Wacken Open Air 2012 – Koncertbeszámoló

2012. augusztus 2-4. @ Németország, Wacken

Nehéz szavakat találni arra a pillanatra, mikor az ember megtudja, hogy alig pár héten belül jelen lehet azon jeles metal zenei eseményen, ahová mindenki, aki ténylegesen konyít valami keveset ehhez az őrülethez, életében legalább egyszer kivágyik. Számomra először adatott meg a lehetőség, hogy testközelből tapasztaljam meg az érzést, mikor a „normális” hétköznapok és annak minden velejárója után egy olyan helyen találom magam, ahol szabályosan külön életformaként élik meg a kemény zenék iránti rajongást és hódolatot. Aki még sosem járt kint azelőtt, annak garantáltan eláll a lélegzete, és most nem csak a fellépő zenekarok non-stop csodálatára gondolok, hanem úgy ámblokk arra az egész szenvedélyre és stabil elkötelezettségre, ami Wacken faluját a nap 24 órájában kitölti.

Július utolsó estéjén érkeztem meg Itzehoe-ba egy embertpróbáló teljes napos vonatozás jutalmaként, ahonnan már a fesztivál különbejáratú buszjáratai álltak startra készen, hogy az extázisban égő érkezőket eljuttassák a világot jelentő „szent földre”, ahogy azt arrafelé mondani szokás. Szívmelengető érzés volt, hogy abban a szent minutumban, amint ráléptem a vasútállomás első kövére, a hátam mögül már egy népes falka torkából törték meg a csendet a csatakiáltások, mialatt a már tapasztalt fesztiválózok bevásárlókocsikat dugig tömve hadakoztak a túlélőfelszerelést épségben eljuttatni a célállomásra.

Mikor útnak indultam, semmi kétségem nem volt affelől, hogy nem sokáig fogok társaság nélkül bolyongani a több (tíz-száz)ezer kollega közt, az viszont még így is spontán meglepetésként ért, hogy mindjárt az első „hivatalos Wacken sör” kortyolgatása közben a Symbiotic Systems és egy másik helyi bagázs kellős közepén találtam magam, alig tíz perccel később pedig már taxival repesztünk az éjszakában, hogy bebocsátást nyerjünk a kempingbe. Pontban éjfélkor zöld lámpát is kaptunk az építkezéshez, nagy rössel neki is vágtunk lecsapni a színpadokhoz közeli helyekre (a feszt méreteit tekintve valóban nagyon nem volt mindegy, hogy hol ver tanyát az ember, a később kialakult állapotokra való tekintettel meg aztán pláne nem – de erről majd később), a nagy igyekezet közben aztán egyszer csak annyit láttunk, hogy az úttörők úgy tűnnek el a horizonton, mintha a föld nyelte volna el őket. Szerencsére azért ennél kisebb veszteségekkel kellett megbirkóznia lelkivilágunknak, de az út közepén húzódó méteres árkokba potyogás mindjárt így a startnál korrekten terepszínűvé varázsolt bennünket és okozott némi tanácstalanságot a cuccok átlevitálását illetően – igaz, csak mi lehettünk annyira hülyék, hogy a jóval komfortosabb kerülőút helyett, célirányosan, légvonalban próbáltuk megközelíteni a szektorokat.

Az esőzések miatt nedves, puha talajon a sátrat felállítani megint egy külön élmény volt, mindezt vaksötétben véghezvíve. Egyedüli fényforrásként a szemközti hamburgeres adott rá lehetőséget, hogy legalább egy fél centiméteres körzetben tudjunk tájékozódni. Akárhogyis, de valahogy összeszerencsétlenkedtük a bázist, majd egy hajnalig húzódó tanácskozás és ivászat keretein belül megünnepeltük rátermettségünket, melynek következményeként a nyitányhoz hasonlóan a visszautat is kissé megnehezítettük magunknak, hamar megtapasztalván ezáltal a páratlan fesztivál hangulat sajátos ízét. 🙂

08. 01. – 0. nap:

Mivel a kemping megrohamozása előtt az illetékes jegykezelők felvilágosítottak, hogy a press pass begyűjtése majd’ egy órás kutyagolást igényel majd, ezért a tulajdonképpeni nulladik napra halasztottam a formalitások elsimítását. Kicsit fennakadtam rajta, hogy vajon milyen indíttatástól vezérelve került a sajtós belépők kezelése a falu másik végébe, ráadásul az erdő kellős közepére, de rövidesen kiderült, hogy ez a szeparáltság az egész szervezésre kiterjedt a VIP réteget érintően – persze mindenki annyit használt ki ebből, amennyit saját akaratától vezérelve szeretett volna. A séta alatt mindenesetre sikerült nagyvonalakban feltérképezni a kinti lehetőségeket, délutánra pedig a passomat is zökkenőmentesen megkaptam, itt volt hát az ideje, hogy mostmár valami muzsikát is hallgassunk végre.

A román Gothic alakításáról eddigre már sajnos lecsúsztam, pedig amint azt a beszámolómban is írtam, az OST Festen elég jó benyomást tett rám a gárda. Kicsit bántam az apró malőrt, de ezer más néznivaló maradt még a paradicsomban, úgyhogy nem volt ok és idő a bánkódásra. A nap csúcspontjaként a flyerekkel amúgyis promózott, svéd Frantic Amber hölgy titánjait tűztem ki magamnak, így a Bullhead City Circus óriás sátrában helyet kapó W.E.T. és Headbanger stage környékét látogattam meg először a kora esti órákban. Nem tudom, hogy a szójáték spontán találmány-e vagy sem, de mókás volt, hogy míg a Headbanger stage előtt nagyjából rendeltetésszerű talaj állt rendelkezésünkre, addig a túloldalt ténylegesen sár és emlékezetes dagonyázások várták a látogatókat (wet ugye szó szerint nedves, ázott). Mivel a két színpad közel, egymás mellett kapott helyet, a program az egyet itt, egyet ott szisztémával működött, ami eleve kizárta annak lehetőségét, hogy az ember hosszú órákon át „helyprotectort” játszon, igaz, egy ekkora fesztiválon, ennyi király fellépővel ez már amúgyis evidensen halva született ötletnek bizonyult.

Számomra a bal szárnyon, a W.E.T. oldalon kezdődött a műsor az athéni székhelyű Mindthreat koncertjével. Sajnos az már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a bazinagy fedett beltér miatt minden egyes hang masszívan visszhangzik, ez azonban a tényen nem változtatott, hogy a hellén ötösfogat fülemnek igen kellemes riffekkel látott neki megfúrni a csendet. Afféle tipikus germán metalcore dübörgött, amivel többek közt a Caliban és a Heaven Shall Burn már évek óta császárként eteti a német közönséget, elég könnyen utat találtak hát az ekkor még zömében hazai nézők szívéhez, de valóban, objektíven tekintve is a stílus jobbik fajtájából kaptunk ízelítőt a csontig lerágott sablonos témák helyett. Nem tudom, hogy az élő fémre való kiéhezettség hatása volt-e vagy sem, de minél tovább néztem, annál inkább kezdett hatalmába keríteni egyfajta indokolatlan szimpátia, a kurta játékidő lejárta után pedig nagyon kívántam volna még a folytatást. Olyan igazi, szcénára jellemző performansz volt, ami nekem tökéletesen megadta az alaphangot az este hátralevő részéhez.

A Shredhead előtt azt csiripelték a madarak, hogy állítólag nagyon jó kis tökös thrash metalban utazik a horda, így mikor szétnyílt a függöny, árgus szemekkel tapadtam az emelvényre, hogy lezsűrizzem, tényleg van-e ennyi spiritusz a srácokban. Csak hogy könnyen érthető legyek: van. Mint azt korábban már kifejtettem, a klasszikus értelemben vett thrashnek nem vagyok nagy szimpatizánsa, de ha hozzácsapunk egy kicsit parasztabb mentalitást, agressziót és mondjuk egy Aharon Ragoza nevű frontembert, akkor mától kezdve tárgyalóképes vagyok… Nem volt rajtuk nagyon mit méregetni, kijöttek, rátapostak a duplázóra és eredeti természetére hagyatkozva süvített a végtelenbe a thrash tornádó. Úgy első blikkre egyébként is olyan ösztönlénynek tűnt a társaság, talán épp ez volt a kulcsa a valóban kemény és lendületes zenének. Időközben elgondolkoztam rajta, hogy a headbangelés következtében valószínűleg többet volt lehajtva a fejem, mint amennyit stíröltem az eseményeket, de nem is a látvány volt itt a lényeg, élni kellett a lehetőséggel, hogy itt bizony aktív testmozgás folyik. Tisztára mintha fitnessz teremben lett volna az ember: konferálásnál fejet fel, csekkoljuk az ütemet, aztán uccu neki, hadd szóljon. A srácok jó példát statuálva megőrültek odafent, érezhetően lelkesen és ezer százalékot beleadva tolták a szettet, de ez kivétel nélkül a Wacken minden fellépőjéről elmondható volt, úgyhogy engedelmetekkel a színpadi szenvedély méltatásától a továbbiakban el is tekintenék, konstans módon kezelhetjük természetes jelenségnek. Zárszóként úgy gondolom, ezek az arcok bőven rászolgáltak, hogy nyilvánosság előtt említést tegyek a Human Nature c. debüt albumukról, úgyhogy aki komálja az ilyesmit, annak melegen tudom javasolni a cuccot hallgatásra!

Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy a fesztivál nívója az underground bandák terén is ennyire látványosan kidomborodik majd, de az a helyzet állt elő, hogy az eddig látottak után már egyenesen csalódásként éltem volna meg, ha a folytatásban lejjebb került volna a minőségi mérce.

