2017. szeptember 30. @ Anglia, Manchester, Rebellion
A manchesteri Winterfylleth a tizedik szülinapját ünnepelte, adott volt az alkalom, ilyesmit nem nagyon hagy ki az ember. Otthon megkaptam a felszállási engedélyt, így vígan robogtam a szakadó esőben Manchester belvárosa felé mindenféle hosszúhajú egyedeket nézegetni, amint éppen elmebeteg szerzeményeiket adják elő elmebeteg módon, hasonlóan sérült embertársaik számára.
Egy ilyen koncert során a riporter próbál a tökéletességre törekedni, de ez általában lehetetlen. Én fotózni, interjúzni és koncertbeszámolóhoz valót gyűjteni megyek, ráadásul az előzenekarokról is illene a helyszínen valami benyomást összeszedni (ha már otthon nem sikerült), és ez általában egyszerűen nem fér bele abba a három-négy órába, ameddig egy ilyen esemény tart.
Most mázlim volt, bár a dolog nem indult túl jól: a sajtójegy nem intéződött el – ez van, ennél több is veszett már Mohácsnál. A Rebellion-ba belépve családias légkör fogadott: itt mindenki ismert mindenkit. Maga a hely egy nagyobb kocsma egy színpaddal, a sarokba elbújtatott keverővel, két csapossal, és három piszoárral –emiatt ez esemény végén meg hosszú sorral. A színpad előtt az emberek éppen aktív semmittevéssel töltötték az idejüket, a helyiség hátsó részében a zenekarok árulták a pólóikat – felvarróikat – cédéiket, a sörcsapnál kitartó sorban állás (szerintem ilyen lassú kiszolgálást én még nem láttam, már a végén ott tartottam, hogy átmegyek a szomszéd bárba egy sörért). A létszám tíz százalékát maguk a zenekarok alkották, mindenki haver, csak én vagyok outsider.
A sörhöz vezető – és egyre hosszabbnak tűnő – út fele környékén csapott a húrokba a Necronautical. Én igazából Winterfylleth-re jöttem, nem ismertem a csapatot, de szép fekete-fehérre kifestve ott ácsorogtak a saját asztalkájuk mellett, kínálva a nagyérdeműnek mindent, ami szem-szájnak ingere.
Annyit sikerült megtudnom róluk, hogy nem teljesen kezdő a társaság, hetedik éve tolják az ipart, két albumon vannak túl, és nagyon lelkesek. Sajnos itt ért utol a mindent egyszerre csináló riporterek végzete, az időhiány: meg kellett keressem Chris Naugthon-t, a Winterfylleth énekes-gitárosát, ugyanis interjú volt vele megbeszélve. Könnyű volt megtalálni, elég jellegzetes figura, és némi ordibálás-mutogatás után el is indultunk a backstage irányába. Kicsit aggódtam, két dolog miatt is: egyrészt csináltam én már interjút ekkora zajban (Morgan Håkansson, Marduk), nagyjából egy óra per perc tempóval tudtam a felvételt átgépelni, annyiszor kellett visszahallgassam a zaj miatt. A másik meg az az aprócska nehézség volt, hogy a manchesteri akcentus nem éppen a legtisztább, és az nagyon ciki, amikor a riporter csak hebeg-habog, és fingja nincs arról, hogy miről is beszél az interjú alanya. Mákom volt, a backstage-ben csönd volt, és Chris elővette a polírozott oxfordi angolját, szépen és érthetően beszélt – döbbenetes volt a kontraszt, hallottam utána kint a haverokkal dumálni, oké, nagy volt a zaj, de csak hozzávetőlegesen tudtam követni, hogy most akkor hol is tartanak. Nagyon jó arc, jól eldumáltunk, és nemsokára olvashatjátok is a vele készült interjút.
Na ezalatt szépen lement a Necronautical, nem játszottak sokat, négy hosszú szám volt az aznapi penzum, sőt, át is szereltek, mert amire előkerültem, már a Wiegedood volt a színpadon. A flamand srácok zenekarának neve ‘bölcsőhalál’-t jelent, és az egész társaság zenéjében, stílusában, egy csomó dologban kísértetiesen emlékeztetett a Wolves in the Throne Room-ra. Két gitáros – egy szőke, hosszabb hajú ám rettenetesen kopaszodó srác, valamint egy kissé őslényszerű másik gitáros, aki egyben az énekes szerepét is ellátta. A háttérben, a dobok mögött megbújva a dobos, és ennyi – hogy konkrétan a basszusgitár honnan a francból jött, arra ötletem sincs, szerintem egy oktávpedállal oldották meg, talán sampler-rel.
Kissé monoton, vázlatszerű zenét játszottak, nem jut jobb szó eszembe – tíz percnél is hosszabb dalok, rövidebb kiáltások-károgásszerű vakkantások, egy folyamatosan vátozó hangorkán. Nem tudok jobb analógiát mondani, mint a Wolves in the Throne Room (hehe, ők is jönnek nemsokára); a társaság viszonylag fiatal formáció, 2014-ben alakultak, és azóta két albumot adtak ki (De doden hebben het goed és De doden hebben het goed II – a nemsokára megjelenő harmadik album címét helyesen megtippelők között a gitárosok hónaljszőréből összeállított exkluzív kollekciót sorsolunk ki, a tippeket a szerkesztőség címére kérjük postázni, köszönjük). Mindenképpen futok velük egy kört élőben is, mert sajnos a keverés nem volt éppen optimális, és egy ilyen kis helyen már tényleg nagyon számít, hogy hol áll az ember.
