Kiadó: Nuclear Blast
Weboldal: www.acceptworldwide.com
Kiadás éve: 2010
Stílus: Heavy metal
Brief Sum: Blood of the Nations is not that bombastic like Sabaton, not that heroic like Manowar, but can be easily put among the best of the mentioned bands and the legendary albums of Sabaton. The german metal kings have returned and with their outstanding album they are ready to call new followers to arms!
A 70-es évek vége óta lemezeket kiadó, a metal muzsika berkeibe engem a 80-as évek második felében az elsők között bevezető zenekar 14 év után jelentkezik új stúdióalbummal. A csapat zenéjét első perctől az énekes Udo Dirkschneider (a smirgli hangú törpe, ahogy sokan nevezik) hangja, Wolf Hoffmann gitárjátéka, jellegzetes melódiái, valamint a kórus- és harmóniadús dalok határozták meg. Ennek fényében sokakat meglepett, hogy kenyértörésre került a sor Udo és a többiek között, s ’89-ben egy a hard rock felé elmozduló, az amerikai David Reece-el készült lemez, az Eat The Heat látott napvilágot. Bár sok tekintetben nem igazán acceptes, én azt az albumot is nagyon szeretem, s Reece bácsi is azzal vált egyik kedvenc HR énekesemmé. Volt a 90-es években egy újjáalakulás, melynek három lemezt köszönhet a metal világ, majd újabb szünet után, jelen évtized közepén egy nosztalgiaturné Udo-val, mely során a Szigeten is tarolt a banda, de Dirkschneider mester azóta is saját bandájával nyomul. Legutóbbi, Dominator című lemeze elég jól is sikerült, kellő mennyiségű Accept-ízzel felvértezve szólal meg.
A Blood Of The Nations a zenekar tizenkettedik sorlemeze, a felvételek az angliai Backstage stúdióban készültek, a producer pedig a zenekar régi rajongója, Andy Sneap volt, aki korábban dolgozott már a Megadeth-tel és az Exodus-szal is.
A zene tulajdonképpen olyan, mint régen, azaz olyan, amilyet a legtöbb rajongó vár és elvár egy Accept lemeztől. Többnyire középtempós, bólogatós, szikár döngölések adják az alapokat, Wolf szinte elsőre ismerősnek ható, fülbemászó melódiái a „szokásos” színt, az új énekes, Mark Tornillo hangja és éneklése a kiszámíthatót és a meglepőt egyben, a vokálok pedig azt a refrénbéli pluszt, melytől nagyon hamar együtt énekelhetők a dalok a CD-vel.
Sokan hiányolhatják Udot, vélhetik úgy Mark teljesítménye és a dalok ismerete nélkül, hogy az Accept Udo nélkül eleve kudarcra van ítélve, de nekik csalódniuk kell. Bár Herr Tornillo hangja sokban hasonlít Udo-éra, csak talán kicsit mélyebb tónussal, úgy tűnik, több szín, több lehetőség, s ami fontos, több érzelem lakozik benne, fejezhető ki általa. Olykor (pl. az akusztikus, vonósokkal díszített, valószínűleg sokak szerint klisés, de kellemes, bánatos dallamokkal és ízes szólóval ékszerezett Kill The Pain-ben) már-már selymesen búg, máskor pedig veszedelmesen karcosan hasít. A véletlenek összjátékának és némi szerencsének köszönhetően Peter-ék végre megtalálták azt az embert és azt a hangot, akit és amelyet 1988 óta keresnek. Bár Mark ugyanolyan apró, mint Udo, fizikailag lényegesen jobb formában van (zéró pocak), s mint egy-két koncertfelvételen láttam, élőben is igen jól teljesít a régi klasszikusokban is.
A lendületes, egyszerű, de emlékezetes szólójú, a szigorúbb tételek közé tartozó Beat The Bastard nyitja a lemezt, mely a döngölős, ökölrázós, óóóózós és hangulatosan megklipesített Teutonic Terror-al folytatódik. Visszafogottabb, lágyabb részeket is hoz a The Abyss, melyben nem meglepő módon a középrészbeli gitármelódiák, a kórusok és a dalvégi keleties ízeket is villantó szóló viszik a prímet. Szépen felépített, sokrétű nóta. Úgy érzem, a Blood Of The Nations se véletlenül lett címadója a lemeznek. Finom melódiáival, headbangra késztető szaggatásaival és atom refrénjével tuti koncertsláger lesz! Hosszú akusztikus és szimfonikus/billentyűs felvezetővel indul a bólogatós hét és fél perces Shades Of Death, mely sikolyaival abszolút nem tipikus Accept nóta, a szóló és az alatta hallható kíséret azonban egyértelművé teszi gyökereit. A lemez leggyorsabb és legrövidebb tétele, a Lockead And Loaded akár a Fast As A Shark kistesója is lehetne. Tempóját illetően mindenképp, összességében talán szerényebb kvalitású, üvöltős refrénje és Tornillo Udora kevéssé emlékeztető teljesítménye ellenére is. A húzósabb dalok egyike a kissé monoton Rollin” Thunder, melyben a legvillantósabb, legtekerősebb szólókat hallhatjuk, s mely a legkevésbé fülbemászó dallamokat hozza. Régi klasszikusokat idéző könnyed riffelésre épül az egyszerű refrénű, de gitármelódiákkal dúsan díszített Pandemic, melyet a széteffektezett basszussal kezdődő, a szokásoknak megfelelően középtempós, megadallamos New World Comin” követ. A tempósabb, energikusabb részeket és a szellős basszusalapú verzéket váltogató, kiváló refrénű, Mark remek teljesítményét hozó No Shelter után a dinamikus, sikolyokban és nagy együtténeklésekben sem szűkölködő Bucketful Of Hate zárja a lemezt.
Lesznek/vannak akik túl hosszúnak találják az anyagot és soknak a bónusszal (az abszolút régi recept szerint készült Time Machine-nal, mely szerintem a lemez egyik legjobbja!) együtt több mint 72 perc játékidőt. Bennem ez, bevallom, egészen addig nem merült fel, míg nem olvastam valahol, egyetérteni viszont azóta sem tudok vele.
Azt nem mondom, hogy a nóták kivétel nélkül tökéletesek, de az biztos, hogy szinte mindegyikben megvan a sajátos Accept-íz és az elengedhetetlen fogósság.
A Blood Of The Nations ugyan nem olyan bombasztikus, mint a Sabaton, nem annyira heroikus, mint a Manowar, de bátran odatehető az említett bandák legjobbjai és a régi, legendás Accept lemezek mellé is. A germán metal királyok visszatértek és készek újabb híveket csatasorba hívni kiváló lemezükkel!
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Beat The Bastards
2. Teutonic Terror
3. The Abyss
4. Blood Of The Nations
5. Shades Of Death
6. Locked And Loaded
7. Kill The Pain
8. Rollin” Thunder
9. Pandemic
10. New World Comin”
11. No Shelter
12. Bucketful Of Hate