AMORPHIS – Halo

Nehéz eldönteni, hogy mennyire releváns még előhozakodni az Amorphis korábbi időszakaival, hiszen Tomi Joutsen beszállása óta már a nyolcadik, összességében pedig a tizennegyedik stúdióalbumot adták ki a kezeik közül, egy elég markáns csapásirányt követve. Én ezúttal mégis megteszem, mert több okom is van rá. Egyrészt ez az első lehetőségem, hogy a csapatról írhatok, így némileg kifejthetem belsőséges viszonyunkat, másrészt a Halo maga is elég sok helyen kacsintgat vissza a régi szép időkre egy-egy pillanat erejéig, de erről bővebben majd később.

Jómagam a kezdetektől hallgatom és szeretem az Amorphis-t. Még ma is emlékszem a Karelian kazi illatára, amit a Nuclear Blast-tól rendeltem. Már az is igen kellemes, egyedi hangulatú zene volt, de senki sem volt felkészülve arra a hatalmas bravúrra, amit a Tales from the Thousand Lakes mesterművel elkövettek. Ez a lemez hosszú évekre meghatározta a dallamos death metal-t. Nem is volt senki a környezetemben, aki ne imádta volna azokat a varázslatos melódiákat. Hőseink viszont itt sem voltak hajlandóak lehorgonyozni, így az Elegy-vel egy még merészebbet léptek előre. Ez lett az első vízválasztó a banda történetében, sőt, ahogy a mostani fórumokat elnézem, még ma is a legmegosztóbb alkotásuk. Bevallom, elsőre nekem sem adta meg magát. Túlságosan sokat változott a zene összképe, de idővel nagyon megkedveltem. Mint utólag kiderült, ez egyben egy új éra kezdetét jelentette Pasi Koskinen-el a mikrofon mögött. Talán meglepő lesz, de nekem a vele készült munkák a legkedvesebbek, mert itt éreztem náluk a zenei kibontakozás, útkeresés, és nem utolsósorban a valódi örömzenélés csúcsát, ehhez pedig tökéletesen passzolt Pasi orgánuma. Az Am Universum máig a legtöbbet hallgatott Amorphis lemezem. Sajnos a Far From The Sun-ra pontosan Pasi „motivációhiánya” nyomta rá a bélyegét, ami után el is váltak útjaik a zenekarral, pedig zeneileg az az album is rendben van, szerintem. Kár érte! És igen, a harmadik, máig tartó korszak Tomi hadba lépésével indul. Az Eclipse egy sokkal direktebb, kevésbé kísérletező, de annál dallamosabb, urambocsá’ slágeresebb elképzelést hozott, amit kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódásokkal ugyan, de a mai napig fenntartanak. Ezen időszakot már nem veszem végig, de annyit megemlítenék, hogy bármennyire szeretem a Tomi-val készült dolgaikat, számomra a The Beginning of Times jelenti az Amorphis mélypontját. Ha valahol, akkor ott nagyon is érezni, hogy megrekedtek a „slágergyártásban”, s minden szépítés ellenére elég lagymatag dalok sorakoznak rajta, amiken a többszöri próbálkozás sem segített. Ezt maga a csaptat is érezhette, mivel a Circle megint egy sokkal koncentráltabb, súlyosabb arcot mutatott, ahol újra nagyobb figyelmet fordítottak a zenei kompozíciók izgalmasabb kidolgozására. Ennek logikus következménye volt az Under the Red Cloud, ami egyenesen a Tomi-s éra, de talán az sem nagyot mondó, hogy a zenekar történetének egyik legjobb albuma, legalább is szerény véleményem szerint. A Queen Of Time-ba sem igazán tudtam belekötni, talán annyi, hogy kissé megint slágeresebb dalok születtek a személyes ízlésemhez mérten, de ez legyen az én bajom.

Mire számít manapság egy Amorphis rajongó a soron következő anyagtól? Annyi bizonyos, hogy a Kalerian, Tales kizárólagos követői már rég lemorzsolódtak a soraikból, de a Pasi-s lemezek könnyedebb space-rock-ja sem szerepel a repertoárban már jó ideje. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ugyanolyan élvezettel tudom hallgatni őket bármelyik korszakukban, ennek kulcsa pedig a csakis rájuk jellemző dallamvilág és a kimagasló zenei minőség. Még belegondolni is durva, hogy Esa Holopainen és Tomi Koivusaari látszólag kifogyhatatlan tárháza eddig mennyi gigantikus szerzeménnyel ajándékozta meg a nagyérdeműt.