A Winterfylleth már mint úri zenekar szerelt be a fénysebességgel távozó Wiegedood után: valaki, talán haver, családtag, jött egy kicsit segíteni a madzagokkal meg a cinekkel. Bő negyed óra, és kezdődött a móka, jött a jubileumi műsor.
Igazából azért szeretem a Winterfylleth-et – a zenéjükön túl – mert emberiek. Semmi extra fakszni, mindenki feláll a színpadra az aznapi utcai ruhájában, és uccu neki. Ez különösen igaz a frontemberre, a nagydarab, mackós Chris Naugthon-ra – róla írtam nem olyan régen, hogy tipikus anti-frontember: csak áll a színpadon a kinőtt gatyájában és a félretaposott cipőjében, sildes sapkával a fején, mintha maga Maci Laci játszana ambient black metal-t a nagyérdemű szórakoztatására, igen, én is jót röhögtem ezen a szar poénon. Sokat fejlődött Chris – annak idején szinte semmi kommunikáció nem volt a közönséggel, talán az volt akkor a ‘baj’, hogy a Primordial előtt játszottak, nem tudom, de Chris most kifejezetten kommunikatív volt – bár igazából azt sem zárnám ki, hogy ez összefügg azzal a bő fél tucat üveg sörrel, amit csak én láttam a koncert előtt a kezében.
Szóval élénk kommunikáció a közönséggel, buzdítás, lelkesítés – minden volt Chris részéről. Igazából ez nem az a zene, amire a népek szétszednék a helyet, soha nem is lesz az, de azért lelkesen mozogtak az egybegyűltek, a vége felé talán élénkebben is a kelleténél. Na persze nem színpadra felugrálásra kell gondolni, csak annyi történt, hogy egy kisebb pogo kezdett kibontakozni, de csírájában el is halt.
Én nem tudom, hogy a hely közönsége látott-e már ilyesmit, erős a gyanúm, hogy nem. A mellettem az első sorban álló, kissé disznószerű, nőre távolról emlékeztető egyed kikerekedő malacka-szemekkel nézett rám (nem én löktem meg hátulról, ugyanis én mellette álltam, nem mögötte, sebaj), majd a színpad előtti korláthoz ‘kicövekelte’magát, és elkezdett hátrafelé rugdosni nagyjából olyan stílusban és hatásfokkal, mint ahogy a kutyák teszik mindezt szarás után. Egy másik hölgybe szintén nem szorult sok ész: az egy dolog, hogy valaki egy ragacsos itallal a kezében lófrál a színpad előtt, de akkor nem kell azt várni, hogy nem fogják meglökni és az a trutyi nem fog kiborulni – szerencsém volt, csak rám jutott, a kamerára nem.
Maga a Winterfylleth viszonylag stabil konfiguráció, eddig összesen hat ember mondhatja magáról, hogy játszik vagy játszott a zenekarban. A felállásban legutóbb két éve történt kisebb változás: a kísérő gitáros posztján egy új fiút, Dan Capp-ot üdvözölhettük, de ezentúl semmi sem változott – maradt az az örömzene, ami mindig is volt a Winterfylleth. Kilenc szám, ennyi jutott aznap estére, a lelkes közönség nagyon ovációzott, majd fél tizenegy környékén elkezdett mindenki szétszéledni.
Az utcán a szokásos manchesteri jelenet: a szemetelő esőben és viharos szélben kigyönyörített, alig ruhába öltözött, szétázott és korongrészeg nők vonultak tűsarkúban, elmerülve minden egyes pocsolyában. Party time has come to an end.
Ezt játszotta a Necronautical:
1. Strom
2. Nihilartikel
3. Spitzenkörper
4. Oceanus Procellarum
Ezt játszotta a Wiegedood:
1. Svanesang
2. Smeekbede
3. Cataract
4. De Doden Hebben Het Goed II
5. Ontzieling
Ezt játszotta a Winterfylleth:
1. The Wayfarer Pt. 1 – The Solitary One Waits for Grace
2. The Ghost of Heritage
3. The Dark Hereafter
4. Forsaken in Stone
5. A Valley Thick with Oaks
6. Whisper of the Elements
7. The Swart Raven
8. Defending the Realm
9. Mam Tor (The Shivering Mountain)
BRIEF SUM: Winterfylleth gave their 10th anniversary gig in Rebellion, Manchester with guests of Necronautical and Wiegedood. Necronautical were more than fair, playing with full gas, and Wiegedood were also excellent, performing a music which does highly remind me on Wolves in the Throne Room. Winterfylleth, the ambassador of ambient black metal influenced by the Anglo-Saxon heritage, gave us a set of nine songs as a summary of their fruitful musical mission. One thing what I really want to highlight is the interaction and communication of the band which went through a really significant improvement in the last few years. They were great, and I’m excited to see them again, performing their new material coming out in Ferbuary next year!
