2010. május 10. @ Budapest, Dürer-kert
A május 10-ei hétfő egy nagyon különleges éjszakának ígérkezett a sötétebb zenei tudományok iránt érdeklődőek számára. Egy nem is annyira zenéjében, mint inkább szellemiségében kiemelkedően egyedi amerikai banda tette nálunk látogatását, hogy megismertessen minket a nyugati-parti Cascade-hegység erdeinek sötét misztikumával. A Wolves in the Throne Room egy Washington állambeli trió, akik öko-anarchistának vallják magukat, bár ezen eszmei irányzat pontos mibenléte még kitartó internetes kutatómunka után is elég homályos marad. Amit tudni lehet, hogy a banda „főhadiszállásként” egy farmon rendezkedett be valahol a már említett Cascade-hegység lábánál, ahol önellátó életmódot folytatnak, az anyatermészettel szoros kapcsolatban élve; illetve hogy a black metal bandák túlnyomó többésgével szemben erősen baloldali nézeteket vallanak. Zeneileg a kegyetlen és primitív black metal az ő csatornájuk, mely azonban mentes mindenféle sátáni vonatkozástól. Ennél a műfajnál szokatlanul hosszú dalokban gondolkoznak, legutóbbi lemezük, a Black Cascade csupán két 10 és két 14 perces dalt tartalmazott. Gyors, egyszerű és nyers black metalt hallhatunk a lemezeiken, nem emberinek ható magas és rekedt károgással, hangulatfokozásként itt-ott szintiszőnyegekkel és más effektekkel, hártyaszerű, zizegős és recsegős hangzással.
Filozófiájuk szerint az öko-anarchizmus megjelenítése a black metalon keresztül a következő logikus lépés a megszokott sátáni és démoni aspektusok után. Előzenekarként „csupán” egy bandát állítottak a szervezők, mely, ha tisztán zenei szempontokból nézzük, akár furcsa választásnak is tűnhet, hangulatvilágában és az ősi, történelem előtti örökség gondozásában azonban nagyon is közel áll az amerikai srácokhoz. A magyar sámánisztikus folkzenét játszó The Moon and the Nightspiritről van itt szó, akik bizonyos körökben immáron tisztességes „hírnévre” tettek szert belföldön és néhány más országban egyaránt.
A The Moon and the Nightspiritet már számos alkalommal volt szerencsém élőben látni, minden alkalommal meggyőztek és nem történt ez másképp most sem. A lemezen duóként játszó pár, az énekes-gitáros Mihály és az énekes-hegedűs Ágnes mellé élőben csatlakozott egy dobos és egy basszusgitáros is, igazán kiteljesítve a rituális zene hangulatát. Akusztikus gitárokra, hegedűre, törzsi, sámánisztikus dobokra és Ágnes éteri hangjára épülnek a dalok, néha azonban Mihály is megszólal. Első alkalommal nagyon nagy hatást tud gyakorolni az előadásuk, a folkzene ilyen tiszta és eredendően népies formája az erőteljes sámáni hatásokkal keverve könnyen bűvkörébe vonja a hallgatót, különös tekintettel a hölgyekre. Mivel én már sokadjára vettem részt koncertjükön, számomra ezúttal nem nyújtott olyan mérvű élményt, mint első hallásra, és a dalok közti túlzott hasonlóságok is előjöttek, de persze a Regő Rejtem így is gyönyörteli szerzemény volt. Minden hiba vagy kifogásolható dolog nélkül zajlott le a koncertjük, a közönséggel való kommunikáció is elégséges volt, és az estéhez illő hangulatot is remekül megteremtették. Körülbelül 45 perc játék után levonultak, hogy az este igazi varázslata kezdődhessen.
