Kiadó: Nuclear Blast
Weboldal: www.allends.se
Kiadás éve: 2010
Stílus: Modern Rock
A 2003-ban, az In Flames gitárosai (Björn Gelotte és Jesper Strömblad) által Björn húgával, Emmával alapított svéd csapat második lemezéről van szó. Az említett gitárosok főzenekaraik elfoglaltságai miatti távozása után 2006-ban lemezszerződéshez jutott a banda, melynek eredménye a toplistás Wasted Life maxi majd az All Ends című album és olyan turnék sora lett, melyeken együtt játszhattak az Edguy-jal, az Apocalyptica-val és az After Foreverrel is. 2009-ben Emma helyére Jonna Sailon érkezett s vele hamarosan hozzá is fogtak az új lemez megírásához, mely a kiadói irat szerint a metal és a popzene szimbiózisából született zenét hordoz.
Popos dallamvilágú modern rock a nyitó Obvious, melyet a zúzósabb és dallamosabb témákat váltogató, első kislemezdal, a Generation Disgrace követ. Énekmegoldásai, könnyedsége alapján azt mondanám, hogy a 80-as évekbeli női rock banda, a Vixen modern pop/rock változatát hallom. Szaggatott és zúzósabb riffekre, de popos ritmusokra épülő, langyos tétel az I Know Who I Am, s az utána jövő, visszafogott tempójú, talán vonósokat is megszólaltató, a végére kicsit feléledő I’m A Monster is. Igazi rádióbarát rock ballada viszont a Hear Me Know, az album egyik legemlékezetesebb refrénjével és legjobb szólójával.
Átmozgató hatású, dallamos bulizós nóta az Area 1 (Hope & Fear), merengős, borongós lassú a Don’t Be Scared energikusabb refrénnel. Zongorás, komolyzenei hatású finom, de erős hangulatjáték a Nobody’s Story. Nem pop, nem sláger, mégis magával ragadó. Nálam a lemez csúcspontja.
A Stupid People tulajdonképpen az Area 1 ikertesója, csak még több samplerrel, puttyogással, energiával, és kíséretében még több dallammal megspékelve. Úgy tűnik, a lemez vége felé egyre több elektronika csúszott a dalokba, a Wretch ugyanis egy majdnem teljesen elektro (olykor ipari jelleget is öltő) lassulás, terjengős énekkel, kevés gitárral. A záró A Road To Depression a lemez magasan leghosszabb dala és azt hiszem, értem, miért ezt választották a CD címadójának. Szomorkásabb, visszafogottabb részeket és életerős refrént váltogató tételről van ugyanis szó, az előző 1-2 dalnál szerencsére jóval rockosabb megszólalással.
Elsőre kicsit jellegtelen és ritmusai, szintihangzása, a beépített elektronikus megoldások miatt túl pop volt nekem ez az anyag. És másodikra is. Aztán kezdtek közelebb jönni a nóták, de az időnként maszatos hatású gitárhangzás csak nem akart megtetszeni. Ahogy a modernkedés, a lehangolt gitárok mellé beépített popos ritmusok, pitty-puttyok célként és/vagy eszközként való használata sem. Nekem ez így többnyire kicsit sok.
Az első lemez gitárhangzása markánsabb, fényesebb, karakteresebb volt, áttekinthetőbb volt úgy a zene és kicsit keményebbnek, rockosabbnak hatottak úgy a dalok. Több volt a telt, rétegzett kórus, az energia és a fogós dallam is, ezért könnyebb volt barátságba kerülni vele.
Bár az A Road To Depression-ön nincsenek elsőre ható, igazi slágerek, s szerintem csak a Generation Disgrace és a Nobody’s Story igazán említésre méltó, nem féltem a bandát a további sikerek elmaradásától. Két-három húzó- és ugyanennyi koncerten beindulásra késztető nótával még mindig elég jól el lehet adni egy bandát, egy lemezt. Kis jóindulattal: 7
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Obvious
2. Generation Disgrace
3. I Know Who I Am
4. I’m A Monster
5. Hear Me Know
6. Area 1 (Hope & Fear)
7. Don’t Be Scared
8. Nobody’s Story
9. Stupid People
10. Wretch
11. Road To Depression
12. Blame
13. Make My Day