A Halo-t hallgatva ezeken morfondírozok magamban, mert még csak jelét sem találni semmi megfáradásnak, kiégésnek meg pláne nem. Elképzelni sem tudom, honnan szerzik még mindig az inspirációt, ötleteket, de még mindig eszméletlenül zsírozottan működik az a bizonyos gépezet. Persze az összetevőket mind ismerjük, hallottuk korábban valahol, de a tálalás és az azokon átívelő melódiák továbbra is frissnek hatnak. A hangzás egyszerűen kifogástalan. Vastag, erőteljes, és kristálytiszta. Ami első nekifutásra is feltűnt, hogy ezúttal minden utóbbi albumnál több a hörgés, Tomi szinte csak a refréneknél alkalmaz tiszta éneket. A bombasztikus megszólalásba pedig sok helyen kórusok, nagyzenekari betétek is besegítenek.

Mindig is tudták, hogyan kezdjenek bele. A Northwards ennek megfelelően egy remek himnikus dallammal indít és mire észbe kapunk, már magasan szárnyalunk is a sarki fényekben tündöklő éjszakai égbolton. Ha pedig már odafent vagyunk, igazán jól esik egy kis lebegés, némi hammond orgona kíséretében. Az On The Dark Waters előzetes ízelítőként még nem mondott sokat, de ebben a kontextusban már tökéletesen megvan a helye. A cím eleve beszédes, a Silent Waters-en is simán elfért volna. A The Moon is előzetesként szerepelt, és már itt tudtam, hogy ismét nagy dobásra készülnek finn barátaink. Valóban ez a lemez egyik húzó dala, még ha nehéz is kitűnnie ilyen erős mezőnyben. Bár az is lehet, hogy csak azért érzem annak, mert egy kicsivel több ideje volt jobban beleragadni a fülembe. A cikk elején említettem, hogy a Halo rendre kikacsint a korábbi munkákra. Erre ékes példa a Windmane. Kicsit furcsa egyvelege az érzeteknek, de egyszerre van jelen a Tales, Elegy, de még a Tuonela szelleme is, ez utóbbi az ének miatt. Azt bizonyára mondanom sem kell, hogy a szólók mindenhol fenomenálisak, hála Esa és Santeri kiváló játékának. Totál hidegrázás! Akárki akármit mond, nekem A New Land kezdő dallama és felépítése tiszta Tales korszak, aztán a szitár meg a vokál miatt átmegy Elegy-be, ott voltak ilynek. When The Gods Came, már a hatodik dal és egyben a hatodik telitalálat a lemezen. Ha ezek a témák nem késztetnek azonnali főbólogatásra, akkor nagy valószínűséggel eltévedt, és rossz csapatról tudakozódik éppen a kedves olvasó!

Seven Roads Come Together, huh, kezdek kifogyni a szóvirágokból és a dicséretekből, amit esetleg eddig nem használtam még el. Szinte látom magam előtt, ahogy hatalmas terpeszben, fülig érő szájjal próbálták össze ezeket a dalokat. Nem lehet másként, mert ez nagybetűs ÖRÖMZENE! Nem is nagyon fér a fejembe: míg rengeteg csapat kifullad, vagy kiír magából mindent néhány (jobb esetben) meghatározó albummal, addig az Amorphis legénysége hogyan képes ekkora hittel, inspirációval zenélni még 14 lemezzel a háta mögött!? Felesleges is tovább vesézni, itt nincsenek töltelék dalok, kérem, csak mega dallamok, égbe emelő kórusok…és…és…, na jó, befejeztem.

Ami még ezen felül is meglepő lehet, az az utolsó, My Name is Night, ami egy balladisztikus lezárás, duettben előadva a svéd származású Petronella Nettermalm (Paatos) közreműködésével.

Részemről nem kérdés, hogy a Halo egy hatalmas 10-es, és csak remélni tudom, hogy másoknak is ekkora élvezetet jelent majd megismerkedni vele. Elismerem, hogy nem nagyon van itt olyan elem, amit korábban már ne használtak volna fel valamilyen formában (ha már itt tartunk, szerintem a kísérletezés az Am Universum-mal ért véget anno), de így is fantasztikusan összegyúrt, friss, és nagyon zenei. Az ősrajongókat biztosan nem fogja visszahódítani, de azoknak, akik az utóbbi 7-8 albumot is kedvelték, kizárt a csalódás.

Tracklist:

1. Northwards
2. On The Dark Waters
3. The Moon
4. Windmane
5. A New Land
6. When The Gods Came
7. Seven Roads Come Together
8. War
9. Halo
10. The Wolf
11. My Name Is Night

Pontszám: 10