De csak volna, mert az egyetlen dolog, ami lejjebb került, az a sebesség fordulatszáma volt. Hamferð-ék egyenesen a Fáraó-szigetekről érkeztek a deszkákra, éjsötét doom metallal a tarsolyukban. A komoly, nyomott atmoszférának megfelelően, az elegánsan kicsípett tagok látványban is hitelesnek hatottak, bár a súlyos riffek már önmagukban is tekintélyt parancsolóan hasítottak a levegőbe. A nagy zúzások után jó időben landolt ez az eltérő perspektíva, Jón Hansen vokálja pedig még talán azokat is képes volt megérinteni, akik hozzám hasonlóan nem a metal ezen válfajára vannak beprogramozva. A hörgés mély volt és csontig hatoló, a tiszta ének viszont ennek tökéletes ellentéteként gyengéd, de tartalmában és karizmájában ugyancsak erős és autentikus. Hasonlítgatásokba nem nagyon szeretnék bocsátkozni, mert lássuk be, ezen típusú zenék közt elég csekély különbségek feszülnek a dalok szerkeszeti felépítését tekintve, ettől függetlenül, sikeresen prezentálták a stílus sajátosságait, plusz láttunk/hallottunk egy jó fontembert. Érdemleges néznivaló volt, és nem mellesleg, a nap végén ők kerültek ki győztesként a 2012-es tehetségkutatóból.

Az egzotikus országok képviselői csak úgy hemzsegtek a metal battle során, a pofátlanul fiatal Rain Shatter például mexikói színekben érkezett lebontani az arcberendezésünket, kőkemény deathcore muzsikát eszközként használva. Az alapján amit én tapasztaltam, úgy tűnt, alapjáraton elég sok core zenének engedtek teret itt a szervezők, de ezt csak mint észrevétel jegyzem meg, mert egyébiránt a szerepeltetett zenekarok produkcióján nem igazán lehetett fogást találni. A srácok dettó Shredhead-es attitűddel rombolták végig a maguk húsz percét, zeneileg különösebb meglepetések nélkül operálva a hallójáratainkat. Egyszer-kétszer megesett, hogy Luis Rodríguez egy üvöltés és breakdown közt beállt a szinti mögé leütni pár billentyűt, ami akár még érdekesen is elsülhetett volna, de a szomorú valóság az volt, hogy ebből kifelé gyakorlatilag semmi nem hallatszott, így inkább csak látszatra maradt meg a standardtól való többre törekvés a tényleges meggyőződés helyett. A mozgások viszont látványosak voltak, különböző pontokon, egy ütemre esett szilánkokra a színpadkép mikor a tinik bemutatták a nagyoktól ellesett kunsztokat, a dalok pedig rendszeresen jó alapot szolgáltattak ahhoz, hogy ne üljön le a hangulat se a sorok közt, sem pedig odafönt a pódiumon. A temperamentum császárként uralta a műsort.

A Zygnema hasonszörű előadására kezdtem megcsömörleni az üvöltözéstől, bár ha szigorúan a teljesítményükre fókuszálva kell álláspontot foglalnom, akkor velük kapcsán se igazán tudok súlyos vádakkal dobálózni. Valamivel kevesebbnek tűntek, mint az eddig látott bandák – ámbár lehet ezt csak a túladagolás következménye szülte –, úgyhogy komolyabb érdeklődés nélkül kacsintgattam vissza a Headbanger stage felé, ahol az Epsilon volt a következő jelölt, hogy mindenkit levegyen a lábáról.

Nos, mások nevében nem beszélhetek, de engem valóban sikerült megvenniük. A „kukás-outfit” elég bizarr volt, a fényképezők különösen szerették a vakut egy helyre vonzzó fényvisszaverő csíkokat, de pár perc után ez volt az utolsó dolog, amire odafigyelt az ember. Jóleső dallamos death riffek szakítottak a bárdokból, Krise Franz klasszik mély hangja pedig inkább a tradicionális irányba vitte a stílust a modern megközelítés helyett. Az odabaszós témák sok helyen fogóssággal párosultak, ez pedig – immáron bizton állíhatom, hogy lemezen is – remekül működött. Noha első találkozásom volt ez a csapattal, a Foxy Knoxy c. szám így is megragadt az emlékezetben. Kicsit poén-szagú nóta, de a hangulatot csak tovább fokozta, főleg, hogy közvetlenül ezt követően visszatért az atom death metal a légtérbe. Állítom, ha kapnak még csak plusz 10-15 percet, pokoli zúzda lett volna a küzdőtéren, az idő viszont sajnos gyorsan, parancsra rohant – de legalább mély nyomokat hagyott. Habár látszatra nem tűnik nagy durranásnak a zenekar, a belbecs ellentmond a külsőségeknek. Tavaly májusban jött ki a debüt Truly Yours And In Love címmel, a skandináv bandák szerelmeseinek bejövős anyag lehet. Az én megítélésemben nekik járt a metal battle győzelméért járó elismerést.

A buli után ezúttal maradtam a helyemen a folytatásra, miközben a túloldalt ment tovább a deathcore henger a lett Opifex tolmácsolásában. Ha zeneileg nem is túl sok, külalakra azért volt némi specialitás, méghozza igen mutatós megvalósításban. A bárdistákon csavarokból, fogaskerekekből, miegyéb mechanikus ketyerékből összerakott karok díszelegtek, míg frontemberük a nyers hús leválását választotta látványelemként. Elvétve azért a többiek által bevállalt tiszta énekes betétek (amolyan ICS Vortex módra) nagyot dobtak az összképen, más vízekre terelvén a perceket – kár, hogy a setlistre nem ezekből a momentumokból jutott túlnyomó többség. Az mindenesetre tiszta és világos, hogy van mit várni az év végén érkező opusztól, mert bármily primitív deathcore betonozásból állt is a panel, a pozitív értelemben véve disszonáns kiállások sokat sejtetően utalnak a potenciális kreativitásra. Egyébként egy beteg perform volt, feszültebb idegállapotban a saját húsomba is belemarnék ezekre a breakekre. Ezerszer jobb, mint akármelyik befutott hörr és bumm.

Be kell valljam, dunsztom sincs, hogy a Frantic Amber-re végülis mennyien verődtünk össze, de a saját bőrömön nem éreztem sok különbséget a korábbi állapotokhoz képest. Az általános bugyuta sztereotípia, miszerint (majdnem) csak nőkből álló együttes nem képes hozni a kellő színvonalat megint kudarcot vallott, olyan thrash támadások jöttek ugyanis a színpad irányából, hogy az Overkill is maga alá csinált volna. Volt egy kis modern ív, volt egy kis tradició, egy jófajta stíluson belüli egyveleg, ami tökéletes hozzáértéssel párosult. Ugyancsak sokszor elsütött frázis, hogy ha a gyengébbik nem hörög (nem gyengébben, mint a férfiak), akkor már csípőből dobjuk is fel Angela Gossow nevét, de az a helyzet, hogy ezúttal tényleg beszélhetünk némi valós párhuzamról kettejük közt. Ezt nem feltétlenül kell negatívumként értékelni, persze, lehetne egyedibb is a hangszín, de ezek a csapatok még mind-mind érnek az UV fény alatt, többségük még szűzen áll az első nagylemez előtt, így tulajdonképpen mindez még semmit nem jelent, láttunk már nem egy, nem kettő megtáltosodást egyik anyagról a másikra és fordítva. A játékidőre nem is nagyon volt még miből szemezgetni, a zsír új single Bleeding Sanity megkapta a főszerepet, de a nyakamat rá, hogy a Wrath Of Judgement EP is szóhoz jutott. Talán a közönség részéről nem volt jelen az a „hűdenagy” őrjöngés és érdeklődés, mint amire számítani lehetett, de odafönt minden rendben volt az előadással és a dalokkal is egyaránt. Bár mint említettem, az Epsilon nálam hazavitte az aranyat, és a Shredhead is kitette az indexet, azért csekély előzetes ismereteim a bandáról és a velejáró elvárásaim nem maradtak kielégítetlenül.

A jövőre való tekintettel rendkívül sikeres bemelegítésként könyveltem el a napot, szinte az összes látott zenekar sorsát érdemes lesz figyelemmel követni a folytatásban, abban pedig száz százalékig biztos vagyok, hogy legalább egy olyan lesz köztük, akiknek az anyagától majd önkéntelen padlót fogok. Az említetteket jó szívvel ajánlom, nem úgy a négy és fél eurós sört és a további kettőért kapható táplálékot a fesztivál teljes területén belül.

A fiatal éjszaka hátrelevő részében még felkerekedtem bebarangolni a többi helyszínt, beleértve a széles választékkal csábító, több tucat sátornyi ruhás és kellék standokat, színpadokat, egyebeket, majd lassacskán visszavonultam a bunkerbe pár órányi alvással gyúrni az első nap komolyabb eseményeire.

08. 02. – 1. nap:

Az útvonalon sokat nem kellett variálnom szerdához képest, egész napos programnak ígérkezett ugyanis a tegnap már letesztelt giga-sátor két tetthelye. Mivel a déli órák közepén „spoken world” címen futó prédikáció nem kötött le túlságosan, így rövid helyszíni szemle után, inkább a reggelit választottam, amíg visszatértek a hangszerek a színpad deszkáira.

Egy óra magasságában a norvég Faanefjell-lel készültem valamivel szorosabb barátságot kötni, mint tettem azt valamikor a múltban egy lemezükkel. A korai órákra való tekintettel még inkább csak a kávé és péksütemény mellé szólt a pogány muzsika, különösebben a gárda hús-vér látványa sem ösztönzött rá, hogy aktív részese legyek a történéseknek, úgyhogy a Headbanger stage elé befészkelve magamat maradtam megfigyelő státuszban. Az első pár sor odaát nyújtott némi támogatást a zenekarnak, hogy ne csak háttérzeneként funkcionáljon az előadás, lobogott a norvég zászló, kicsit feljebb meg a sörények az ütemre, de ebben úgy lényegében ki is merült az említésre méltó dolgok felsorolása. Ettől függetlenül, a folk/black zenéhez szokott füleknek bizonyára nem volt ellenére a dalcsokor végighallgatása.

A nap során tulajdonképpen domináló modern metal irányzat első képviselőjeként aztán következtek Svédország újdonsült befutott dallamgyárosai. A Dead By April-lal már nem az első találkozásom volt a mostani, a tavaly decemberi One Without-tal közös Slaughtour kapcsán már beszámolót is olvashattatok a róluk kialakult véleményemről, ami lényegében ezúttal sem kellett, hogy változzon. Noha alapjáraton tagadhatatlanul „hölgy-specialista” slágerekről beszélünk, Jimmie Strimell hörgése és üvöltése számomra még mindig elég indok rá, hogy végig bulizzam a koncertjüket. Voltak dolgok, amiktől egy jó ízlésű metalheadnek azért érthetően kinyílt a bicska a zsebében, mint mondjuk a tömeg folyamatos fotózása és felvétele, vagy mondjuk a divatos ujjakból formált szívek mutogatása és a „hearts in the air” féle felkiáltások a Within My Heart alatt a jó öreg metal villa helyett, de ha nem ennyire szigorú, sűrű szemöldökkel közelítjük meg a dolgokat, akkor azt sem nehéz észrevenni, hogy zeneileg azért nagyon rendben van a csapat. A mega-dallamos, pop sztárokat megszégyenítő refrének bár ugyancsak szálkák lehetnek a szemben, de meg kell hagyni, élőben ez remek összekovácsoló erővel hat a közönségre, az olyan fémesebb gyökerű számok, mint a Lost vagy a More Than Yesterday meg hírmondóként továbbra sem hagyják békében nyugodni a nyakizmokat. A dalok közti sikolyok meglehetősen egyértelművé tették a helyzetet, hogy igencsak jó hangulat kerekedett a sorok közt az előadás során. A Dreaming-re toltuk is teljes torokból a szöveget, a Losing You mai napig az egyik legpazarabb koncert nóta, a Two Faced nyitánya pedig ez alkalommal is olyan adrenalinbombával lökte be az egész showt, hogy ez a rövidke 35 perc egyetlen lendülettel vitte magával a fanok lelkesedését. Őszintén, nem csodálkozom azon, ha valaki rettentően irritálónak tartja a srácok létezését, de azon sem, ha mások egyszerű bűnös élvezetként tekintenek rájuk. Ez utóbbi tábort gyarapítom, klassz volt másodszor is.

Setlist (sorrend nélkül): Dreaming; Within My Heart; More Than Yesterday; Calling; Two Faced; Lost; Losing You; Strong.

A szervezők egyébként mindent elkövettek, hogy a fém zenén kívül más programokkal is színesebbé tegyék a napi elfoglaltságokat. A szabadban folyamatos játékok és bemutatók zajlottak, viking ütközetek keltek életre, én pedig mindeközben a Wacken különbejáratú pankrációjának lehettem szemtanúja, amire amúgy meglepően népes tömeg volt kíváncsi, nagyobb, mint egyes bandák fellépésére. Be kell valljam, eredetileg az egyetlen ok, amiért magam is jelen voltam, az a közelgő Amaranthe koncert volt, közvetlenül a ring mellett, de az az igazság, hogy tényleg szórakoztató kis színjátékokkal készültek a főszereplők. Jópáran biztosan találkoztak már a főleg amerikában népszerű „sportág” sajátosságaival, nos, gyakorlatilag ugyanezt (nem is olyan) kicsiben megvalósítva tapasztalhattuk meg mi is, nagy esésekkel, hecceléssel, provokálással és egyéb extrákkal, az pedig külön szimpatikus gesztus volt, hogy a soknemzetiségre való tekintettel, javarészt angol kommentárral élvezhettük a cirkuszt.

A közjáték után az idei év Metal Masters győztesei, a Winterstorm tűnt fel a W.E.T. stagen, de a hangzatos körítés ellenére azt kell mondjam, talán ők voltak az első olyan zenekar, akiknél azt éreztem, hogy minőségileg kilógnak a fesztivál nívójából. A stílus még úgy csak-csak súrolta a tűröképességemet a poweres köntösbe bújtatott, ám erőteljes folk hatásokat magába folgaló sávjával, de különbséget nem igazán tudtam tenni a szerzemények közt, valahogy olyan műnek is hatott az egész, és először a látottak során, még ez a húsz perc is jóval többnek tűnt, mint amennyit reálisan az eltelt idő mutatott. Gyorsan túltettem magam rajta, rendkívül szürke produkció volt.

Ellenben afelől semmi kétségem nem volt, hogy az Amaranthe teljes vérátömlesztést hoz majd magával, a bemutatkozó album dalainak ismeretében, ez már látatlanban is egyértelműnek tűnt. Mivel sajnos a tavalyi pesti bulijukról lecsúsztam, így külön öröm volt őket a fellépők közt látni, azt a bónuszt nem is említve, hogy a tagok közül Olof Mörck személyében egy újabb Nightrage memberrel is volt szerencsém találkozni. A Leave Everything Behind-dal olyan elsöprő energiákat szabadított fel a társaság, hogy amellett a legvadabb thrash cséplések is csak laza alapozásként hatottak volna, mindenki tele volt élettel, Elize eszméletlen csodálatos hangjával úgy uralta a dalokat, mint az égbolton a fénylő napkorong a Földi létezést. Élőben is hihetetlenül tisztán, hibátlanul és érzelemdúsan hozta a témáit, Jake vokáljára csakugyan nem lehett panasz, mint ahogy a hörgésért felelős Andy Solveström is pazarul húzta be a keménységet a sorok közé. Az a profizmus, ami a tavalyi debütöt minden téren körülveszi, ugyanígy a színpadon is megnyilvánult, technikailag és a hangulatot tekintve egyaránt.

A setlistet teletömték jobbnál jobb nótákkal (igaz, nem volt nehéz dolguk), azok közül is a Serendipity mindjárt a show elején hatalmasat ütött, a Rain a durvább vonalat képviselve mutatta a világnak, hogy fogós dallamok ide vagy oda, azért mégiscsak metal zene hasít a hangszerekből, a csúcspontot ennek ellenére a maximum gyengédséggel betárazott Amaranthine jelentette, ahol az egybegyűltek jelentős része együtt énekelte Elize-zel a szöveget. Az ember közel érezte magát a srácokhoz, átjött az, hogy nekünk játszanak és értünk vannak itt, minőségileg a lehető legtöbbet nyújtva biztosították, hogy a lehető legnagyobb élményben részesüljünk, pedig többezer ember előtt játszva azért valljuk be, nem könnyű családias hangulatot teremteni. A jelenlétük egyetlen negatívuma a távozásuk volt.

Setlist: 1. Leave Everything Behind; 2. Serendipity; 3. My Transition; 4. Automatic; 5. Amaranthine; 6. Rain; 7. Call Out My Name; 8. Hunger.

A Hammercult és a Keule összesen egy órájában némi sör és diskurzus kíséretében feldolgoztuk az élményeket, ám a nyolcórás Chthonic-ra egyszerűen muszáj volt visszatérnem, elvégre nem minden nap lát az ember originál taiwani black metalt. Sokszor, sok mindent hallottam már róluk, de valahogy sosem vitt rá a lélek, hogy esélyt adjak nekik, noha szerintem elég normális reakció, hogy ha black metalra vágyik az ember, akkor azt nem elsősorban ázsiában fogja keresni. De bármily morbidan is hangzik, bizisten jó performot toltak! Ugyan én a magam részéről nem véltem felfedezni a zenében sajátos népi motívumokat, de olyan korrektül repesztettek a szerzemények, hogy megmondom őszintén, nem is hiányoztak. A sűrű, kevésbé kifinomult témákkal ezúttal a hangzás is a korábbiaknál jobban szimpatizált, hamisítatlan mészárlást kaptunk, kifogástalan hozzáértéssel társítva. A finisre meglepetésként a Turisas-os Olli Vänskä is feltűnt hegedűjével (őt már annyira nem szerette a hangosítás), végül tehát mégis lett egy sajátosabb íve az előadásnak, amivel szerintem bőven sikerült rákontrázni mindenki elvárásaira. Az első nem várt, nagy döbbenet volt.

A helyem maradt, az események viszont költöztek a „száraz oldalra”, ahol a pályáját még a ’90-es évek legelején kezdő Channel Zero legénysége vette birtokba az emelvényt. A hét évre rá feloszlott, majd nemrégiben újjáalakult belga bagázs zenéjéhez nem sok közöm volt ezidáig, no de mi lehetne jobb egy élő koncertnél, hogy pótoljam az ehhez hasonló lemaradásokat? Stílusilag akárhogyis ízlelgettem, valahogy csak nagy sötét foltokat találtam. A riffek közt jónéhány bejövős ötlet öntött formát, ráadásul Franky De egyszerűen tökéletes frontembernek bizonyult, még ha a közönség nagyon nem is volt partner a kommunikáció kiterjesztésében. Ennek dacára, épp az a benyomás növekedett bennem, hogy egyedül az ő modoros hangja az, ami a küszöbről rendszerint visszarántotta a hangulatot attól, hogy egyszerre zúzzon mindenki a durvább részekre, nemes egyszerűséggel túl szoftosnak tűntek ezek a halvány „félhörgések” a jobbára thrash skatulyába húzható hangszeres csapásokhoz képest. Ugyanakkor, még mindig volt valami ebben a háromnegyed órában, ami lekötötte a figyelmet, ami miatt kellemes volt nézni és hallgatni ahogy jönnek az újabb és újabb dalok. Szinte biztosra veszem, hogy potenciálisan benne van a szörnyeteg egy Channel Zero buliban, ám ezt a szörnyeteget most valahol a backstageben felejtették az urak.

