2011. július 13. @ Budapest, Petőfi Csarnok szabadtéri színpad
Nem túzok, ha az állítom, hogy a Forevermore Tour volt a legjobban várt idei koncertjeim egyike: az utóbbi két lemezével és all-star felállásával „új aranykorát” élő Whitesnake tavalyelőtti koncertjének is részese voltam, de az új, Forevermore című lemezük tükrében az idei bulit még hatványozottabban vártam.
A Mobilmániától keresve sem lehetett jobb bemelegítést találni: a stílus szerelmeseinek amúgy is kötelező a klasszikus P. mobil dalok ismerete, de az utóbbi évek Mobilmánia termései is rendesen megállják a helyüket. Sajnos Tunyó már nem lehet velünk, és Vikidál Gyula is már csak a történet része, mégis a Zeffer Andris és Rudán Joe vezetésében színpadra vitt előadás a bizonyíték a Mobil örökség és Mobilmánia létjogosultságára.
A korai Mobil örökzöldek által tolmácsolt időutazás alaposan bemelegítette a hangszálakat, de a két újkori lemez alapos, kimerítő ismerete is meglátszott a jelenlévőkön. Sorban kaptuk tehát a Tunyó-Zefi-Bajnok-éra gyémántjait, és az Ez a mánia és az Az út legyen veled frissebb, szintén nagybecsű, zseniális dalcsokrait. Zefi, Joe, Bajnok és Donászy Tibi nagyon jó formát mutattak, de a két „fiatalabb” Mánia-tag Kozma Tomi és Szentkirályi Jani teljesítményéről is csak elismeréssel beszélhetünk.
Az est fénypontja közel negyedórás átállást követően, a Best Years Somebody Help me soraival robbant a színpadra. A Slide It In/1987/Slip Of The Tongue dalai az elmúlt évtizedek során alaposan belénkivódtak, így a Give Me All Your Love, Love Ain’t No Stranger, az örök kihagyhatatlan Is This Love minden sorát kívülről fújta a nagyérdemű.
Coverdale mester a sokak által vitatott tavalyelőtti teljesítményét meghazudtolva, kiválóan tolmácsolta már első sorokat is. Jöttek is szépen sorban a Steal Your Heart Away, Forevermore, majd a Love Will Set You Free képében a Forevermore vadiúj slágerei. Ez utóbbiak között Doug Aldrich és Reb Beach egy hosszúra nyújtott gitárszólóval hagytak némi szusszanásznyi időt David-ünknek.
David Coverdale. Hát igen, az idén egész pontosan 60. életévét betöltött mesteren nem fog az idő: elképesztő hangterjedelmével és színpadi megjelenésével még ma is stílust teremt. Nem véletlen, hogy a legnagyobbak között tartjuk számon.
A kilencvenhetes Restless Heart visszafojtott blues kísérletét jelentő Rock Me Baby után a tavaly júniusban importált, dobos-zseni Brian Tichy nyomott látványos, elképesztő dobszólót -persze, csak miután az állunkat felkapargattuk a PECSA szabadtér talapzatáról… Teljesen őrült a csóka, ez nem kétség: szólója végeztével eldobált minden egyes dobverőt, majd kézfejjel, ujjal, és könyökkel püfölte a bőröket, tamokat, cineket, eszelős látványt nyújtva.
Az Ain’t No Love In The Heart Of The City közönségénekeltetése után a Slide It In, Fool For Your Lovin’, Here I Go Again mesterhármasával felszállhattunk újra a mennyekbe, hogy aztán a ráadásként záró Still Of The Night, és a Deep Purple klasszikus Soldier of Fortune kettőse után, a We Wish You Well soraival levonuljon a zenekar, visszatérjünk a földre, és végül búcsúzzunk ettől a kiváló hangulatú, fergeteges esttől.
