16 – Bridges To Burn

Kiadó: Relapse Records

Weboldal: www.myspace.com/16

Kiadás éve: 2009

Stílus: Sludge metal / Groovecore

 

(scroll down for English Version)

 

 

Érdekes módon nem nagyon hallottam a 16 zenekarról előzőleg, pedig igencsak érdeklődni szoktam ez iránt a műfaj és kiadó iránt. Ha már Relapse, akkor nem lehet nagy melléfogás. Sokat elmond a zenéről, hogy a hivatalos biográfia szerint azért alakult a banda 1992-ben, mert az alapító tagoknak (Bobby Ferry gitáros, Jason Corley dobos és Cris Jerune énekes) szükségük volt egy módszerre hogy kiadják magukból az élet szenvedéseit. Amerikaiak lévén, ezt nem szomorkodással és doom metallal tették, hanem gyűlölettel és hardcore és metal keverék zenével, mely később a sludge jelzőt kapta. Ez alapján a legtöbb embernek még valószínűleg elég nehéz elképzelni a zenét pláne, hogy a sludge sem egy túl populáris műfaj, sokan nem is tudják, mi az. Nos, a sludge műfaj sok zenekart magába foglal, melyek főképpen hangzásukban közösködnek. Hangzásuk általában olyan, mintha a hangszerek egy mocsárban szólnának, ragacsosak, súlyosak és iszaposak a hangok. Mivel a műfaj igen változatos zenekarokkal rendelkezik segítségképp elmondható, hogy a 16 olyan zenekarokkal említhető egy lapon, mint a Corrosion of Conformity, a Down vagy a Crowbar.

A zenekar 2003-ban 11 év zenélés után feloszlott, de szerencsére 2007-ben újra összeálltak, hogy a 16 nevű zenekar 16. évét újra zeneírással tölthessék és így 2009-ben megjelenhessen jelen cikk tárgya, a Bridges to Burn c. album, mely igen impozáns élményt nyújt már első kézbevételkor is. A hatalmas, piercinges, szarvas, ötszemű pokoli párducfej, két sárkánnyal körülölelve, melyeknek nyelvén tömegsírok találhatók, akár még hordozhat egy kis kételyt, de ha még hozzávesszük a borotvapengéket, koponyákat, koronákat, lábszárcsontokat és a rengeteg tablettát és kapszulát ami a képet borítja, akkor minden kétségünk eloszlik a zene várható szintjével szemben. Nem is kell csalódnunk, a borító tökéletesen közvetíti a zene hangulatát.

Érdekes cintémával indul az album a Throw in the Towel c. számban, nem nagyon segít a gyanútlan hallgató kezdeti kételkedésén, de aztán olyan déli-ízű riff csap be, hogy rögtön rohanunk a viszkisüvegért a szekrényhez. Vagy a söréteshez, kinek vérmérséklete szerint. Olyan a zene, mintha Zakk Wylde bevette volna a borítón látható tabletták felét, hogy megnyugtassa magát, de azok pont fordítva hatottak volna rá. A sludge szó szinte életre kel végig az album során, a gitárok mocskosak, csorog róluk a sár, a dobok tompák, de tisztán kihallhatóak és erőteljesek, az énekből pedig csak úgy fröcsög a világgal való elégedetlenség és a düh. Ez a zene minden szexizmus nélkül kijelenthetően férfizene. Mocskos, rozsdás, benzin- és alkoholszagú és végleg kisiklott életekről mesél. Remek szólót hallhatunk már rögtön az első számban, szintén bőséges déli, texasi életérzéssel leöntve. A hangulatos szólók írásához nagyon értenek a srácok, szerintem több is elfért volna az albumon, így azonban jobban megbecsüli őket az ember. Az első szám remekül betölti nyitó szerepét keretes szerkezete és rövidsége, agresszívsége miatt.