Egy másik viszont épp tombolni készült, akárcsak a népes sereg, akik a pofáraesés kockázatát hősiesen vállalva szorgosan gyülekeztek a küzdőtér centerén kialakult különbejáratú mocsár kellős közepén az Unearth koncert előtt. A nevet hallván szerintem senkinek nem kell vázolni a lent kialakult körülményeket, mindjárt az első akkorddal megindult az őrület és újból felpörögtek a headbangerek a My Will Be Done ütemeire. Rövid idő elteltével annyit tapasztaltam magamon, hogy amikor épp nem a vadállat módjára aprító tömeg létszámát gyarapítottam, akkor perceken át képes voltam tátott szájjal bámulni, ahogy Buz McGrath olyan játszi könnyedséggel szaladgál le-föl a gitárnyakon, mintha csak annyi lenne a feladata, hogy lélegezzen, ráadásul mindeközben olyan színpadi intenzitásról tett tanúbizonyságot, hogy tényleg leborulok előtte. Nem vagyok nagy specialistája a csapatnak, még csak nem is nagyon zúzok rájuk otthon, így konkrét szám címekkel ez alkalommal nem szolgálhatok, de szerintem aki járt már Unearth banzájon, az nagyjából képben van azzal, hogy gyakorlatilag édesmindegy mit, vagy mit nem játszanak, a hangulat valami eszméletlen. Nem volt az az isten vagy bármily más hátráltató körülmény, ami megakadályozta volna a moshpitet a nézőtéren. Az emlegetett visszhang probléma megint megszűnni látszott, bizonyára nagyon hely-függő is volt a dolog, mert közvetlenül a színpad előtt a sound közel tökéletesnek tűnt, de még ha nem is így lett volna, ekkora dózisban tálalt őrületet nem lehetett volna csak úgy elkaszálni egy külső tényezővel. Engem lep meg a legjobban, hogy ezt mondom, de a nap legjobb momentuma volt, amit ez az öt bostoni arc levágott. Eszement nagyot üt élőben, kötelező néznivaló!

A buli után sokakra ráfért a relax, magam is a lazítást választottam az este hátralevő részére, péntekre ugyanis már gyülekeztek az igazi nagyvadak a szabadtéri helyszíneken. A visszaút folyamán még sikerült jó barátságot kötnöm pár francia kollegával, egy kis spontán piró bemutató után pedig nagy hirtelen még a Wackinger village különböző programjait előadó, vendégszerető viking familíája is befogadott magához pár órára, így már bőven a Schleswig-Holstein-i éjszakában tevékenykedtem, mikor a nap utolsó kitűzött céljaként nekiláttam kiélvezni a VIP székhely előnyeit.

08. 03. – 2. nap:

Péntekre virradóra a fesztivál legerősebb napja várt rám, legalábbis a magam szubjektív ízlését figyelembe véve. Nemcsak, hogy az esti Dimmu Borgir-In Flames páros tulajdonképpen két stílusbeli alapvetésnek számít, de az Oomph! képében hosszú-hosszú évek sóvárgása után, egy hatalmas gyerekkori kedvencemet is végre élőben láthattam, és immáron a „barlangból” előbújva megtapasztalhattam az igazi, hamisítatlan szabadtéri Wacken atmoszférát a nagyszínpadok előtt.

A program első ciklusaként mindjárt egy masszív ébresztővel rúgtam be a napot a hazai pálya előnyét élvező Endstille 11 órás performjával a Black stagen. Sok eredetiséget sosem véltem felfedezni a háború-addikt horda munkásságában, abban viszont egy percig sem kételkedtem, hogy a színpadon remekül működhet a hadigépezet. A hely méreteit kihasználva, volt némi visszafogott, de annál beszédesebb díszlet a fára feltekert szögesdrótok által, ezen felül néhány gázálarcos milícia is feltűnt a háttérben még közvetlenül az egy órás pusztítás kezdeti szakaszában, így nagyon hamar, gond nélkül sikerült áttranszformálni a békés, helyi délelőtött háború sújtotta övezetté. Akik hallottak már ezt-azt a műveik közül, azok bizonyára jól tudják, hogy a kegyelem és kompromisszum nem kenyere a társaságnak, nem igazán volt hát üresjárat vagy sebesség váltás, meglehetősen tömény blastolások támadtak a játékidő minden egyes percében, egyedül Zingultus átkötő szövegei oldották egy kicsit a szigorú hangulatot, ő viszont kétségtelenül a helyzet magaslatán állt, a „frühstück servieren” ironikus felkiáltását nagy derülés is fogadta a nézőtéren, miközben nyilvánvaló volt, hogy a későbbiekben sem számíthatunk semmiféle puhánykodásra. Egy szó, mint száz, rendkívül hatásos, és nem utolsó sorban hiteles előadást láthattunk egy olyan bandától, mely így utólag átértékelve a korábbi megítélésemet, sokkal többre hivatott és nagyobb figyelmet érdemelne, elsősorban az országhatáron kívüli black körökben. Az élményhez ezúttal a hangosítás is asszisztált, tető nélkül kifogástalanul működött a sound a hasonló színvonalú koncerttel összhangban. Óriási hiba lett volna elmulasztani, teljes mértékben pozitív csalódásnak bizonyultak a látottak. Zingultus a levonulás után teljes testi valójában, szinte egyenként, személyesen köszönte meg a figyelmet egy-egy kézfogás kíséretében a kordonnál állóktól, amit megintcsak egy ritka és felettébb rokonszenves gesztusként értékeltem a black metal szubkultúra normáinak ismeretében. Embertelen élmény volt, emberséges tagokkal.

A stíluson jókorát csavarva átlibbentem a nem messze húzódó Party stage elé, ahol stílszerűen valóban egy ígéretes party elébe néztünk, az Oomph! koncertek ugyanis évek óta már-már legendásan kötelező jelleggel magukba foglalnak valamilyen őrültséget, elsősorban a nem teljesen normális, de annál zseniálisabb frontemberük, Dero Goi személyének köszönhetően. Mint említettem, körülbelül olyan zsenge 12-13 éves korom óta döglök érte, hogy lássam ezeket az urakat élőben zenélni, úgyhogy előzetesen is nézzétek el nekem a totális elfogultság amatőr hibáját. A tényleges történtekről való beszámolás előtt még csak annyit, hogy a Rammstein világához közel álló, ám a kollegákat pár évvel megelező(!) trió egyike volt az időközben rendkívüli népszerűségre szert tett neue deutsche härte elnevezésű irányzatnak, további érdekesség pedig, hogy 23 évnyi működésük alatt egyetlen tagcsere sem történt a felállásban, 1989-es alakulásukkal tehát igazi őskövületeknek, akár mondhatnám, legendáknak lehettünk szemtanúi, amit az a pofátlanul mákos német publikum szinte bármikor kedvére megismételhet.

Az idő azonban cseppet sem fog rajtuk. Állítom, többszáz felvételre csorgattam a nyálamat még kissrác koromban, de még mindig hasonló spontán reakciókat voltak képesek kiváltani belőlem a wolfsburgi mesterek. Nem metal volt ez, nagyon távol állt attól, de mit számít mindez, ha az ember az agyát eldobja a műsor közben? A klasszik madman, a kényszerzubbony és az anarchista felkelő imidzs után az új arculat (számomra legalábbis) nagy meglepetésre a Seemannsrose nótából eredeztethető matróz-styleban került kinyilatkoztatásra, természetesen egy csipetnyi beteg és sajátos felfogással vegyítve, amit Dero Joker-mosolya nem is rejtett véka alá. A nagy vadulások után, eleinte még borzasztó furcsán hatott az Unzerstörbar kevésbé fémes, metal berkekhez mérten lightos kezdete, de a talán legdurvább számukként aposztrofálható Mein Schatz folytatása azért csendben, szolidan jelezte, hogy itt a keménység pusztán csak akarás kérdése. Részemről külön öröm volt, hogy a két újabb matéria ellenére nem feledkeztek meg a 2006-os GlaubeLiebeTod példátlanul elvont zsenialitásától, így az említett Schatz-on túlmenően, további két ütős szerzemény, az anno Marta Jandová vendégszereplésével nagy sikereket elért Träumst Du és a társadalomnak beintő Gott Ist Ein Popstar is felhangzott az albumról. A setlist ámblokk tekintve is jól össze volt rakva, egészen a ’95-ös Defektig visszamenően voltak nóták, ami már csak azért is meglepő és különleges volt, mert azokban az időkben még jóval keményebb zenében utazott a banda, de ez is tökéletesen alátámasztotta azt a meglátást, miszerint a rockosabb irányba kalandozó friss lemez dacára nem feledték múltjukat, ami a jövőre való tekintettel további izgalmakat ígér – az egyébként egyre jobban gyarapodó – rajongóknak. A létszámra valóban nem lehetett panasz, szép, népes tömeg gyűlt össze az emelvény előtt, ami a hagyományoknak megfelelően lehetőséget adott Dero tömegbe ugrásához (kétszer is) a játékidő folyamán. A fanok persze majd’ szétszedték az arrafelé kvázi nőideálnak számító úriembert, de a sikerük ezen túlmenően is elsöprő és megkérdőjelezhetetlen volt. Önmagában e beszámoló terjedelme is árulkodik róla, hogy átlag mennyire eseménydús és egyedi egy Oomph! koncert mivolta, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a dalok közt a szólásszabadság által adott lehetőségeket kihasználva, egyenesen Angela Merkel kancellár asszonynak is dedikáltunk egy nótát (Sandmann), valamint napjaink egy közkedvelt, „ultramenő” külföldi fiatal celebje sem maradhatott ki a célkeresztből a Kleinstadtboy konferálása alatt. A szívbemarkoló búcsú előtt még – a szó szoros értelmében véve – kart karba öltve hintáztunk egyet a már szóba került Seemannsrose mókás, true kalózos „yo ho ho ho” dallamaira, majd a napos délutánba kacsintva az örök sláger Auger Auf!-fal zárult az újabb germán zenei orgazmus. Rettenthetetlen fémzabálóknak nem kötelező tapasztalat, ellenben aki vevő a közvetlen, jó hangulatú fellépésekre és nem ijed meg a tagok közvetlenségétől, netán még bírja is ezt a fajta indusztriál vonalat, annak egyszerűen garanáltan életreszóló élményt nyújt majd a csapat élőben.

