Kiadó: Napalm Records
Weboldal: www.ahab-doom.de
Kiadás éve: 2012
Stílus: Doom
Brief Sum: Ahab has released their best album as of yet. It’s full of ideas, heavy but melodic and extremely atmospheric.
A klasszikus Moby Dick sztoriból kölcsönzött nevet viselő német formáció harmadik nagylemezét tisztelhetjük a Giantben. Lévén harmadik korong, egyértelműen vízválasztó album kell, hogy legyen, és az már az első néhány percben kiderül, hogy az is. Ráadásul úgy, hogy az énekes Daniel a dallamos hangjával indítja a cuccot, ami számomra nem kis meglepetést okozott. A kezdő téma is bontogatós, nem pedig a jól megszokott málházós döngölés. Később persze megvillantják a sötétebb, karcosabb oldalukat is a srácok, majd ugyanúgy visszatérnek a dallamokhoz, elég fura kontrasztot adva ezzel a zenének. A doom műfajban én jobban kedvelem a dörmögős, hörgős hangszínt, de itt valahogy nem zavarnak a dallamok sem. Kicsit talán misztikusabb hangulata lett a zenének, valahogy kerekebbek a számok, sokkal inkább egészet alkotnak, nem csak témapakolgatásról szól a dolog. A gitárok is sokkal szellősebbek, dallamosabbak mint eddig bármikor, és ötletesebbek is.
Mikor fölfedeztem a karcos doom, sludge muzsikákat a korai Mastodonnal, The Oceannel és társaikkal, mindig magával ragadott a lemezek koncepciója, az elborult szövegek már-már filozófikus magasságokba való utaztatása. No meg az a feeling, hogy simán hajóra szállnék, elfeledett szigetek, titokzatos üvegposták és kalózok után járva és az örökké rejtélyes mélységeket kutatva nem létező szörnyetegek után. Mondhatni második kalandvágyát kell leküzdenie az embernek a poros kis szobájában, nehogy újra Jules Verne vagy Stevenson utánozhatatlan történeteiben barangoljon. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy valahol ez lehetett a cél a lemez megírásánál. Persze könnyen lehet, hogy tévúton járok, de egyvalami biztos, az Ahab egy remekül átgondolt, felnőtt anyagot tett le az asztalra ami könnyen a banda legendás korongjává válhat az évek során. Hét nem éppen rövid szerzemény alkotja a Giantot, a zenekartól jól megszokott stílusban ami az újítások ellenére sem veszett el. Az indító Further South egy egészen könnyű darabnak számít, az azt követő Aeons Elapse már nem ennyire egyszerű. Itt már kicsit jobban rátelepszik a zene az emberre, hogy a soron következő Deliverance fullasztó hangulata robbanhasson be. Ez már inkább emlékeztet a régi Ahabre, a negyedik perctől pedig egy olyan ősdoom riff jön be, amit akár a régi Saint Vitus is megirigyelt volna.
A negyedik, Antarctica The Polymorphess című tételnél hallani igazán, hogy miért is lett The Giant a címe a lemeznek. Olyan monumentális és változatos a track, hogy az már majdhogynem szokatlan ebben a stílusban.
Természetesen a jól eltalált gitárok itt is akkorát dobnak a számon, hogy az elképesztő. Abszolút jó ötlet volt kicsit gitárcentrikusabbá tenni a dalokat, sokkal emészthetőbb és egyedibb lett mint az elődök.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Further South
2. Aeons Elapse
3. Deliverance
4. Antarctica The Polymorphess
5. Fathoms Deep Blue
6. The Giant