A Skin and Bones már lassabb, itt nem annyira a nyers düh, mint inkább a megfontolt és sokáig érlelt gyűlölet és harag érződik, főleg az ének miatt. A szám közepén remek feszültségépítő rész található és a keretesség, mely az előbb is jelen volt, itt is megfigyelhető. A zenei refrének amúgy is jellemzőek az albumra, ennek köszönhetően pár hallgatás után már felismerhetőek a számok. Azt nem mondom, hogy dúdolni is lehet őket, ahhoz kicsit egybefolynak, bár ha szöveggel is rendelkeznék, talán jobban különválnának. A harmadik tétel, Me and My Shadow, lassan őröl, de nagyon szuggesztív. Nem sorolnám fel az összes számot, inkább kiemelten beszélek néhányról. A tizenegyes What Went Wrong? indulása alapján talán balladára számíthat a hallgató, de aki így tesz, nem ismeri a zenekart. Azonban a szám mégis kicsit más, mint a többi. Nem csak gyűlölet, düh és harag van benne, hanem – ahogy azt a cím sugallja – csalódottság, kiábrándultság is. Az album zárásában – Missed the Boat, kifejező cím – is van valami hasonló. A befejezés olyan megoldással történik, mely hű az album egészéhez, egyszer csak vége szakad a számnak, semmi halkulás, semmi outro, semmi hangulatváltás. A lemez egészén nagyon jól eltaláltak a számcímek, illenek a zenéhez. Hatásukra el tudjuk képzelni amint a zenekar üres sörösüvegek, barnaszűrős csikkek és papírzacskók között rövidgatyában teletetoválva jammel egy poros texasi próbaterem mélyén. Egy kevés rock ‘n’ roll életérzés is telepszik a hallgatóra, különösen sok gitártéma hozza ezt a hangulatot. Nem sorolnám tovább a számokat egyenként, ennek oka sajnos egyrészt az is, hogy hiába a rozsdás, koszos, egyedülálló érzés és a hatalmas lendület, a számok sajnos kicsit egybefolynak. Természetesen a dühös zenét kedvelőknek ez nem fog problémát okozni, de aki a Neurosis, Cult of Luna-féle sludge-ot keresi, nem biztos, hogy jó helyen jár.

Vannak változatos pillanatok, mint a Flake migrénszerűen lüktető basszusjátéka és nagyon jól beépített szólója vagy a You Let Me Down (Again) nagyon rocknrolla-feelingű kezdése. (A basszusgitáros testvér játéka az egész lemezen nagyon megbecsülendő és mint a sludgeban általában, meg is kapja a megérdemelt figyelmet.) Ám ezen változatos dolgok ellenére is valószínűleg nem lesz elég az album, hogy az átlagos keményzene-hallgató figyelmét végig fenntartsa. Épp csak egy számmal kevesebb lenne a korongon, és talán már figyelni lehetne végig, így azonban akarva-akaratlanul is elkalandozik a figyelmünk és nehezünkre esik figyelmesen végigülni az egészet. Ez azonban szerintem a zenekart cseppet sem érdekli és nagyon is jól teszik, ha így van. Ahogy azt már a kritika elején említettem, ez a zenekar nem azért alakult, hogy elgondolkoztasson, utaztasson vagy bármilyen magasabb művészi szintre jutasson. Pusztán a szenvedéseiktől akartak megszabadulni, kiadni magukból gyűlölettel, dühvel és haraggal. És talán ez az album segíthet másoknak is ugyanezen cél elérésében. Sokan nem értik azokat, akik dühös zenét hallgatnak, pedig a legtöbb esetben azért teszik, mert ezzel levezetik mindennapi zűrös, megalázó és figyelmetlen életüktől szerzett sérelmeiket. Ez a lemez gyógyszer, terápia lehet, ha megfelelően módon és mértékben alkalmazzák, akárcsak a borítóján látható kapszulák.

—————————

ENGLISH VERSION:

Strangely enough, I haven’t heard much about 16 before, even though I’m quite interested in this genre and in this label. If it is Relapse then it can’t be a real big failure. It tells a lot about the music that according to the official biography the band was formed in 1992 because the founding members (guitarist Bobby Ferry, drummer Jason Corley, and singer Cris Jerue) needed a way to channel the sufferings of life out of themselves. Being Americans, they did not chose to do so by being sad and playing doom metal, but by being angry and playing a mixture of metal and hardcore later named sludge. Based solely on this, to most of the people it is possibly hard to imagine what’s the music like, especially regarding that sludge is not a really popular genre, many people don’t even know what it is. Well, sludge incorporates many bands, which are related to each other through their sound. In most of the cases, they sound as if being played in a swamp, the music is slimy, sticky, heavy and covered in mud. Since the genre has very diverse bands, the name of some bands might help to imagine the music of 16; Corrosion of Conformity, Down or Crowbar are bands similar to them.

The band was laid to rest in 2003, after 11 years of music but luckily, in 2007 they reassembled. The 16. year of the band 16 saw them writing songs for a new album, which led to the release of Bridges to Burn, which is a quite impressive view to behold. The giant, horned, five-eyed hellish panther-head full of piercings and embraced by two dragons having mass-graves on their tongues might lead us astray of the music, but adding the razorblades, skulls, crowns, femurs, and the thousands of capsules and pills covering the picture makes all doubts regarding the quality and direction of the music disappear. We won’t be disappointed, the cover art perfectly conveys the mood of the music.