Az átszerelés a két banda közt kicsit hosszúra nyúlt, a Wolves in the Throne Room ugyanis igen komoly színpadképet rendezett be. Őt hatalmas fekete vászon volt felaggatva a színpad hátterében mint valami hadi jelképlobogók. Mindegyiken a jellegzetes black metalos szerteágazó csontszerű fa motívuma dominált, de öt különböző állat volt az ágak és gyökerek között ábrázolva: egy gém, egy bagoly, egy farkas, egy szarvas és egy elég bizonytalan állat, mely leginkább egy mókus és egy nyúl keresztezésére hasonlított. A zászlók alján szintén tipikus black metalos betűkkel tükrözött szavak voltak írva, melyeket azonban rendkívül nehéz volt kiolvasni, nekem is csak kettőt sikerült: a bagoly alatt a „manifest” azaz „testet ölt”, míg a szarvas alatt az „unveil” vagyis „leleplez” szó volt olvasható. Ez sem volt azonban minden, a színpad elején, a dobos előtt egy kis oltárfélét rendeztek be, mely egy karmokként meredező göcsörtös ágakkal tarkított tuskóból, egy csokor fehér virágból, számtalan gyertyából és füstölőből, illetve nyolc tarotkártyából állt. Ezek a díszletelemek szinte azonnal erőteljes atmoszférát hoztak létre a teremben, a füstölő illata és a gyertyák lobogó sárga fénye derékvastag fenyőket varázsolt körénk, lábunk alá elszáradt tűlevelek tengerét, fejünk fölé csillagkoronás holdat az égre.
A zenekar tagsága kérte a vakuk teljes mellőzését, és meglepve tapasztaltam, hogy a koncert 80 perce alatt egyetlen egyszer sem villantott senki, pedig számos ember fotózott. A szinte teljes sötétséget csak a gyertyák, a két szélső lobogó tetejére erősített kék, illetve a dobos alatt elhelyezett sárga reflektor törte meg. Ez a fénytelenség is csak tovább erősített a hangulatot, szinte már-már nyomasztó súllyal éreztük magunkon természetanyánk közelségét. Praktikailag már nem volt ennyire hasznos a sötétség, így a gitáros is felszerelte hangszerét egy kis LED-lámpával, hogy lássa, mit fog le.
Egy pár perces hangulatos intró után a Wanderer above the Sea of Fog kataklizmikus erővel robbant be a Dürer kistermébe, a lemezen tapasztalt zizegős, fátyolos hangzásra nyomokban sem utalva. A gyors duplázás hihetetlen erejére a hallgató testének minden porcikája berezonált, a gitárok kegyetlen reszelése nyomán minden fül zúgott, az énekes ősi, embertelen rikoltása libabőrössé tette karjainkat. Újságíróként minden koncerten jegyzetelni szoktam az észrevételeim, hogy a beszámoló írásánál hasznát vehessem sebtiben papírra vetett megjegyzéseimnek, a Wolves in the Throne Room azonban esélyt sem hagyott elkalandozó gondolatokra. Semmilyen szóval nem foglalhatom írásba azt az elemi, ösztöni élményt, amit ez a rituálé okozott.
Őserejű hangorkán tört elő a hangfalakból megállíthatatlanul söpörve el a modern világ minden hívságát. A koncert négy számból állt közel nyolcvan percben, noha a verbális kommunikáció egyenlő volt a nullával. Nem is volt azonban erre szükség, a kegyetlenül vágtázó ősszellem ékesebben beszélt minden szónál, körénk vonva a hegyvidéki erdők farkasüvöltéstől visszhangzó sötétjét. A holdfény és a fenyők közt szűrődő köd hideg honába léptünk, talpunk alatt száraz, halott föld, tüdőnkben nedves, hideg levegő. Ágak roppantak lábaink alatt és a szél fésülte hajunk. Károgó varjak fészkébe és vonító farkasok odújába nyertünk betekintést. Az Anyatermészet átölelt csontvázujjaival és fagyos levegőt fújt tüdőnkbe, magánnyal kényeztetett és száraz fakéreggel takart be. Hegytetőkről üvöltöttük a végtelen éterbe a civilizált világ iránti dühünket és mohos barlangok mélyén kuporogva suttogtuk gyászunkat a gombáknak. Megismételhetetlen rituáléban volt részünk aznap este.
Köszönet a képek egy részéért Kékes Szaffinak.