Setlist: 1. Unzerstörbar; 2. Mein Schatz; 3. Labyrinth; 4. Kleinstadtboy; 5. Träumst Du; 6. Bis Der Spiegel Zerbricht; 7. Mitten Ins Herz; 8. Niemand; 9. Gott Ist Ein Popstar; 10. Seemannsrose; 11. Sandmann; 12. Augen Auf!.

Nemsokra rá, az ominózus napos délután viszont hamar tovaszállt. Miközben a meet & greet standok előtt gyülekezett a black army a Dimmu Borgir dedikálása előtt, utólért bennünket a baljós időjárás-jelentések jóslata, és perceken belül hatalmas zuhé kezdte ritkítani a jónépet a várakozók sorában. Persze, nem vagyunk cukorból, többen álltuk a sarat (értsd szó szerint), a talajt mindenesetre napokra kivégezte a kiadós eső. Ami a közlekedést illeti, ezen a ponton kezdődtek meg a tragikus állapotok a fesztivál területén belül, gyakorlatilag ugyanis – immáron tartósan és önhibánkon kívül – rendszeresen térdig süllyedtünk a mocsárban. A szükséges előképzés hiányában, mindazoknak ösztönből meg kellett tanulnia korcsolyázni, akik eddig nem rendelkeztek ezen hasznos képességgel – mint disznó a jégen, úgy manővereztünk végig az utakon, míg félóra alatt sikeresen megtettünk tíz métert a leamortizálódott gönceinkben. Ebben a stádiumban egyébként az ember könnyen felismerte a már tapasztalt Wacken látogatókat (lévén állítólag nem ritkaság arrefelé az ilyesmi): aki gumicsizmát viselt, vagy legalábbis nem valami natúr sportcipőben akciózott, na ők voltak azok, míg a sorstársakat ebből adódóan nem volt nehéz felismerni a nagy trutyiban nyüglődve.

Heroikus harcunk az anyatermészettel végül azonban elnyerte méltó jutalmát, némi programváltozás után ugyanis már a norvég fenoménokkal ráztunk kezet és éreztük a bizsergést a csontjainkban, amint Shagrathék közelébe érve betöltötte a levegőt a skandináv fagy. Silenoz hajának elpárolgása kiváltott némi döbbenetet (magam sem vettem észre a változást még az OST Festen), ettől eltekintve viszont minden éppen olyan volt, mint ahogy azt bizonyára sokan elképzeljük a fellépések során vagy a fotókra pillantva, benyomásra legalábbis mindenképpen.

  

Az esti rituálé előtt még volt egy jelenésem a Bullhead City területén, méghozzá a nem kevésbé súlyos Decapitated szerény félóráján. Nos, a szerénység a továbbiakban már nem sok szerephez jutott, mivel elég brutálisan arcbamászó szettel érkezett a polák büntetőbrigád, ráadásul Rafał Piotrowski karizmája is még mindig elég tekintélyt parancsoló, nem is beszélve a Carnival Is Forever album borítójával ellátott backdrop látványáról. Annyira mélyenszántóan nem vagyok képben a srácok diszkográfiájával, hogy meg tudjam ítélni, hogy az új dalok tették-e vagy sem, de az biztos, hogy a 2010-es Metalfesten nyújtott teljesítményüket mérföldekkel túlszárnyalta a mostani performansz. Kemény volt és tökös, változatosabb, mint annak idején, állítom jobb közönséggel is, mint itthon volt. A mostani utózöngék is arról áradoznak, hogy micsoda mészárlást végzett a banda, egyenesen a legjobb fellépés címét is pedzegették már, amivel mondjuk azért vitatkoznék, de kétségtelen, hogy az extrém metalosok számára igazi csemege volt ez a komplex őrület. A nevük mellé részemről bekerült a piros pont, legközelebb is vevő leszek a történetre, amennyiben tartani tudják a mostani színvonalat. Ütött, mint a kevert pia!

Be kell valljam, azt hittem lehetetlen küldetés lesz ennyi headbanger közt korrekt pozíciót találni a sorok között, főleg a nagyobb nevek fellépése előtt, de a kiírt kezdéshez mérten kicsit korábbi érkezéssel nagyon príma, ideális helyekre sikerült befészkelnem magam, így a Dimmu Borgir szeánszát is közel tökéletes kilátással élvezhettem.

A lelkem mélyén valahol számítottam rá, sőt, elvártam, hogy valami kis extrával készüljenek majd Dimmuék, elvégre mégiscsak a világ leg-leg metal fesztiválján készültek számot adni jelenlegi valójukról, de arra azért nem számítottam, hogy a cseh nemzeti orcsesztrával fognak betoppani, lényegében teljes pompájukkal felszerelkezve, hogy megnyerjék maguknak a közönséget. Noha ez feltételezhetően enélkül is sikerült volna, a vendég muzsikusokkal kiegészülve abszolút tarolt a banda. Egész más volt úgy hallani a szerzeményeket, hogy Gerlioznak ez alkalommal igazából csak epizód szerep jutott a billentyűk mögött, ami persze nem ellene szól, mert imádom a pasast, de azért abban szerintem mindnyájan egyetértünk, hogy egy nagyzenekar élőben sokkal tartalmasabban adja vissza a szimfónikus betétek értékét és mély atmoszféráját, mint egy jól felkészült billentyűs. A Xibir intró bár natúran is földhöz vág, ilyen körítéssel döbbenetes hatást keltett, az események hevében pedig már egyenesen csalódott lettem volna, ha a Gateways refrénjében nem tűnik fel Agnete Kjølsrud, aki mintha csak a videoklipből lépett volna ki, olyan erős kisugárzással és magabiztossággal hozta a kötelezőt. Lehet old school módon pfújolni a női vokálra, de Agnete jelenléte olyan istentelen vérpezsdítő hullámot hozott, hogy egészen új szintre emelte nem csak a dalt, de önmagában az egész színtér megközelítését is egyaránt.

A csapat saját névre keresztelt szerzeményének kizárólag nagyzenekari előadásáról ugyanez elmondható, egyszerűen kimerítette az epikusság fogalmát, ahogy a Dimmu Borgir előbb csak a cseh művészek által, majd a többi hangszerrel és vokállal kiegészülve emelte a színvonalat. Az exklúzív koncert felét mellesleg egy az egyben az Abrahadabra hét opusza töltötte ki (akárcsak itthon a Sziget metal napján), szöges ellentétben azzal, hogy júliusban Romániában még az Enthroned lemez három klasszikusával nyitott a setlist. Szerencsére azonban a – szerény véleményem szerint legjobb – Puritanical anyagról bentragadt a grandiózus Kings Of The Carnival Creation és a primitív, de annál nagyobb kedvenc Puritania, az In Sorte Diaboli viszont továbbra is háttérben maradt egyetlen hírmondóval, igaz, ehelyett az orcsesztrát valóban illett kihasználni olyan specialitásokra, mint például az Eradication Instincts Defined szintén csupasz, instrumental verziója.

Továbbra is az a véleményem, hogy soha nem látott formában van a Dimmu, jó hatással van a 2010-es album mássága a fellépésekre, amit bizonyára bandán belül is felfedeztek, látván, hogy nem spórolnak az új album dalaival. Órákig lehetne vitatkozni arról, hogy mitől „true” egy black metal zenekar, de az én szememben nincs nagyobb tisztaság és őszinteség annál, minthogy a saját útjukat járván és vállalván képesek megalkuvás nélkül egyre nagyobb és nagyobb tömegeket megmozgatni a zenéjükkel, a közönség létszáma és reakciói pedig egyértelműen arról árulkodik, hogy ezt az attitűdött rengetegen értékelik és tisztelik büszkén. Remélem mindenki ott volt a hazai koncerten, mert ezt a mostani Dimmu Borgirt látni nemcsak szenzációs élmény, de egy darabka történelem is egyben. Örök hűség és minden tiszteletem.

Setlist: 1. Xibir; 2. Born Treacherous; 3. Gateways; 4. Dimmu Borgir (Orchestral); 5. Dimmu Borgir; 6. Chess With The Abyss; 7. Ritualist; 8. A Jewel Traced Through Coal; 9. Eradication Instincts Defined (Orchestral); 10. Vredesbyrd; 11. Progenies Of The Great Apocalypse; 12. The Serpentine Offering; 13. Fear And Wonder (Orchestral); 14. Kings Of The Carnival Creation; 15. Puritania; 16. Mourning Palace; 17. Perfection Or Vanity (Orchestral).