Throw in the Towel sets the album off with a strange cymbal-play, which doesn’t really help the poor listener to decide what to expect, but then we get a riff so hardly southern-flavoured that we immediately rush to the bar for a bottle of whisky. Or for the shotgun, it depends. Imagine Zakk Wylde eating all the pills on the front cover to calm himself down but getting just the opposite result and you got the feeling of the songs. The word sludge almost manifests through the album, the guitars are filthy, mud is dripping from them, the drums are blunt, but powerful and each separate blow can be heard, and the vocals are drenched in dissatisfaction with the world and hate. This music is – without the slightest trace of sexism – is music for men. Filthy, rusty and smelling of alcohol and petrol, telling tales about lives gone wrong. There is an exceptional solo in the very first song already, also with lots of southern, Texas-like moods. The guys are very good at writing solos, they could have put a little more of them on the album. However, this way the solos get more attention and respect. The first song is a perfect opening thanks to its framed structure and aggressivity.

Skin and Bones is slower, here it is not the raw anger but the well-thought and brewed hate and wrath that is present, mainly manifested in the vocals. There is a good pressure-building part in the middle of the song and the framed construction is also used again. Musical refrains are a characteristic of the whole album, and thanks to this after a few listenings, the songs can be recognized. However, they can not easily be played in one’s mind, they are a bit too similar to each other for that. Maybe if I had the lyrics, they would be more apart. The third song, Me and My Shadow, grinds slowly, but it is very suggestive. I’d rather not list all the tracks, just say a few things about the best. Based on the beginning of the eleventh track entitled What Went Wrong? the listener would expect a ballad, but then, he would be terribly unfamiliar with the band. However, the song is a little different from the others. Not only is there hate, anger and wrath in it, but – as it is presumable from the title – great disappointment too. There is something similar in the quite accurately titled – Missed the Boat – closing song of the album. The ending of the album happens with a solution that does not cheat on the whole of the album, the instruments are suddenly cut off, no slow silencing, no outro, no mood-change. The titles are very well invented on the whole album, they fit in with the music. Affected by them, we can imagine the tattooed band jamming in shorts amidst empty beer cans, brown-tipped cigarette-ends and paper bags in the depths of a dusty old rehearsal room in Texas. There is a little rock ‘n’ roll feeling that the listener gets by many of the guitars. I wouldn’t list any more tracks, partly because no matter the rusty, filthy, unique mood and the dynamism, the songs unfortunately tend to melt and merge together a bit. Of course, this won’t be a problem to those who like angry music, but for those who look for the Neurosis, Cult of Luna-kind of sludge metal this is probably not the right place.

There are diverse moments, like the well-constructed solo and the bass of Flake throbbing like the worst migraine you ever had or the damn-how-good-rock-n-roll-this-is beginning of You Let Me Down (Again). (The work of brother bassist has to be admired on the whole album and – like in most of the cases in sludge – gets the attention it deserves.) But depsite these diversities, I fear that the album won’t be enough to keep the attention of the average extreme-music fan. If we had one less track on the disc, maybe we could pay attention to it all the way, but this way, want it or not, our attention goes astray time after time and it is hard to sit through it all concentrating. However, I don’t think that the band is the least worried by this fact, and they are right if they are so. As it was mentioned at the beginning, these guys didn’t form this band to make you think, to make you travel in your mind or to help you reach any higher artistic level. They just wanted to get rid of their pains via hate, anger and wrath. And maybe this album can help others reach the same goal. People listening to angry music are often misunderstood, the real reason for them being – at least in most of the cases – the need to heal their scars inflicted by their everyday, messy, humiliating and ignorant lives. This disc can be a medicine, a therapy if used in the correct way and quantity. Just like the pills on the cover.

Tracklist:

1. Throw In The Towel
2. Skin And Bones
3. Me And My Shadow
4. Man, Interrupted
5. Flake
6. You Let Me Down (Again)
7. Monday, Bloody Monday
8. Permanent Good One
9. So Broken Down
10. Thorn In Your Side
11. What Went Wrong?
12. Missed The Boat

Pontszám: 8

Kapcsolódó cikkek

Hot News: -(16)- announce ‘Deep Cuts Over Europe’ tour 2014

NorthWar

Hot News: -(16)- confirmed for Roadburn festival 2014

NorthWar

Hot News: -(16)- premiere new music video

NorthWar

Hot News: 16 – Debut Brand New Song

NorthWar

Hot News – 16: Reveal Album Cover + Release Date

NorthWar

Hot News – 16: Complete recording new album

NorthWar

16 – Drop Out (Re-issue)

REBELPROUD

16 – Curves That Kick (Re-issue)

REBELPROUD

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár