Vannak lemezek, amelyek borítójára elég egy röpke pillantást vetni, és anélkül kitalálható a műfajuk, hogy bármit elolvasnánk róluk. Számomra pont ilyen volt a virginiai black/death Appalling harmadik albuma – nem is csalódtam.
A 2015 óta létező formáció 44 perces szőnyegbombázást szabadít a világra. A Sacrilege mind a kilenc számból szinte árad az emberiséggel szemben táplált undor, megvetés és gyűlölet, amit nyíltan világgá is kürtölnek megfeketedett vágásaikban.
Az új anyag, ámbár nem szárnyal az eredeti ötletektől, azért minden tétele tartogat valami ügyes megoldást. Az, ahogyan dalaikat elkészítik, olyan alaposan könyörtelenné teszi az Appalling megszólalását, hogy az egy rövid nyugalmat sem engedélyez. Nincs megállás, a kísérteties gitárok talpon tartanak, a kalapáló riffek fejbe csapnak, az üvöltések és a morgások pedig mintha egyenesen a föld mélyéről szabadulnának fel. Külön szólni kell a dobtémákról: az Appalling ritmikája, a blast beatek, no meg a cinjátékok, a közelgő végzet megnyugtató érzését árasztják. A koncepció szempontjából nagyon eltaláltnak tartom, hogy egyes dalok határozottan blackesebbek, míg másokban inkább a múlt század 90-es évinek könyörtelenül őszinte death metal brutalitása domborodik ki jobban. A műnek úgy a minősége, mint a konzisztenciája átlagon felüli!
A kvartett egyike azoknak a bandáknak, akik az amerikai ágú alműfaj újabb hullámának részét képezik, ennek minden előnyével és hátrányával. Kritikai élként egyedül azt jegyezném meg, hogy amolyan műfaji alapbetegségként (ez is inkább csak felfogás kérdése) az utolsó negyedre a dalok keverednek, és a zenei kreativitást valamely korábban alkalmazott sablon polírozott formában történő újra értelmezése váltja fel, azaz nem keltenek új ingereket, hanem a meglévőket mélyítik el. A magam részéről emiatt szükségtelennek tartom szólni az összes számról, helyette a kedvenceimet emelem ki.
Az Intro után következő Life in Prism egy rövidebb, bombaszerűbb csapás, amit hólyagos ütések, fűrészelő riffek és szédületes tempó jellemez. A középtájban elhelyezett Father Inferior-ban és a Collection Plate-ben – amelyek szerintem az album abszolút csúcspontjai – a brigád a black metalos oldalát mutatja felénk. A kiváló gitárszólókon és hihetetlen dobjátékon túl mindent tartalmaznak, ami a tökéletességhez kell. Természetesen a többi track kapcsán sem panaszkodhatunk, mivel a Sacrilege közel áll ahhoz, hogy a brutalitás és a lehengerlő atmoszféra eszményi szintézise legyen, különösen az olyan tételek esetében, mint a These People Need to Die. Ebben a hét percnyi büntetésben még erősebben megmutatkozik a csapat számomra egyébként meglehetősen szimpatikus mizantrópiája.
A dalszövegek ömlesztve szállítják az erőszakot és a műfaj jól bejáratott paneljeire, a társadalomkritikára, a teremtés elleni lázadásra, továbbá a kárhozatra és a gyűlölködésre épülnek. De van itt igazi mellkaspüfölő gonoszság is bőven, amiért ők sem a szomszédba mentek! Dalaik éppen megfelelő hosszúságúak, és bár az Appalling-nak bőven akad mondanivalója, szövegeik nem triádák.
Mindent összevetve tehát, a Sacrilege nem egy átlagos feketehalál lemez, hiszen épp kellő mértékben van meg benne a dohosság azon érzete, ami a legtöbb bandát inkább unalmassá teszi, itt viszont igazán gonosz légkört eredményez. Ha túl sok lett a mindennapi kisstílű harcokból, a végtelen problémákból, akkor ebből az anyagból garantáltan új erőt lehet meríteni. Mindazonáltal a megfeketedett hangokhoz hozzá nem szokott fülek számára ez a forrás mindig is hozzáférhetetlen marad.
Kiadó: Personal Records
Kiadás éve: 2022
Stílus: Black / Death
Web: facebook.com/Appallingmusic
Tracklist:
- The Morningstar After
- Life In Prism
- Gilded Restraints
- Unwavering Feeling Of Dread And Despair
- Father Inferior
- Collection Plate
- Pavilion
- Nunsploitation
- These People Need To Die
Pontszám: 8,5