A monumentális napi mámor ezen a ponton még messze nem ért véget, szusszanásnyi idő sem jutott a pihenésre, hisz perceken belül rajtolt az In Flames, egyel arrébb, a True Metal stagen. Mint a göteborgi metal elkötelezett híve, mondanom sem kell, kötelező látványosság volt az este során, és apropó látvány, eszement mutatós háttérbeli grafikákkal operált mindjárt a show eleje! A Jester’s Door hangulatos bevezetése után belépő Cloud Connected alatt még mindenki, alig láthatóan a háttér állványain látott neki az első hangoknak, majd a Trigger-nél már jött a jól bevált felállás, nemsokára pedig az is kiderült, hogy Fridén bácsi elég nagydumás napot fogott ki magának aznap. A későbbiekben lehetett hallani olyan pletykákat/feltételezéseket, hogy a dologban talán szerepet játszhatott némi alkohol, de szerintem szó nem volt ilyesmiről, hisz alapjáraton is egy elég közvetlen, barátságos fazonról van szó. Akárhogyis, nekem kimondottan szimpatikus volt ez a láthatóan spontán és tudatos kapcsolatteremtés a tömeggel, őszintén, meg is lepett, hogy ennyire laza, haveri stílusban adta elő magát a banda, mindenféle taszító fellengzés és pöffeszkedő magatartás nélkül. Az ő státuszukban azért az ilyen értékek megőrzése nagy pozitívum.

A zenei hozzáértés és a tomboló profizmus már negyedennyire nem volt nagy újdonság, amit kéretik jó értelemben venni, mert magát az eltelt időt sokféleképpen lehetne jellemezni, de egysíkúnak és unalmasnak semmiképp. A dalok válogatását tekintve ők is jól keverték a kártyákat, bár nem mondom, hogy nem fájt a szívem egy Come Clarity-ért, vagy esetleg még egy-két új nótáért a Sounds Of A Playground Fading-ről, de az olyan momentumok, mint a friss cuccos Where The Dead Ships Dwell és a Fear Is The Weakness hamar feledtették az egyéb kívánságokat, arról nem is beszélve, hogy nem csak konkrétan a dalok voltak jól válogatottak, de úgy effektíve az egész játékidő felépítése nagyon-nagyon eltalált volt. Engem személy szerint a nyolc perces The Choosen Pessimistben ért a katarzis, egyrészt mert nem számítottam erre a húzásra, másrészt pedig mert olyan mélyen megérintő, őszinte, fájdalmas balladaként vitt új színt a többi nóta közé, hogy a pillanat nemes egyszerűséggel szabályosan beleette magát az ember bőre alá, hogy soha ne feledkezzünk meg a „between love and hate, which path to follow” sorok okozta hatásos és szenvedélyes gyönyörétől.

Lenyűgözött, hogy mennyire együtt éltek a látványelemek a műsor éppen aktuális lelkiállapotával, milyen káprázatos összhang volt a zenészek közt, és összességében mennyivel többre volt képes a Flames élőben, mint amennyire eredetileg számítottam – pedig nem az első találkozásom volt velük. Akkor dőltem volna kardomba, ha a My Sweet Shadow nélkül kell mindezt megélnem, ám szerencsére ez a finis még mindig szent és sérthetetlen, tökéletes keretbe zárva állapíthattam hát meg, hogy kétségtelenül az idei Wacken egyik, ha nem a legnagyobb koncertjét az In Flames tudhatta magáénak.

Setlist: 1. Jester’s Door; 2. Cloud Connected; 3. Trigger; 4. Where The Dead Ships Dwell; 5. Only For The Weak; 6. Reroute To Remain; 7. Crawl Through Knifes; 8. Delight And Angers; 9. The Quiet Place; 10. The Choosen Pessimist; 11. Fear Is The Weakness; 12. Alias; 13. The Mirror’s Truth; 14. System; Deliver Us; 15. Take This Life; 16. My Sweet Shadow.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az éjszakába toppanva még fittebb voltam, mint újkoromban, de egy Insomnium fellépést azért nem szívesen áldoztam volna be olyan pitiáner és öncélú cselekedetért cserébe, mint az alvás, így a nap végére újfent a W.E.T. stage lápos, ingoványos „talaján” kötöttem ki a finn arcok okán. A csalódás lehetőségének még csak szikrája sem volt, pontosan ugyanazzal a csapatra jellemző, tipikusan „Insomniumos” hangulattal sikerült betölteniük a levegőt, mint ami otthon is szinte füstölög a hangfalakból, ha az ember előveszi egyik-másik anyagukat. A hangzás ismét jó kedvében találta a technika isteneit, továbbá a jelenlévők is nagy lelkesedéssel ugrottak fejest az eseményekbe. A srácoknak érezhetően bőven volt annyi tekintélyük, hogy az 1 óra utáni kezdés ne legyen semmilyen befolyással az egybegyűltek sokaságára. A „márkás” északi melodeathből tehát bőven kijutott péntekre, és noha egy utolsó lehetőség gyanánt még pedzegettem magamnak a Ghost Brigade nevét, de addigra végül a kimerültség győzedelmeskedett a szabad akarat fölött, maradt hát a pár órás regenerálódás annak érdekében, hogy a másnapi, szintén nagyszabású terveket a feszt zárásaként még legyen erőm véghezvinni, majd megkoronázni egy száz százalékos Machine Head koncerttel.

08. 03. – 3. nap:

A random kisebb-nagyobb, de pechünkre inkább nagyobb esőzések az éjszaka során tovább folytatódtak, így nemcsak, hogy az irreálisan nagy mocsoknak hála, az ember már meg sem kísérelte lemosni magát, vagy egyáltalán az alváshoz levenni a cipőjét, de másnapra se várhattunk nagy javulást az égiektől, maradt hát a kondás élet, ami igaz, csak addig borzolta az idegeket, míg nem jött az első koncert a nap folyamán, addig viszont masszívan őrületbe kergetett, nem is a lábak megsemmisülése miatt, sokkal inkább, hogy tényleg minden egyes lépés sikeres megtételéért élet-halál harcot kellett vívni a latyak alábecsült kvalitásaival. Az idegbajt valamelyest oldotta, hogy a nagyszínpadok előtti pocsolyáknál – melyek állapotán mellesleg a szalmával való feltöltés csak tovább rontott – mocsárszörnyek riogatták a jónépet a földből kikelve – rögtön bevillant, hogy a Kalmah-os srácok bizonyára elmorzsoltak volna egy-két könnycseppet boldogságukban a látottak alapján. Ahogy azt a fesztivál után páran mókásan megállapították, az idei Wackenen a sár volt a headliner, amiben bár valóban van némi igazság, azért Robb Flynn Machine Head-jének volt egy-két szava ehhez a tényálláshoz.

A napot a press sátornál kezdtem, ahol az általános metódusnak megfelelően, rendszeres és kínkeserves harcot vívtam a birtokomban lévő akkumulátorokkal, melyek töltéséért egyébként a feszt egyes területein nyolc, azaz nyolc eurót sem restelltek volna elkérni! Tényleg egyedül az anyagi kiadásokat tudnám felhozni a WOA egyetlen komoly negatívumaként, de még csak nem is a horribilis árak miatt, hisz azzal mindnyájan tisztában vagyunk, hogy a külföldi tarifák világszerte magasak a magyar pénztárcához mérten, hanem sokkal inkább az volt megdöbbentő, hogy gyakorlatilag mindenért fizetni kellett, beleértve az állandó biológiai szükségleteket is, amit fél euróért lehetett megejteni a kijelölt helyeken, a zuhanyzásról nem is beszélve, melynek ára vélhetően komoly ihletéssel volt a „headbangers do not shower” feliratú törölközők legyártására. Ilyenkor ugranak be az olyan dolgok, hogy milyen megbecsülendő gesztus volt még pár éve (azóta nem tudom, hogy ez változott-e), hogy a Hegyalján például teljesen térítésmentesen le lehetett adni a kis motyónkat, és két-három óra múlva újult erővel kaptuk vissza a fényképezőt és a mobilokat, mindennemű kár vagy lehúzás nélkül. Vagy én vagyok túl naív, vagy valami nagyon nem stimmel az empátiával manapság, a tény viszont ettől még tény marad: egy átlagos napon 30-40 euró simán kicsúszott az ember kezéből, és akkor még vegyük hozzá, hogy ha már valaki kimegy, 90%-ban nem fog hazajönni egy-két kint vásárolt Wacken szuvenír nélkül… Igen, valóban, a falu kisközértjében tizedennyiért be lehetett vásárolni, csak az a helyet, hogy amikor egymást érik a látnivaló események és a jobbnál jobb performanszok, akkor nem igazán jut rá idő, hogy napi szinten kimászkáljunk a majd’ órás távolságra lévő boltba élelemért vagy olcsó sörért. Konklúzió: részvétel előtt a júliusi gázsit jobb, ha forintra pontosan megbecsüljük, amennyiben nem szeretnénk odakint a fél életünket föl-le kolbászolással tölteni a ki és bejárat közt.

De a zenéhez visszatérve, szombaton is relatíve korán magasba lendültek a metal villák, pontban délben a vadiúj lemezükkel hódító Delain kapott 45 percet a Black stage deszkáin. Martijnék a lehető legkedvezőtlenebb intervallumban kaptak lehetőséget a bizonyításra, az álmos órákon túl még a szakadó eső is elkövetett minden tőle telhetőt, hogy fedél alatt tartsa a tömeget, de meglepetésre kudarcot vallott a nagy igyekezet, egész szép számban összegyűltünk ugyanis a hollandok műsorára. A küdőtéri mozgást mondjuk maximálisan megbénította az időjárás, elég békésen zajlott tehát a koncert, bár meg kell hagyni, Charlotte Wessels a szituációt igen jól kezelve próbált a zombi-hatás fölé kerekedve kommunikálni a közönséggel. A lemezbemutató turnéjuk után már nem lepett meg, hogy mennyire jól működnek élőben a dalok, egyetlen szívfájdalmam az volt, hogy ezúttal a vártnál kevesebb friss nótát építettek a programba, amit őszintén bántam, lévén a We Are The Others klasszisokkal jobb anyagra sikeredett, mint az előző két kiadvány. A Mother Machine dögös rajtja azért itt is begyújtotta a rakétákat, majd ezt követően kicsit megszelídült a vadság és a korábbi munkákból szemezgetve jött egy kis nosztalgia a múltból. A Milk And Honey és a sláger Get The Devil Out Of Me aztán újból visszahozta a magasabb fokú intenzitást, a megkapó The Gathering-gel folytatván pedig még a síró felhőket is sikerült elüldöznie a csapatnak, parányi életet pumpálva ezzel a szimpatizánsokba. 2012-re egyszerűen megtáltosodott a társaság, nem tudom, hogy élőben mit nyújtottak még az April Rain idején, de zeneileg a gyenge középosztályból egycsapásra a legjobbak közé robbant be a WATO, ami színpadon is rendkívül kellemes, profi, kellően súlyos, ha kell, gyengéd – nem lehetett belekötni, nagyszerű produkció volt.

Setlist: 1. Mother Machine; 2. Go Away; 3. Virtue And Vice; 4. Sleepwalker’s Dream; 5. Milk And Honey; 6. Get The Devil Out Of Me; 7. The Gathering; 8. Electricity; 9. Sever; 10. Control The Storm; 11. Pristine.

A mindig megbízható female fronted metal után ismeretlen vízekre eveztem, méghozzá a Paradise Lost idegenvezetésével. Az egyetlen valamire való információm a brittekről az volt, hogy nagyon nem az én stílusomban nyomulnak, és a sajtó konstans módon zabálja a munkájukat, elhatároztam hát, hogy kiderítem ennek okát, vagy legalábbis megpróbálom „magamévá tenni” a zenét egy rövid idő erejéig. Nos, arra hamar fény derült, hogy nem fogjuk miszlikbe aprítani egymás testrészeit és csontokat törni a breakdownok alatt, ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy a szinte bántóan egyszerű danolászás tulajdonképpen egészen kedvemre való. Egy-két szerzemény elhangzása után megszűnni látszott a sebesség és keménységre való hajlam, és szépen lassan elkezdtem élvezni az olyan lightos nóták hömpölygését, mint az Honesty In Death, a Tragic Idol, vagy a Faith Divides Us – Death Unites Us. Egyfajta indulatkezelő, relaxációs terápiaként hatott a program, igazából nem is értettem, mit keresek én itt a Napalm Death koncert helyett, de mivel egyik zenekarhoz sem kötődöm különösebben, így valami belső indíttatástól vezérelve a Paradise Lostra esett a választásom. Nick Holmes útközben félmosollyal eldörmögött egy-két beszólást Barney-nak a Napalmból, de nem volt sok fecsegés és nagy bratyizás a közönséggel, haladt a szett a saját kis medrében, ha tetszik, akkor klassz, ha nem, akkor meg pukkadj meg hozzáállással. A tömeg esetenkénti buzdítása is inkább csak olyan alibi noszogatásnak tűnt, semmint tényleges feltüzelésnek, bizisten a hajszálaim is megbénultak volna a szélben, ha Nick szenvedélyén és (érezd az iróniát!) kicsattanó életkedvén múlik a dolog. Oké, doom(-féle) zene, maradjunk komolyak és hitelesek, de ilyen sugárzó nyugalommal azért viszonylag ritkán lehet beindítani egy nem konkrétan a csapat munkásságára specializálódott, vegyes ízlésű fesztivál közönséget. Az eső épp csak akkor nem esett, mikor a pusztítás helyett végre egyszer hasznát is vehettük volna, és hozzátehetett volna valamit a hangulathoz, de hiába rimánkodtam, csak nem jött az égi áldás. A hullaszagot leszámítva amúgy nem volt bajom a Lost-tal, békésen, rossz szájíz nélkül elnéztem a ténykedésüket, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy életem legtartalmasabb időszakának lehettem szemtanúja. Biztos ennek is megvan a maga célcsoportja, én sem szeretem feltétlenül véresre pogózni magam, de azért ha legközelebb választhatok, inkább maradok az Amaranthe dinamizmusánál.

Egy hosszabb szusszanás után már csak az igazi nagyvadak voltak hátra a bakancslistámon, közülük is a Dark Funeral volt az első, akik a húrok közé csaptak az akkor éppen verőfényes napsütésben. Mélyre döfte bennem a tőrt a sors, mikor 2010 júliusában arról szóltak a hírek, hogy 14 év után, Emperor Magus Caligula otthagyja a bandát, így azon személyes célon felül, hogy a black metal alapvetések közül gyakorlatilag már csak a Funeral hiányzott a „seen live” listámról, elsősorban az új frontember, Nachtgarm talentumára voltam rendkívül kíváncsi. Érdekesség, hogy a pusztítás pont a Cradle Of Filth-tel került egy idősávba, és bár ők világéletemben példátlanul irritáltak, egyszer azért megnéztem volna, hogy működik ez a mű-keménykedés élőben, ilyen beosztás mellett viszont nem volt kérdés, hogy melyik hordát fogom választani. Azok a frázisok, hogy a true blackerek itt állnak a Party stage előtt, és hogy hangerőben gyorsan alázzuk le a COF hallgatóságot hamar elhangzottak, fentről is kaptunk elég motivációt, ahogy a Stigmata-val bedurrantott a svéd halálosztag. Ha a valóságban nem is, lelki szemeink előtt perceken belül leáldozott a Nap ideje, és nem maradt más hátra, csak hűvösség, lemészárolt érzelmek, és sziklaszilárd tekintetek, ahogy Lord Ahriman csapata elhozta közénk azon ritka BM mentalitást, ahol semminek nincs helye, amiben akár csak rövid ideig is hangsúlyos szerepet kapnak a dallamok. A felismerés, hogy Nachtgarm Caligula méltó utódjaként uralkodott a színpadon szintén nem váratott magára sokat, és noha elődje renoméját nem lesz egyszerű feladat saját magának felépíteni, meggyőződésem, hogy ha külső tényező nem zavar be, pár éven belül igen komoly respektussal bírhat majd a státuszában.

Ha valahol megemlíthetem/meg kell említenem a kommerszség totális elutasítását, akkor azt most kell megtennem, mint ahogy a valóban tiszta és giccs-mentes black metal kliséjének is egyszerűen muszáj hangot adnom, hogy legalább foszlányaiban érzékeltetni tudjam azt az elkötelezettség és karakán pszichikumot, ami az évek alatt összefort a Dark Funeral nevével és immáron mondhatom, élőben is tökéletesen manifesztálódik. Nem norvégok, még csak nem is legendák, de a szcéna oszlopos tagjai és nélkülözhetetlen képviselői. Elengedhetetlen testközeli tapasztalat!

Setlist: 1. Stigmata; 2. The Secrets Of The Black Arts; 3. Atrum Regina; 4. The Arrival Of Satan’s Empire; 5. Vobiscum Satanas; 6. An Apprentice Of Satan; 7. Open The Gates; 8. Slava Satan; 9. Hail Murder; 10. The Dawn No More Rises; 11. My Funeral.

A folytatásra eredetileg egy tömör viking zúzást terveztem Amon Amarth módra, az előzetes kiíráshoz képest azonban valamit variáltak a beosztáson, mindnyájunk kedvenc szőrös állatai ugyanis időpontot és színpadot váltva átkerültek a Blackről a True Metal stage-re. A Dark Funeral meet & greetre tartván nem is értettem, hogy mi ez a nagy csődület a Scorpions koncert előtt – na nem mintha később ott nagyon kevesen lettek volna, de első blikkre lejött, hogy mennyiségre az Amonra gyűlt össze a legnagyobb tömeg, szerintem az összes idei fellépő műsora közül.

A döbbenet pillanatában szántam-bántam, hogy ennyire madártávlatba kerültem az eseményektől, de az ütős nótákon végsősoron nem változtatott a távolság, a dedikálás után az óriáskijelző előtt vígan átéreztük az áradó szenvedélyt és egészséges testmozgásba kezdtünk a The Pursuit Of Vikings és a Twilight Of The Thunder God riffjeire, de még az aláírásra várók sorai közt is lehetett látni nem egy, nem kettő hozzám hasonló fájdalmas prioritás választási tanácstalanságban szenvedő egyéneket, akik Funeral ereklyéket szorongatva nyomták a léggitárt és mormogták a Death In Fire és a Cry Of The Black Birds sorait. Ilyen a fesztivál sors, a szubjektív ízlés gyakran áldozatokat követel… Ezen stádiumban gyanítom sokan fújtunk a napirend megbabrálása miatt a szervezőkre.

Tekintettel arra, hogy a vikingesdi után szétszéledt a publikum, az este hátralevő részét már a hirtelen megüresedett, de legalább olyan gyorsan újra dugig megtelt True Metal oldalon töltöttem a Machine Head-re várván, mialatt a túloldalon immáron az éj leple alatt – ezúttal mostmár tényleg – időutazásba kezdett a Scorpions. Bevallom férfiasan, minden idegszálammal azon voltam, hogy odafigyeljek a történésekre és megpróbáljam megérteni a többezer fan rajongásának az okát, egy darabig el is voltam békében a kivevítővel, de mikor már órás hosszúságokba nyúlt a múltidézés, én istenemre mondom, majdnem sírva fakadtam. Utoljára akkor éltem át ilyen súlyos lelki traumát, mikor a 2008-as Rockmaratonon álltam végig egy majd’ két órás születésnapi Pokolgép koncertet a Soilwork előtt, csak azért mondom, hogy érezzétek a passziót! 🙂 Szóval igen, Scorpions… Láttunk pár kunsztot, igen, látványos volt, szoborral tisztelegtek a zenekar tagjai előtt stb stb., aztán egy ponton elszakadt a cérna az itteni tömegnél, és a „Machine fuckin’ Head” rigmus játszi könnyedséggel túlharsogta a „riválisokat”. Tény, hogy nagy lovagiasságról nem tanúskodtak az események, de ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor este 11 felé már engem is rázott az ideg. Az mindenesetre borítékolható, hogy a két zenekar rajongótábora nem lett puszipajtás a Scorpions show végére. Időközben az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, talán ez is kihatással volt a csöppet feszültebb idegállapotra, de mit mondhatnék, bizonyára nincs jobb feszültséglevezető, mint a Machine Head zenei világa.

Az Amon Amarth-hoz hasonlóan, itt is már-már ijesztő méreteket öltött az érdeklődök száma, mitöbb, a hosszú várakozás okozta türelmetlenség mégjobban feltüzelte a hadsereget, így nem evilági hangok és vérben forgó szemek kíséretében, a vártnál is nagyobb ováció fogadta a csapatot, amint felhangzottak az I Am Hell (Sonata In C#) nyitó dallamai. Aki hallotta már (márpedig ki ne hallotta volna?) a Locust albumot, az el tudja képzelni, hogy élőben, kifogástalan hangosítással házasítva milyen irgalmatlan erővel robbantak be az első riffek – egyszerűen definiálhatatlan, hogy milyen ösztönös és érintetlen súlyosság lappang a Machine Head alap természetében, arról nem is beszélve, hogy a mikrofon mögött Robb Flynn személyében talán a világ legjobb frontembere tartja irányítás alatt a fenevadat, olyan karizmával, hogy már a puszta látványa tekintélyt ébreszt az emberben.

A nem éppen szerénységéről elhíresült nagyfőnök remekül szót értett híveivel, és bármily szemmel látható büszkeség is dagad Flynn mesterben, egy fontos dolgot még mindig megkérdőjelezhetetlen és csodálatra méltó alázattal közelít meg: a zenét. Ami pedig még humánusabb színben tüntette fel számomra, az a tökéletes, és akár szinte bensőségesnek nevezhető stílusban történt kommunikációja. A Darkness Within előtt például a vallások iránt érzett csalódottságának adott hangot, saját, személyes tapasztalataiból kiindulva, de néhány mondatban a fémzenék mellett kampányolva is kifejtette nézeteit napjaink eltérő trendjeiről, és bármily klisésnek is tűnhet ezt így leírva olvasni, valóban nagy igazságokat fogalmazott meg. Az amúgy meglepően rövidnek tűnő perform végén, utólag belegondolva mondjuk a nyakamat tettem volna rá, hogy még legalább egy-két nóta pluszba belefért volna a játékidőbe, ha Robb nem hajigál be menetrendszerint minden második szünetben több liter sört a tömegbe, de mindent összevetve, mégsem bántam a kis kitérőket, mert a hangulathoz viszont rengeteget hozzátett a közvetlenség.

A szerzeményeket tekintve, gyakorlatilag a Burn My Eyes-The Blackening-Unto The Locust hármas töltötte ki a teljes programot, egyedül az Imperium-nak szorítottak még helyet a Through The Ashes… albumról, elég direkten ráfokuszáltak tehát a legjobb anyagaikra. Bár egy Bulldozer vagy Beautyful Mourning megítélésem szerint még nagyot üthetett volna, a friss cucc kvalitásait tekintve végülis meg tudtam érteni a fennálló helyzetet, főleg hogy legapróbb negatívumokról sem tudok beszámolni a másfélórás őrület után. Személyes kedvencemként a Halo-nál jött el az a pont, mikor úgy éreztem, nemes egyszerűséggel szétfeszíti a testemet az a dózisú tettvágy és lelki beteljesülés, amit ez a dal kiváltott belőlem, mindezt pedig még a „headbang motherfucker!” vezényszóra többtízezer metalheaddel történő kollektív zúzás sem volt képes csillapítani. Eszméletlen milyen reakciókat képes kiváltani a zenekar, jóformán olyan tettekre ösztönzik a közönséget, melyek alapjáraton teljesen szokatlan cselekedetnek bizonyulnak. Tökéletes példa rá, hogy az első két-három sorban tulajdonképpen egymás vállába kapaszkodva és nyakába lihegve szorítottunk helyet a lehető legtöbb bajtársnak, ahelyett, hogy vérre menő pofozkodás ment volna a kedvezőbb pozíciókért. De ugyanezen átszellemült viselkedés a közös éneklésekre és a szenvedély kifejezésének minden ismert formájáról elmondható volt. Teljes mértékben headlinerhez méltó zárása volt ez a fesztiválnak, egy örök időkig emlékezetes fellépést láthattunk, a mai metal színtér egyik, ha nem a legnagyobb bandájától!

Setlist: 1. I Am Hell (Sonata In C#); 2. Old; 3. Imperium; 4. A Thousand Lies; 5. Locust; 6. Aesthetics Of Hate; 7. Darkness Within; 8. This Is The End; 9. Halo; 10. Davidian.

A zárás viszont még csak gondolati szinten lépett életbe, a ténylegesen utolsó utam ugyanis a Watain-hoz vezetett, akik épphogy csak megkezdték a rituálét a Machine Head utolsó percei alatt. Kiemelkedő koncert-banda hírében állnak a svédek, és valóban, volt valami átlagtól eltérő, másvilági atmoszférája a fellépésüknek – és most szigorúan a zenei impresszióra gondolok, nem a látványvilágra. Persze, nem mondom, hogy a rendszeresen félpercenként méteres magasságokba lövelő lángok nem vittek minket minden perccel közelebb a pokol kapujához, de nem csak önmagában a piró miatt volt egyedi és különleges a Watain szertartása. Míg mondjuk a délutáni Dark Funeral példátlan destrukticiója miatt maradt emlékezetes, addig a Watain esetében a mélység, a megtörhetetlen sötétség volt az, ami hatalmába kerítette az embert, maradéktalanul kizárva a külvilág minden egyes momentumát. A szettből négy szerzeményt okvetlenül kiemelnék: a valahova középtájra bekerült Devil’s BloodReaping Death kettős blaszfémiája a teljes black metal történelem minden kegyetlenségét és nyersességét megtestesítette, miután a Stellarvore már közel Celtic Frost-i szinten idézte meg a teljes üresség és totális megsemmisülés fájdalmát. Nemcsak, hogy az idei Wackenen, de érzésem szerint az összes eddig látott koncertemet sötétségben felülmúlta a csapat, többek közt olyan neveket lekörözve ezzel, mint a Mayhem vagy a Secrets Of The Moon. Az egyetlen horda, akiktől valaha valami hasonlóra számítottam, az a Frost hagyatékaként megalakult Triptykon, egyelőre azonban összehasonlítási alap hiányában, ez a mostani Watain stílusában fölé nőtt minden korábbi tapasztalatnak és elképzelésemnek. A műsort, és egyúttal az ezévi Wacken Open Airt végül Bathory helyett, egy Dissection klasszikus, a The Somberlain zárta, ennél ideálisabb, álomszerű befejezést pedig elképzelni sem tudtam volna. Hangulatilag teljes mértékben belepasszolt a saját művek programjába, a kivitelezés minősége pedig igazán méltó tisztelgés volt a honfitársak előtt.

Setlist: 1. Malfeitor; 2. Sworn To The Dark; 3. Total Funeral; 4. The Serpent’s Chalice; 5. Devil’s Blood; 6. Reaping Death; 7. Stellarvore; 8. Hymn To Qayin; 9. The Somberlain (Dissection cover).

Papíron ugyan még hátravolt az ezévi meglepetés banda (Edguy), de még ha sikerült is volna valami hozzám közelebb álló zenekart beszervezni, akkor sem biztos, hogy szerettem volna elrontani ezt a kellemes szájízt, ami éjjel 2 óra körül megmaradt a szombati, illetve úgy ámblokk az egész fesztivál program után. A második és a harmadik nap egyaránt eszméletlenül erősre sikeredett, az egyetlen ok, amiért augusztus 3-át tekintem a legerősebb napnak, az annak köszönhető, hogy ha választanom kéne, akkor az In Flames-et nevezném meg a 2012-es Wacken legjobbjának, a képzeletbeli dobogó második, illetve harmadik fokára pedig a szintén parádés Machine Head, és az orcsesztrával újfent nagyot alkotó Dimmu Borgir performot tudnám megemlíteni. Ám a rangsorolástól függetlenül, ahogy azt még valahol a beszámoló elején írtan, kivétel nélkül az összes fellépő kihozta magából a maximumot, a hangulat és a közönség pedig csakugyan minden alkalommal egészen csodálatos volt. Talán tényleg ez az egyetlen hely, az egyetlen olyan esemény, ahol minden ennyire klappol, és ahová egy látogatás után az ember garantáltan évről-évre visszavágyik majd. Igen, kérem, ez valóban a metal paradicsom!

Kapcsolódó cikkek

Wacken Open Air 2011 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Wacken Open Air 2010 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Wacken Open Air 2009 – Koncertbeszámoló

terror

Wacken Open Air 2008 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár