Kiadó: Nuclear Blast
Weboldal: myspace.com/agnosticfront
Kiadás éve: 2011
Stílus: Hardcore
Brief Sum: The core members of New York Hardcore have presented a really typical album. There are no great solutions, no overcomplicating, and sadly, no new ideas. This is the first significant disappointment of the year.
A Vinnie Stigma által alapított Agnostic Front neve napjainkra összefonódott a hardcore zene fogalmával. A banda 1980-tól képviseli a hardcore/punk hozzáállást, és a new yorki színtér megbecsült tagjai, mondhatni a HC keresztapái. A kisebb-nagyobb hangzásbeli változáson és nem kevés tagcserén átesett banda olyan örökzöld lemezeket rakott le az asztalra mint a Somethings Gotta Give, a punkos Dead Yuppies vagy a rendkívül brutális, metalos Another Voice. A zenekar több évtizedes fennállása, és a hardcore közösséghez való őszinte hozzáállása miatt a srácok nagy respektnek örvendenek metalos körökön belül is. A 2007-es Warriors lemezt vegyes érzelmekkel fogadta a nagyérdemű annak idején, ettől függetlenül számomra a mai napig egy tökéletes Agnostic Front lemeznek számít, még úgy is, hogy tudom, ezek a srácok sosem fogják megújítani a stílust.
A Front inkább marad a jól bevált receptnél, és egyszerű, gyors tempókkal támadja a társadalmat és az értékmentes hozzáállást. Mikor a zenekar a Last Warning lemez után fölfüggesztette tevékenységét pár évre, a színtér eléggé árván maradt a banda nélkül, majd Stigma és az énekes Roger Miret újra összehozta az együttest, és ’96- ban soha nem tapasztalt energiával robbant be újra a köztudatba a keménykötésű brigád. ’97-ben kiadták a Somethings Gotta Give lemezt, mely véleményem szerint a legnagyobb dobás volt a részükről, később pedig kivívták a metalosok tiszteletét is, leszerződtek a Nuclear Blasthez, és azóta gyártják a jobbnál jobb minőségben felvett korongokat. Ennyi év után akárhogy is nézzük, szinte mindig beindul egy olyan folyamat, mely kissé egysíkúvá teszi az adott zenekar hangzását, dalait. A korai lelkesedés, és az újdonság varázsa szép lassan elvész, és ilyenkor sablonos albumok készülnek, melyek már nem tartalmazzák azt a tüzet és potenciált mint a korai időkben.
Amerikai hőseinknél szintén ez a helyzet, az új, My Life, My Way címre keresztelt lemez több stílusgyakorlatot tartalmaz mint amennyi eredeti és húzós ötletet. A gitártémák egytől egyig annyira egysíkú vonalat képviselnek, amit azért egy ilyen kaliberű banda számára már ciki. Vinnie Stigma sosem volt egy gitárvirtuóz, de azért egy kicsit több ízzel és odafigyeléssel lehet fogós dalokat írni, még úgy is ha nem épp progresszív rockról beszélünk. A szövegek az ég világon semmit nem változtak az előzőekhez képest, ami nem feltétlenül baj, de úgy érzem sokan be fognak sokallni az Agnostic Fronttól, ugyanis amit itt hallhatunk az a tipikus példája az egy helyben toporgásnak. Kiemelhető nóták itt is vannak, például az Us Against The World, a nagyon dallamos, punkos Until The Day I Die, vagy a harapós Your Worst Enemy. Egytől egyig kiemelkedően jó számok, de nagyjából ennyi pozitívumot tudok elmondani az albumról. Márpedig három jó szám elég kevés egy kultuszzenekartól 2011-ben.
A nagy többség a rajongók közül persze sosem fog elpártolni tőlük, én viszont abba a táborba tartozom, amelyik igenis elvárja a kreativitást attól a zenekartól amiért rajong, és folyamatosan várja a friss ötleteket. A záró, Time Has Come című szerzemény hallgatása közben elgondolkodtam, hogy vajon az Agnostic Front számára mikor jön el az idő, hogy végleg letegyék a lantot és úgy fejezzék be ezt a szép hosszú történetet ahogy illik. Az is lehet, hogy bennük van még 4-5 bivaly lemez, és legközelebb engem is újra levesznek a lábamról, mint annak idején az Another Voice-al, de ez a mostani matéria számomra nagyon kevés.
Tracklist:
1. City Street
2. More Than A Memory
3. Us Against The World
4. My Life My Way
5. That’s Life
6. Self Pride
7. Until The Day I Die
8. Now And Forever
9. The Sacrifice
10. A Mi Manera
11. Your Worst Enemy
12. Empty Dreams
13. Time Has Come