Kiadó: Nuclear Blast
Weboldal: http://amorphis.net/
Kiadás éve: 2013
Stílus: Melodic Metal
Brief Sum: This album is spot on. It has genious songs and great refrains. It has everything from 70’s rock to death/doom, even venturing to black metal, of course all the while, without mistake, remaining Amorphis. It grows deeper into you with each listening, uncovering hidden treasures.
Meg kell valljam, koca Amorphis rajongó vagyok. Időnként le-lecsapok egy-egy lemezükre, abba beleásom magam, de nem követem folyamatában az életművüket. A bőséges termésből meg is tehetem ezt. Úgy érzem, az Amorphis már túl van azon a lépésen, mikor igazán gyökeres változásokat hoz egy új lemez. Ez, véleményem szerint valahol az Elegy tájékán történt. Persze izgalmas momentumok így is vannak a dalokban, de úgy tűnik, megtalálták az utukat, ahol kényelmesen mozoghatnak, a maguk kanyargós ösvényén, anélkül, hogy más útra tévednének.
Nem is értem, miért maradnak ki nálam a lemezeik, mert meg kell mondjam, a Circle igazán megfogott. Ez erősen a nagyszerű emlékezetes daloknak köszönhető, amik lassan bontakoznak ki a hallójáratokban. Másik erénye, hogy sok stíluselemből építkezik, a 70-es évek rockja és death, sőt black metalos részek szépen megférnek a klasszikus Amorphis harmóniákkal.
A kezdő Shades of Gray súlyos énekkel kezdődik, amit darabos gitárok kisérnek, hogy aztán kizuhanjon a nagyszerű refrén, alátámasztva, egy nótába sűrítve az iménti állításomat.
Ez után két olyan dal következik, amiket én egymás testvéreinek neveznék. Az első a Mission, egy csodálatos dal, egyik kedvencem, az elején hangulatos felvezetéssel, amibe a fő izgalmat e-bow-val érik el. Az ének itt tiszta, és az egyik legjobb refrént hozza össze, de a lendületes szóló is nagyon el van találva, főleg, hogy alatta tempósabbá válik a nóta. A következő tétel a klipes The Wanderer. Ez a legpoposabb darab, szerintem az előző nóta könnyedebb verziója.
Fuvolával indít a Narrow Path, majd klasszikus folkos hangulatot kerekít a belépő zenekar, ami a verzére már teljesen Amorphis-os lesz. Megint tiszta az ének és megint csak egy jól sikerült refrént kapunk. Ezután a lemez következő csúcspontja, a Hopeless Days jön, tömény gitár sounddal, első körben zongorával kisért verzével, ami egyszerűen gyönyörű a maga fájdalmában, a kibontakozó refrén sem okoz törést a dalban.
A Nightbird’s Song igazi meglepetés, könnyed gitárdallammal indul, majd egy ős Moonspell inspirálta blackes verze követi. Persze csak olyan Amorphis módra kell ezt elképzelni. A refrénre pedig fokozatosan visszatér a tiszta ének, ennek ellenére az egész dalban, a karcosabb ének hatására megjelenik egy kis monumentalitás. Ezen még a középrész fuvola szólója sem változtat.
A folytatást a röfögő basszus teszi érdekessé az Into the Abyss-ban. Az előző nóta után nagyon könnyednek tűnik, de a remek refrén kicsit helyrerázza. Itt erősödik a 70-es évek hatása.
Az utolsó két dalt megint csak egymás párjának érzem. Az Enchanted by the Moon lassú, nagyszabású kezdését szétzúzza egy könnyed dallam, ami kísértetiesen emlékeztet A jó a rossz és a csúf zenéjére. Ez megmarad a refrén alatti harmóniának, a verze inkább doom-os jegyeket visel magán. A New Day hiába könnyedebb nóta, a közép részen beékelődő, ismét valami western filmes dallamvilág összevonja az előző dallal. A lemez záró zenei kavalkádot egy szaxofon szóló színesíti.
Valószínűleg az is benne van, hogy jó helyen, (nálam), jó időpontban, (kicsit túltelítődve súlyosabb zenék által) talált meg a lemez, ezen tényektől nem is igen tudom függetleníteni a véleményem. Minden hallgatással egyre mélyebbre mászik belém, és felfedi előzőleg rejtve maradt értékeit. Azt hiszem jobban tenném, ha előásnám a kimaradt anyagokat.
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Shades of Gray
2. Mission
3. The Wanderer
4. Narrow Path
5. Hopeless Days
6. Nightbird’s Song
7. Into the Abyss
8. Enchanted by the Moon
9. A New Day
