2014. április 9. @ Budapest, Supersonic
Nem tudom pontosan, hogy mikor kezdődött, és nem is biztos, hogy érdekel, de tény, hogy a Blue Hell és a black metal egymásra találása egy olyan hibátlan (és számunkra gyümölcsöző) kapcsolat, melynek privilégiuma talán csak nekünk, magyaroknak adatott meg. Lehet, hogy csak én vagyok túl elfogult a klubbal kapcsolatban, de minden látszólagos hátránya ellenére, ha bárki megkérdezné tőlem, hogy hol éltem át életem legatmoszférikusabb koncertjeit, gondolkodás nélkül a Yukra esne a választásom, az újabb felejthetetlen este pedig már itt is volt a kanyarban, ezúttal a Watain-nal gyarapítottuk tovább a kult zenekarok névsorát.
Az első tervek szerint már mindjárt az év elején megcsodálhattuk volna a svéd nagyvadot, ám egy időpontváltozásnak köszönhetően jó bő két hónapot csúszott a buli, de annyit már a további részletek előtt is előrebocsátok, hogy maximálisan megérte minden kivárt perc a szerda esti kapunyitásig. Egy csavar azért még maradt az utolsó órákra is, akkor derült ki ugyanis, hogy a Revenge koncert kimarad a programból – nem is volt nagy tömeg a hét órára kiírt nyitás pillanataiban, pedig látatlanban az ember azt gondolta volna, hogy a Watain jelenésére azért kipúposodik majd a klub, ami végül aztán mégiscsak bekövetkezett (jobb később, mint soha), de ezzel együtt, a hazai közönség zöme határozottan jól titkolta, hogy egyáltalán érdekli őket az este főzenekara.
Ami ezután következett, nem volt leányálom a zenekedvelő egyéneknek, mivel a Revenge kiesése miatt majd másfélórás intenzív bambulás következett, mire a Degial tagjai ráérősen felbukkantak a színpadon. Az első benyomás így kicsit csalóka volt, hisz ilyen hosszú üresjárat után talán még valami nyolcadligás albán hardcore is felüdülést jelentett volna, de szerencsére a valóság azért ennyire nem rugaszkodott el az esemény profiljától és tisztesen művelt északi black/death átmenetet kaptunk bevezetésnek egy meglehetősen fiatal, de annál meggyötörtebb látványt nyújtó csapattól.
Minőségileg a hangzás sem nyitott rosszul, mint ahogy az összkép is kellemes szájízt hagyott maga után, ugyanakkor a banda láthatóan egyik alkotójában sem tudta kinőni a klasszikus előzenekari szerepet, így a tömény, 45 perces játékidőt követően valószínűleg tíz emberből tíz hanyagolja majd a jövőben a dalokkal való szándékos találkozást. Lehetne még taglalni a különféle reakciókat, de úgy gondolom, fölösleges, amíg a horda mindössze a fekete szín egyetlen árnyalatát képes megmutatni a világnak.
Bezzeg a Watain a tavalyi The Wild Hunt lemezzel óriási lépést tett a változatosság felé, ami akár az élő produkciót tekintve is nyithatott volna egy új korszakot, noha a zenekar híres színpadi szenvedélye nem igazán adott rá okot, hogy bármin is komolyabban változtassanak. Tulajdonképpen nem is afféle szándékos, beütemezett (de)formálódásra számítottam volna, hanem sokkal inkább egy olyan ösztönös átmenetre, ami a friss opusz dallamosabb mivoltából adódóan természetes jelleggel befolyásolja majd az egyes fellépések megközelítését. Hiába lett azonban a Watain diszkográfia eddigi legkifinomultabb darabja a Wild Hunt, látszólag ez nem sok kihatással volt a dalok már bejáratott előadására (vagy ki tudja, lehet, még csak nem ért be a hatás a mostani turné időszakára). Aztán, hogy ez voltaképpen jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga – más szempontokból vizsgálva a látottak zsenialitása már úgysem vita tárgya.
Az első dolog talán, ami rögtön átfut az ember agyán, mikor elmereng egy Watain koncert jövőképén, az alighanem maga a látvány, ami az évek során igen fontos összetevővé nőtte ki magát a csapat háza táján. Azonban már csak gondolati szinten is kihívást jelentett elképzelni, hogy egy ilyen komplett látványvilág miként kerül majd megvalósításra a Yuk szűkös méretein belül, de meg kell mondjam, látván az emelvény elé kitámasztott kicsi, de annál mutatósabb fémkerítést, az olajlámpákkal ellátott fordított kereszteket, az állati koponyákat és a felállított oltárt a dobok előtt, nem volt okunk panaszra, remekül sikerült megteremteni az elvárt kilátást a szerzemények hangulatához igazodva. Valahol a setlist felénél aztán a lángok is megjöttek, ami bár kellemes, nem várt meglepetés volt, azért elég meredek volt végignézni, ahogy Erik kezében a fáklya a látszólag könnyen gyúlékony mennyezetet súrolja. Ennél nagyobb sokkot már csak az okozott, mikor a Devil’s Blood konferálása után szinte a komplett első sor kapott az arcába egy kisebb bödönnyi vért, ami – csak a rend kedveért – a szagból és ízéből ítélve aligha volt kamu. Mindezek mellett briliáns fénytechnika kísérte a műsort, Erik néha olyan magasztos, arany színű megvilágítást kapott, hogy a kb. félméteres távolság ellenére is az az érzés kerített hatalmába, minthacsak egy adott eszme fiktív istensége öntött volna testet előttem. Két negatívum is akadt ugyanakkor a vizuális kánaánban: egyrészt a füstgépek sokszor úgy elködösítették a színpadot, hogy tíz centi közelségből sem lehetett rendesen kivenni, hogy mi történik a deszkákon, másfelől pedig a fenti zsúfoltságnak köszönhetően szinte egy araszt nem lehetett látni a dobokból – de cserébe legalább kaptunk egy kiváló hangzást, ami végsősoron nagyban hozzájárult a koncert osztatlan sikeréhez.
Amiről még érdemes beszélni, az leginkább az új dalok jelenléte, azok közül is elsősorban a címadó, melynek tiszta énekes betétje számomra a legtöbb izgalmat kínálta az egész este folyamán, és habár a dal egészét tekintve engem határozottan itt ért a katarzis, bennem kissé csalódást keltett, hogy Erik nem vállalta be az éneklést, hanem szokott hangján átsiklott a szívből jövő sorokon. A dal pozicionálása viszont az Outlaw-éhoz hasonlóan parádésra sikerült! Míg egyik a szeánsz végét vetítette előre, addig a másik törzsi hatásaival pont hogy visszahozta a tüzet az egybegyűltekbe. A friss munkák közül, érzésem szerint a Sleepless Evil tudott még pluszba hozzátenni a műsor színvonalához, a Night Vision intrója és a De Profundis már kevésbé volt kirívó a régi dalok gyűrűjében, de nyitásnak így is tökéletesen helytállt mindkét szerzemény, amit viszont hiányoltam, az az All That May Bleed-The Child Must Die páros, valamint a Reaping Death lendülete és zárásként a Waters Of Ain.
Ahogy írom ezen sorokat, visszagondolva egyre inkább az az összbenyomásom, hogy a Watain inkább saját hagyományaihoz hűen próbálja megélni a tavalyi album periódusát, de míg lemezen már egy újító szándékú, fejlődő tendencia mutatkozik, addig élőben a hangsúly még mindig a régimódi extrémitáson van – de egyáltalán nem biztos, hogy rossz ez a megközelítés, hisz saját magamon is tapasztaltam, hogy a látszólagos kritika dacára, ámulva ocsúdtam fel a banda levonulása után. Hitelesség szempontjából mindenképpen előnyösnek tűnik ez a jelenlegi leosztás (habár mint azt a Wild Hunt kritikámban kifejtettem, részemről ezzel magán a lemezen sem volt semmi probléma), de egyszer azért szívesen megnézném úgy a zenekart élőben, hogy nyomás nélkül, bátran, szabadon, pusztán csak érzésből küldjék a zenét a tömegnek, okvetlenül egy They Rode On-nal is kiegészítve a dallistát.
Setlist: 1. Night Vision; 2. De Profundis; 3. Malfeitor; 4. Storm Of The Antichrist; 5. Puzzles Of Flesh; 6. Devil’s Blood; 7. Sleepless Evil; 8. Legions Of The Black Light; 9. Total Funeral; 10. The Wild Hunt – Encore: 11. Outlaw; 12. Sworn To The Dark; 13. The Serpent’s Chalice.
