Koncertbeszámolók

Wardruna, Kalandra, Lindy-Fay Hella & Dei Farne – Koncertbeszámoló

2022. július 6. @ Budapest, Barba Negra

A Wardrunával körülbelül 10 éve találkoztam először egy angol Metal Hammer magazinban, ahol több oldalon keresztül belemerülhettem Einar Selvik víziójába. Muszáj voltam azonnal még jobban utána járni, meghallgatni, elmerülni a 2003-ban létrejött projectben. A metalos kapocs – ergo, hogy miért találtam egy 5 oldalas cikket egy neofolk projectről – pedig nem más, mint hogy Einar, alias Kvitrafn anno a Gorgorothban püfölte az infernális bőröket és magával hozta Gaahlt is. A metaltól elfordulva valami egészen különlegeset alkotott, ritkán talál az ember ennyire természetközeli, ősi és szakrális zenét. Gaahl közben a második lemez után, 2015-ben kilépett a zenekarból.

Einar Selvik formációja valószínűleg a Vikingek (Vikings) sorozat beindulása óta lett jobban ismert. A 2013-tól hódító, népszerű sorozat nem csak Einar zenéjét használta fel számtalanszor, de maga Einar is felbukkan az egyik epizódban. Innentől kezdve egyre több szem szegődött és fül tapadt rá a Wardrunára. Számtalan különleges skandináv koncert után (Viking Ship Museum), beindultak a turnék, aminek csak a pandémia szabhatott határt. Ismerős forgatókönyv…

Volt szerencsém őket elcsípni 2017-ben egy német fesztiválon, ahol élőben is e varázslat részese lehettem. A zenekar szakrális utaztatása tökéletes „kilépője” volt a déltől tartó metal buliknak. Az élmény után megfogadtam, hogy még többször át kell élnem a koncertjüket, így nem volt kérdés, hogy az eltolt dátumon a Barba Negrában is jelenésemet teszem. Ahogy említettem a fesztivál is kiemelkedő performansz volt, de az, amit múlt hét szerda este élhettem, élhettünk át az valami magasabb szintű transzcendencia volt.

Őszinte leszek az előzenekarokról életemben nem hallottam és most a meglepetés erejét választottam – nem néztem utána a formációknak. Lindy-Fay Hella & Dei Farne a Wardruna énekesnőjének – aki a zenekar megalakulása Einar mellett van – külön formációja. Egy minimalistább, kevésbé intenzív, de nagyon kellemes fúziós ambient kollektíva. Dei Farne egy norvég duó, nem sokat tudok róluk. Míg a Wardruna csak az ősi hangzásvilágból merít, Lindy-Fay a Krautrocktól a dark popig mindenből csipeget egy picit. Nyitásnak tökéletes volt, bár a sok ismerőssel való találkozások és az italért való sorbaállás miatt, inkább csak háttérzene volt. Egy csöndesebb klubbuliban biztosan jobban átjött volna.

A Kalandra már kicsit pörgősebbre vette a figurát, de alapvetően náluk is az ambient van középpontban, csak jelen esetben rockosabb, azon belül is alter és pop rockkal húzzák fel az alapvetően szintén varázslatos lélekzenét. A formáció mesterien vegyíti az éteri északi atmoszférát a már-már poppos magasságban lebegő Röyksopp és Björk féle tipikus nordikus poppal. Középpontban Katrine Stenbekk művésznő erdei patak tisztaságú, hipnotikus vokálja húzódik, ami rögtön odavonzotta a tekintetemet és a figyelmemet, amikor beindult a Kalandra atmoszférikus barangolása. A furcsa, hogy Katrine hangja inkább poppos, mint északi jellegű, mégis másodpercek alatt meg tud igézni. Performanszuk olyannak hatott, mint ha Enyát keverném északi ambienttel. Amikor pedig legdurvábban pengették – akarom mondani, húzták a hegedűvonót – a srácok a gitárokon, akkor mintha az újvonalas, alteros Katatonia riffeket hallottam volna vissza.

A Wardruna minimalista mivolta nem csak a hangszerválasztáson, a dalstruktúráikon, a zenészek ruháján, de a színpadképen is megkerülhetetlen. Nem igazán láttam még ilyet, de a zenészek mögött az egész placc egy óriási fehér csipkés vászon volt. Ahogy egyre ment lejjebb a Nap, a háttér színe úgy változott. De ez volt a legkisebb faktor, amin elképedtem. Nem kis szakértelem kell, ahhoz, hogy egy csak tradicionális hangszereken játszó zenekart, úgy kihangosítsanak, hogy azt a 11. kerület és az extázisban lévő vikingszerető fanatikusok zsibaja ne nyomja el. Ha nem is 100%-ban, de sikerült.

Einar Selvik és kollektívája ősi, különleges, masszív energiákat megmozgató hangszereket szólaltat meg, sokat közülük fel sem ismerek, de hogy említsek párat ilyen a kravik-líra, lószőr hárfa, szájhárfa, kecskekürt, a lur (lúra kürt), szarvasbőr dobok és különböző furulyák. A zenekart egy kis híján telt házas Barba Negra fogadta, amire nem számítottak – mondhatni a norvég társulat meg volt szeppenve. Egyértelmű volt, hogy régóta várt rájuk a magyar közönség. Az óriási ovációt mintha elvágták volna, ahogy felcsendült a legújabb lemezük címadó dala, a Kvitravn. Pár másodperc alatt totális meghittség és áhítat lett úrrá, ami az egész koncert alatt jelen volt – csak páran akadtak, akik néha indokolatlan kurjantásaikkal és saját kürtjük megfújásával megzavarták a kialakult flowt.

Wardruna koncertről beszámolót írni nehéz. Ezen ott kell lenni, meg kell élni, meg kell tapasztalni. A dalok többsége igen homogén, akkor érzed a különbséget, ha beszippant és magával ránt. Egy teljesen szubjektív élmény, attól függ, ki hogyan áll a zenéhez, vagy mit vált ki belőle. Jómagam teljesen átadtam magam performansznak, direkt nem mentem be előre a zsúfoltabb tömegbe, ki akartam zárni a közeget. A Track bal oldalán található dombot választottam, szerettem volna a földön állni, azzal egyesülni. A Wardruna zenéjétől lüktetett, pulzált a talaj. Ezt ott sokkal jobban át tudtam élni.

Lényegében a Runaljod trilógia lemezeiről és az új Kvitravn korongról válogatták össze a legatmoszférikusabb, legintenzívebb dalokat, amiket semmi, vagy nagyon rövid átvezetőkkel megszakítva játszottak le végig. Az északi szeánsz végezetét a legismertebb, legtöbbet játszott és számomra a leginkább magával ragadó daluk a Helvegen jelentette. Egy szerzemény a halálról, az azzal való szembenézéssel és megélésével, továbbá egy új periódus kezdete. Az északi mitológiában semminek nincs vége, minden vég egy új kezdet. Einar ezt a dal előtt meg is próbálta kifejteni, bár a mester annyira nem a szavak embere.

Visszatapsolás után már csak Einar állt a színpadon az ikonikus hangszerével, a kravik-lírával.

Egy ősi vers hangzott el az Edda sagából, témája a Ragnarök. A Völuspá (a látnok próféciája) szintén a ciklikusságról szól, a világ alakulásáról – valami meghal azért, hogy valami élhessen. A scaldic (északi költő) verziója a dalnak, azt jelenti, hogy Einar, mint egy ősi bárd, egyedül, egy szál lírával adja elő ezt a dalt. Amennyire minimalista, annyira erős és átütő. Tökéletes zárása volt ennek a spirituális élménynek és estének. Bármilyen zenei műfaj kedvelőjének ajánlom a Wardrunát, mert ez az az ősi zene, mely nem megosztja, hanem összehozza az embereket.

Cikkem végén engedjétek meg, hogy egy jóbarátom szavait idézzem, aki szintén elég mélyen emlékezik az estéről: „Nagy izgatottság és kíváncsiság lett úrrá bennem a koncert előtti néhány órában. Mindenképpen valami rendhagyót szerettem volna látni és hallani, pusztán ennyi volt az elvárásom a folk nagy lovasaitól. Ez azonnal teljesült is mikor mindannyian megjelentek a porondon és a varjak károgni kezdtek, a húrok felsírtak és a dobok megszólaltak. A hideg végigfutott a hátamon és boldog voltam, hogy jelen lehettem első magyarországi fellépésükön. Ez az érzés egész este és még utána is kitartott. Várom a visszatérésük, hogy újra meglüktethessék a talajt a talpunk alatt!”

Fotók: Bende Csaba (zenefesto)

0706Wardruna

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek