Sokat tűnődtem azon, milyen lemez bemutatása illik egy ilyen felhőktől takart, borongós naphoz. A szürkeséget, amely az időt és a hangulatomat egyaránt uralja, ezúttal legjobban olasz atmospheric/depressive black metal ötös, az Afraid of Destiny negyedik sorlemeze ragadta meg.
A csapat – Adimere (ritmusgitár, szintetizátorok, nagyzenekari elemek), J.S. (basszus), F.B. (dobok), D.D.T. (szólógitár, billentyűk) és R.M. (ének) – Contra Omnes címmel kiadott albuma belső utazásra invitál önmagam és a világhoz való viszonyom megismerésére. Lírai oldalát a hanyatlásromantika, a metafizikai nihilizmusábrázolás, valamint a pesszimista és depresszív gondolatok jellemzik. Ezek visszaköszönnek a kivételesen szép – Thomas Cole A birodalom útja sorozatból a Pusztulás című művét alapul vett – borítón is. Miközben olvasom a szövegeket és pörgetem a korongot, Albert Caraco Káosz breviáriumának egyik megállapítása jut eszembe, miszerint az „önmaga megismerését elutasító ember – akárcsak a gyakran túlnépesedő állatfajok, mint például a sáskák vagy a patkányok – inkább önmagát áldozza fel, abban a hitben, hogy még mindig jobb nagytömegben elpusztulni, mint végre elgondolkodni azon, milyen is a világ, amelyben él.”
Áttérve a zenei oldalra, nyugodtan kijelenthető, hogy a kompozíció igyekszik kimozdulni a klasszikus atmoszférikus és depresszív stílusjegyből a dallamos black metal irányába, ami szerintem nagyon jó hangtervezési döntés, mert így bő teret hagy a legkülönbözőbb nagyzenekari ötleteknek, illetve a shoegaze, doom és post black érintéseknek. A Contra Omnes mind a hat angol nyelvű és egy szem instrumentális dala szép, régimódi, penészes módon lettek megkomponálva, nem csoda tehát, ha úgy vésődnek a fejbe, mint egy régi emlék. Tulajdonképpen minden benne van, ami egy modern atmoblackhez szükséges. Emlékezetes keringőző dallamvonalak, éles, sötét riffek, éteri rock ‘n’ roll és heavy szólók, pusztító dob és cintányérmunka, könnyfakasztó zongorapillanatok és erőteljes ének, amely a nagy forgatagban időnként túlzottan előtérbe kerül. De leginkább a komor, monumentalitásba hajló légkör az, ami pontosan leírja, mi folyik a korongon.
Az 53 perces fekete keringőt az Abyss nyitja. A tiszta gitárokkal kezdődő szám a maga közel négy perces futás idejének dacára is az album legrövidebb szerzeménye. Tempója lassú, ritmusa többrétegű és ördögin torz. Hála a tiszta, telt ütéseknek és poros torok vokálnak érezem, ahogy a sötétsége fokozatosan behálóz, elnyel. Az Anti gyorsabb tempót diktál. Ez már egy hangszeresebb darab, több különálló riffvázzal, melyeket a dobok sematikus, kopottas hangja és a nyers ének kötnek össze. Míg az Abyss jobbára doomos színezetet kapott, itt az első négy percben old school megoldásokkal lehet találkozni, amit a továbbiakban könnyed zongorabillentyűk és shoegaze hatások váltanak. A második részben a keverékből a szólók és a vokál markánsan tekintenek ki. Hiába a túlságosan felhúzott keserű károgás vagy a nagy ütések, a Ramblin’ az első két tételhez képest nem olyan nehéz, sőt a kilenc és fél percnyi lépdelése alatt a lassú és a gyors részekben is szépen ontja magából a könnyed gitármelódiákat. Különösen megnyerő ritmusgitár és a vonósok dialógja. De akadnak más ötletes megoldásai is, például, van egy pont, ahol az ének hírtelen angolról olaszra vált, majd vissza.
A Breath ismét egy gyorsabb mozgású, sűrűbb tétel. Bővelkedik torkos üvöltésekben, miközben dörömbölnek a dobok és örvénylik a vastag, zavaros riffelés. Az egyetlen kifogásom a dallal szemben, hogy a kemény, lüktető basszus a mixben túlzottan a háttérbe száműzi a billentyűket. A katarzishoz közeledve csendül föl a Hear Me, az egyik nagy kedvencem a Contra Omnes-ről. A verejtékes torokének alatt gyönyörű atmoszférikus dallamok táncolnak nagy sebességgel, majd egy váltással a tempó lelassul, akusztikus húrok, női beszéd és heavy szóló jön. A játék immár a megszokott mederben folytatódik. R.M. suttogó hangon, prózai elbeszéléssel mormolja az öngyilkosságról szóló dalszöveget, amit F.B. telt ütési és a gitárszekció lelkesen követ. Az utolsó negyedbe érve a tempó felgyorsul, kezdődik a kakofónia viharja, ahol halkan felsír egy gyönge hang, a zongoráé, amely eleinte kis fűszál a nagy forgatagban, ám végül a lezárásban csak ő marad. Egy ilyen ólomnehéz opus után szükség van egy kis nyugalomra, a hangulatok zűrzavara után az elmélyülésre. Ezt a feladatot látja el az instrumentális intermedium, a Lullaby. Kedves, melankolikus zongoradarab, mely a magány és a kétségbeesés körei után egy kis derű megidézésére hivatott. Végül megérkezem a nagy fináléhoz, a trevisoiak poklához. Felcsendül a Requiem in Do Diesis Minore, ami egy háromfelvonásos, tizenöt és fél perces szomorú magnum opus. A zongoranyitányhoz becsatlakoznak a vonósok, kezdetét veszi az érzelmek és állapotok gazdag mozaikja. Az éteri hangulatú, doom passzusok és ambient billentyűk kísérte sétára fokozatosan rátelepszik az ütések és húrok kuszasága, megformálva emez kivételesen szép extrém fémkincs karakterét. Érzem, ahogy eltávolodom a zenétől! A bennem kavargó érzéseket egyszerre találom veszélyesnek és misztikusnak. A track és maga a Contra Omnes is eljutott a tiszta nihilizmus, a halál, a sötétség, a hidegség, valamint a tiszta undor állaptába, ami újra fogalmazza a depresszív légkört, s ezzel együtt hallgatóját. Úgy vélem, hogy Hannes Grossmann, Fabio „Black” Gatto és Andrea De Marchi hangmérnöki tehetségüket a Ramblin’ és a Hear Me mellett e helyütt pallérozták leginkább!
Mikor a Contra Omnes borítóképét megláttam, azt hittem semmilyen zene nem hasonlítható majd ennek erejéhez, de szerencsére tévedtem. Ez az alkotás többféleképpen szólal meg. Néhol csendesen, máshol hangosan, néha könnyedén, máskor ormótlanul, mégis, minden pillanatban képes különböző érzelmeket kelteni. Határozottan megvan benne a nagyság szikrája!
Kiadó: Talheim Records
Kiadás éve: 2023
Stílus: Atmospheric Depressive Black Metal
Web: facebook.com/afraidofdestinyOFFICIAL
Tracklist:
- Abyss
- Anti
- Ramblin’
- Breath
- Hear Me
- Lullaby
- Requiem in Do Diesis Minore
Pontszám: 9,5