visszaszorítani a könnyeit, de azért az Iced Earth-öt még egyszer utoljára elénekelte, ahogy azzal már annyi koncertet zártak, ráadásul a szervezőség is nagylelkű volt, mert a buli így túllépte az egy órás műsoridőt. Aztán elbúcsúztak a színpadon egymástól és a közönségtől is. Aki kíváncsi mit tud a banda Matt nélkül, novemberben a Club 202-ben megnézheti. Addig is mindenki próbálja beszerezni a koncert felvételét, számomra az egész fesztivál egyik legjobban sikerült bulija volt!

Iced Earth:

1776 (Intro)
Burning Times
Declaration Day
Vengeance Is Mine
Violate
Last December
I Died For You
Jack
The Hunter
Prophecy
Birth Of The Wicked
The Coming Curse
Iced Earth

Iced Earth után a brazilok metal legendája következett a Black Stage-n. Igen, a Sepultura zúzott egy jót a kellemes melegben. Mondjuk ott ahol én álltam nem volt olyan kellemes a hangzásuk, a lábdob nagyon élesen szólt, szinte mindent elnyomott, be is vetettem életemben először a füldugót.

A műsort roppant energikusan kezdték az Arise, Refuse/Resist párossal, aztán áttértek az újabb, Derrick Greennel készült szerzeményekre, majd a végére megint a Cavalera korszakos dalok maradtak.

Lehet polemizálni, hogy mit ér a Cavalera testvérek nélkül a Sepultura, de ők már mást csinálnak és nem úgy tűnik, hogy bármelyik fél komolyan szeretné azt a reunion dolgot, amit a metal világ elvár tőlük. Úgy tűnik jól elvannak Kisserék a horihorgas Greennel, aki mostanában már nem gitározik a koncerteken, csak perkázik, ha azt a szám megkívánja.

Ha már Kisserről szó esett, ő a banda kvázi második frontembere, hergeli a közönséget, együtt énekel Derrickkel minden számot, míg Paulo Jr., aki jelenleg a banda legrégebbi tagja csak visszafogottan penget, őszes hajával pedig jóval öregebbnek tűnik, mint amennyi valójában.

Az egy órájukat gyorsan lezúzták, nekem nem ez volt a legemlékezetesebb Sepu koncertem, de a közönség láthatóan élvezte a mulatságot!

Sepultura setlist:
Arise
Refuse/Resist
Kairos
Just One Fix
Convicted In Life
Choke
What I Do!
Relentless
Troops Of Doom
Territory
Inner Self
Ratamahatta

Roots Bloody Roots

Sokan voltak a buszos társaságból, akik legjobban az Avantasia buliját várták! Nem mondom, hogy én köztük voltam, de azt se, hogy teljesen hidegen hagyott, hiszen decemberben még Kaufbeurenbe is el akartam menni a koncertjükre. Végül úgy gondoltam, hogy jobb lesz nekem, ha kb kétszer annyit utazok és csak egy másfél órás műsort kapok, mert a téli turnéra elfogytak a jegyek.

Az első, 2008-as Avantasia turnét volt szerencsém háromszor is élőben látni és a 2010-es téli turnéról is kaptam bőven infot, hogy miket játszanak. Reménykedtem ezek alapján, hogy a régebben erőltetett Scarecrow lemezt kissé háttérbe szorítják az újabb albumok javára és a Metal Opera 2 sem lesz mostohagyerek. Hát ehhez képest csalódnom kellett, mert egy árva dal nem hangzott el teljes egészében a második Metal Operáról és az új albumokat sem vitték túlzásba. Ráadásul az egyik szám az Angel Of Babylonról már megjelent a Scarecrow-t felvezető EP-k egyikén.

No de elég a panaszkodásból, mert még a kedves olvasó még azt hiszi, hogy ez egy gyenge koncert volt! Megnyugtatok mindenkit, nem volt az.

A műsor a már megszokottnak mondható Twisted Minddal indult, de rendesen beindult a közönség, hatalmas nyomakodás kezdődött az első sorokban, ahol álltam. A hangzás már az elejétől kezdve jó volt és a zenészek arcán is látszott, hogy hiába játszottak már ott évekkel ezelőtt, azért mégis jól esik nekik ez a hatalmas üdvrivalgás. A Scarecrow következett és vele az első vendég, Jorn Lande. A norvég hangszálbajnok mikrofonja idén normálisan küldte a jelet így teljes egészében élvezhettük a dalt! A Landés dalok után Bob Catley, a Magnum veteránja is bemutatkozott, de aztán hamar átadta helyét annak az embernek, akit hosszú-hosszú évekig próbáltak színpadra csábítani, de ő mindig ellenállt. Aztán valami megváltozott (vagy elfogyott a pénze…), így végre nem csak az Unisonicban, hanem a neki legjobban álló speed/power dalokban is hallhatjuk a hangját. Igen, Michael Kiskéről van szó! Itt már tényleg megőrült mindenki, hiszen sokan most hallhatták először élőben őt, mégpedig egy olyan számmal, amivel anno milliókat fertőzött meg az Avantasiával (Reach Out For The Light). A Dying For An Angel előtt Tobias Sammet poénkodott is, hogy Wackenben nem csak Michael Kiskét lehet látni metal színpadon, hanem Michael Kiskét Klaus Meineként is, mivel ő helyettesítette a Scorpions frontemberét a dalban.

De itt még nem volt vége a meglepetésvendégeknek, Kai Hansen, alias Mr. German Heavy Metal érkezett, hogy elénekelje a Death Is Just A Feelinget, ami szerintem a legjobban sikerült dal a két új Avantasia lemezen. Nem kis mértékben köszönhető ez Jon Oliva énekének. Nos, Hansen mester azért ha nem is olyan jól, de tisztességesen elénekelte a számot. Elbúcsúzott, de később még gitárt ragadva visszatért a színpadra!

A Lost In Space-t egyedül énekelte Tobias, már ha nem számítjuk a háttérvokálosként működő Amanda Sommervillet-t és Oliver Hartmannt, akik önálló jogon is nagyszerű énekesek. Egyébként furcsa is volt, hogy Tobias hangja már nagyon megváltozott az első Avantasia lemezekhez vagy a régi Edguy albumokhoz képest és azt senki, szerintem ő maga sem vitatja, hogy az összes vendége jobb énekes mint ő. Még ha adott esetben frontemberként a nyomába sem érhetnek.

A Farewell (még mindig groteszk Amanda és Tobias duettje) és a Wicked Symphony után levonultak a deszkákról, hogy a közönség kitartóan visszakövetelje őket! A ráadásban elsőként az a szám hangzott el, amit én legjobban vártam, hiszen végre mindhárom vendég énekelhette a saját részét, nem kellett senkit helyettesíteni. Ez pedig a Shelter From The Rain volt, ami az egyik legkiválóbb Avantasia szerzemény! Nos, végül Jorn Lande részét Michael Kiske énekelte, Michaelét meg Tobias, de Bob Catley megkapta a sajátját. De ami miatt sokkal nagyobb durranás volt, az Kai Hansen jelenléte, akit először láttam Kiskével egy színpadon, remélem az együttműködésük eltart még egy darabig!:) Itt meg kell említenem Felix Bohnkét is, aki az Edguy dobosa, itt kiélhette a speedes témák utáni vágyait, nagyon jól dobolt az egész bulin.

A záró Avantasia, Sign Of The Cross duó már igazi népünnepély volt, utóbbi alatt mindenki a színpadra jött, aki az este során vendégként fellépett és közösen énekelték ezt a dalt, valamint a Seven Angels himnikus refrénjét. Sajnos a másfél óra hamar elszállt, de a produkció kiváló volt az egyik német TV csatorna a hírek szerint élőben is közvetítette!

Pár embernek csalódást okozott, hogy az olyan számok mint a Tower, a Final Sacrifice vagy az Angel Of Babylon kimaradtak és csak egy rövidített verzióját kaptuk a 2010-es turnéprogramnak, ami bőven két óra feletti játékidővel bírt. Állítólag ez megint a valaha volt utolsó Avantasia koncert, de én egy ideje nem tudom Tobias „utolsó” és „soha” szavait komolyan venni, hiszen úgy tűnik nála ezek a dolgok nem örökké, hanem pár évig tartanak csak. Reméljük most sem lesz másként!

Avantasia műsor:

Twisted Mind
The Scarecrow
Promised Land
The Story Ain’t Over
Reach Out For The Light
Dying For An Angel
Death Is Just A Feeling
Lost In Space
Farewell

The Wicked Symphony

Shelter From The Rain
Avantasia
Sign Of The Cross/The Seven Angels

Avantasia után sprinteltem át a Black Stage elé, hogy minél jobb helyről figyelhessen a Kreator programját. A német thrash veteránok a Metalfesten is az egyik legjobb, legintenzívebb koncertet adták, szóval az elvárásaim magasak voltak. De ők lazán megugrották, fergetegesen jó koncert volt!

A műsor a Metalfestes buli rövidített verziója volt, ami azt jelenti hogy főleg a régebbi dalok közül kellett búcsút inteni néhánynak, de az újkori Kreator lemezek annyira erősek, hogy szinte fel sem tűnt néhány klasszikus (pl People Of The Lie, Extreme Agression, Coma Of Souls) hiánya.

Számomra ez a koncert telt a legaktívabban, hiszen 5 nagy wall of death-ben és három szintén hatalmas circle pitben vettem részt. A végén már akkorák voltak utóbbiak, hogy lóversenypályának is beillettek volna! 😀

Minden számban kialakult valami nagy, sok embert megmozgató képződmény, és Mille Petrozza sem sajnálkozhatott, hogy nem pogózik mindenki a leghátsó sorokig, ahogy kérte, hiszen nagyon sokszor a keverőig elért a pit.

A Kreator színpadképe roppant hatásos volt, a zenészeket nem világították meg külön, csak hátulról a főleg vörösben úszó színpadról, miközben az egész színpad hátulját beterítő vetítések voltak, ahol néha háborús jelenetek, néha a dalok szövegei és ahhoz illeszkedő horrorhatású videók mentek. Ezen kívül számtalan mikrofont is felállítottak a színpad elején és az emelvényeken, így Mille sok helyről köpködhette ránk a szövegeket. A gitáros Sami is sok helyen megfordult, nem volt így statikus a banda.

Kiemelkedett az újkori dalok közül az Enemy Of God és a Violent Revolution, a régieket meg mindig nagy ovációs is fogadta, az Endless Pain pedig igazi meglepetés volt. A műsort záró Flag Of Hate/Tormentor kettős azonban nem, hiszen mindenki tudja, hogy ez a szokásos koncertzárójuk. Ahogy már írtam, a fesztivál egyik legjobb, legintenzívebb koncertje volt, nagyon jó formában vannak Milléék, aki teheti nézze meg őket a közeljövőben!

Kreator műsor:

Choir Of The Damned (intro)
Hordes Of Chaos
Warcurse
Endless Pain

Pleasure To Kill

Destroy What Destroys You
Voices Of The Dead
Enemy Of God
Phobia
Reconquering The Throne
The Patriarch
Violent Revolution
Betrayer
Flag Of Hate/Tormentor

Az este másik fő fellépője a legendás brit rock’n’roll veterán Motörhead volt. Ők szinte kétévente játszanak a fesztiválon, Lemmy poénkodott is vele, hogy most játszanak itt 1358. alkalommal. Szerencsére a műsorukat aznap 85 percesre bővítették, így nekik sem kellett a műsorukat rövidíteni.

A The Wörld Is Yours névre keresztelt új lemezük nekem nagyon bejött, de sajnos csak két dalt játszottak róla. A program gerincét egyébként a 2000-es évek lemezeinek és az Ace Of Spades/Bomber/Overkill klasszikusok dalai adták, ezek közé ékelődtek be az olyan standardek, mint a Killed By Death vagy a Going To Brazil és a meglepetések, pl: Just Cos You Got The Power, One Night Stand.

Aki volt már egy Motörhead koncerten az szinte mindegyiken volt már, hiszen a klasszikus felvezető szöveg „We are Motörhead. We play Rock’n’roll!” mindenhol elhangzik, Lemmy mindig nehezen érthetően konferál és a szemébe húzza a kalapját, de betonbiztosan hozza a basszustémákat és szerencsére neki nem okoz gondot a harminc évvel ezelőtti témáinak a kiéneklése! 🙂 Phil Campbell az egyedüli aki a csapatból mozog, igazi öreg rock’n’roll forma ő is. Mikkey Dee-t meg nem véletlenül emlegetik a legjobb rockdobosok között. Precíz és a dobszólója ismét élmény volt, a dobverőhajigálós trükkje megunhatatlan!

A fentebb leírt mondatomat revideálnom kell egy kicsit, hiszem a ráadás előtt elhangzó Bomberben végre láttam élőben is a legendás bombázó formájú lámpasort leereszkedni (majdnem Mikkey Dee fejére) és a zenészek feje fölött villózni, repülést imitálni, nagyon jól néz ki! A ráadásban az örök sláger Ace Of Spades és az egyik legjobb koncertnóta az Overkill hangzott el. Lemmy bemutatta a zenekart azoknak, akik nem ismernék őket aztán meghajoltak és elbúcsúztak.

A közönség nekem annyira nem tűnt beindultnak, de olyan sűrűn álltak, hogy a színpad elől kb 5 perc alatt verekedtem ki magam a színpad mellett lévő wc-khez… A mellettem álló óriások (én a 190 centimmel eltörpültem mellettük…) meg azzal szórakoztak, hogy a hátulról érkező szörfölőket minél messzebbre hajítsák az előbbre állók nyakába.

A Motörhead koncertje miatt lemaradtam a NWoBHM legenda Tokyo Blade koncertjéről, de azzal poénkodtam el, hogy Blade tagjai is inkább a Motörheadet néznék meg. Kollégám, aki eljutott rájuk mondta, hogy nagyjából 30-40-en lehettek a WET sátorban, azoknak egy jó része is Motörhead hátfelvarrós tipikus germán rocker volt, akik a koncert vége után sprinteltek is a True Metal Stage-hez.

Motörhead program:

Iron Fist
Stay Clean
Get Back In Line
Metropolis
Over The Top
Rock Out
One Night Stand
The Thousand Names Of God
I Know How To Die
The Chase Is Better Than The Catch
In The Name Of Tragedy (közben dobszóló)

Just ‘Cos You Got The Power

Going To Brazil
Killed By Death
Bomber

Ace Of Spades
Overkill

Számomra a fesztivál utolsó koncertje a finn Children Of Bodom bulija volt. A Subway To Sally alapból sem olyan jó, hogy búcsúbuli helyett őket nézzem, úgy meg főleg nem, hogy a Bodom alatt többször is lecsapott egy-egy heves, igazi német zivatar!

Azt már többször leírtam az oldalon, hogy a finnek mekkora hatással voltak rám az első 3-4 lemezükkel, de azóta valahogy elvesztettem a fonalat velük kapcsolatban, az áprilisi Pecsa bulijuk is inkább az Ensiferum miatt maradt emlékezetes.

Ha a Kreator színpadképe impozáns volt, akkor a Bodomé fantasztikus. Több emelvény, rajta mikrofonállványok, szintik, rengeteg hely a mozgásra. Amit ki is használtak, főleg Roope és Henkka. Mondjuk Alexi is mozgott, de legtöbbször a színpad közepénél lévő mikrofonállványánál énekelt, amit rendesen körbe is vettek monitorokkal, biztos élvezi a surround hatást!:) De szerencsére ismét volt Alexi vs Warmen párbaj, ami mindig a Bodom koncertek egyik legjobb része.

A műsort az új Relentless Reckless Foreverre, az Are You Dead Yet?-re és a Hate Crew Deathrollra alapozták, a Something Wild teljesen kimaradt, de ezen már meg sem lepődöm, ahogy az Everytime I Die totális mellőzésén se… Azért a vége felé játszott Angels Don’t Kill, Follow The Reaper, Downfall trió engem is heves headbengelésre késztetett a veszettül zuhogó eső ellenére.

Az Are You Dead Yet és a HCD jött még a ráadásban. Ismét voltak lóversenypálya méretű circle pitek, wall of deathek, de ezekben már nem vettem részt annyira, mint Kreatoron. A zivatarok többször lecsillapították egy kicsit a közönséget, de utána újult erővel vetette be magát mindenki a bulizásba.

Azt kell mondjam, nagyon élveztem a koncertet, pedig féltem, hogy a fáradtság és a sok nekem már kevésbé tetsző Bodom nóta kedvemet szegi majd, de szerencsére nem így lett! Ezzel a koncerttel kiköszörülték azt a csorbát, amit az áprilisi számomra lélektelen haknijuk jelentett. Valószínűleg sosem fogom őket annyira kedvelni, mint tinédzser éveimben, de ha élőben legalább ilyen jók maradnak, akkor még szerezhetnek nekem is kellemes perceket.

Children Of Bodom műsor:

Not My Funeral
Bodom Beach Terror

Shovel Knockout

Roundtrip To Hell And Back
In Your Face

Living Dead Beat

Children Of Bodom
Hate Me!
Blooddrunk
Angels Don’t Kill
Follow The Reaper
Downfall

Are You Dead Yet?
Hate Crew Deathroll

Ennyi volt számomra a 2011-es Wacken, jövőre szeretnék ismét eljutni rá, hiszen szombat délután Avantasia előtt bejelentettek 7 fellépőt (Scorpions, UDO, Amon Amarth, Ministry, Hammerfall, Cradle Of Filth, Gamma Ray) a 2012-es fesztiválra, ráadásul a felének valami speciális bulija lesz a wackeni! Aki már volt úgyis visszavágyik, aki még nem, az igyekezzen eljutni rá, megéri!

A koncertképekért köszönet Szalai Kittinek!

Kapcsolódó cikkek

Wacken Open Air 2012 – Koncertbeszámoló

Jillian

Wacken Open Air 2010 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Wacken Open Air 2009 – Koncertbeszámoló

terror

Wacken Open Air 2008 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár