Kiadó: Century Media Records
Weboldal: www.archenemy.net
Kiadás éve: 2014
Stílus: Melodic Death Metal
Brief Sum: It would be interesting to know when the songs were created in relation to the singer change. I feel that so far the band is trying to put Alissa into the role of Angela. Alissa’s voice is a bit different, it’s not as harsh as her predecessors. Still, you can only notice this when you listen to one after the other, so it seems that she is really trying to take the place of the former singer.
Basically the songs are good, it is apparent that these folk are famous for a reason. Arch Enemy was in need for some new blood, and for a few moments we got it. Only two of the songs stand out from the crowd. One of them is “Never Forgive” with its unrealistic aggression, the other one is “You Will Know” with its powerless nature. The rest delivers what is expected from Arch Enemy. I don’t know if these small signs point to a bigger change, and I have no idea how profitable this will be for Alissa professionally, and if maybe later they will let her own style gain ground. These questions will be answered by the forthcoming albums. Regardless, I feel that this was still Angela’s album, and I’m a bit sad that it wasn’t her who sang.
Valamikor régen (1995-ben) a messzi- messzi Svédországban két zenésztestvér (gitár tesók) zenekart alapított, hogy az általuk annyira kedvelt death metalt saját felfogásuk szerint játszhassák. Mivel kellően híresek voltak, és ennek oka volt, így elég jól mendegélt a szekér. Később csatlakozott hozzájuk egy újabb ismert név basszusgitáron.
A történet 2000-ben kapott szárnyra, mikor is a hörgős-morgós vokalista szerepét Angela Gossow kapta meg. Női vokálos death metal csapat nem sok létezett akkor még, az ismertebb, nagy nevek között meg nem is tudnék mondani. (Sabina Classen jut csak eszembe, aki igazán üttörőnek számít a Holy Moses-szel, de ők thrash-ben utaznak.) Erre aztán a szélesebb közönség is hegyezte a fülét. Innen pedig hatalmas lendületet kapott a gépezet. Jöttek sorra a lemezek, a zene kicsit dallamosodott, de azért nem veszített death metalos durvaságából sem. Nekem az Anthems of Rebellion volt a csúcs, a két éves ciklussal érkező újabb és újabb lemezek már nem sok izgalmat kínáltak. Ennek ellenére a csapat hihetetlen sikereket ért el.
Történt egyszer, nem is olyan rég, hogy a banda védjegyének számító Angela bejelentette, hogy háttérbe húzódik, manageri háttérbe. De mielőtt még elkezdődhetett volna bármiféle találgatás, hogy vajon merre megy tovább az Arch Enemy, ki is jelölték az új énekesnőt, a The Agonist-ban tevékenykedő Alissa White-Gluz személyében. A találgatás így is beindulhatott, ugyanis Alissa erőssége a kicsit scream-be hajló hörgés és a tiszta ének kontrasztja volt. Persze a találgatásokra nem sok idő volt, mert rövid időn belül megjelent az első előzetes, ami megnyugtathatta a rajongókat, hogy ének terén nem lesznek nagy változások.
Klasszikus zenével és kórussal indul a lemez, ami átcsap az eddigi talán legdurvább Arch Enemy dalba. Annyira szélsőségeiket feszegetik, hogy sokáig el se hittem, hogy őket hallom. Leginkább az agresszív dobok tehetnek róla, de az intró is ludas benne, hogy valami modern melodikus black nótára asszociálok. A gitárok által hozott dallamfoszlányok persze kétségtelenné teszik, kivel is van dolgunk.
Aztán következnek a jól ismert előzetes nóták, a címadó War Eternal és az As the Pages Burn. Ezek a legjobb Arch Enemy-s hagyományban íródtak. Nem tudom, hogy azért érzem, hogy kilógnak a sorból, mert már korábban ismerhettem őket, mint a többi dalt, vagy tényleg a lemez legjobb momentumai közé tartoznak. Mindenesetre jól hozzák az utóbbi időszak színvonalát és mondhatnám, hogy változatlanságát is, ami bizonyos szintig igaz, ugyanakkor azért van bennük némi frissesség is. A War Eternal inkább a tempós, a Pages pedig a középtempós vonalon mozog.
A kezdő blokk nagyon ütősre sikeredett, ha végig ez maradna a színvonal, akkor még az év lemeze címre is pályázhatnának, de sejthető, hogy a folytatás nem azt hozza, amit ezek után vártam.
A No More Regrets kezdésével nincs is semmi baj, de a refrén elég különös. Dallamvilága valahogy nem illik az eddigiekhez, túl könnyed, szinte már mulatós. Ha a refrén visszafogottabb lenne, a dal többi részével nem is lenne bajom. Ezt követi az újabb csapás, a harmadik klipnóta a You Will Know My Name. Kezdése is már meglehetősen furcsa, könnyed, de ez még lehetne erény, mert a bejövő gitárok adják a karcos alapot. A verze ismét rendben van, a refrént megint nem érzem erősnek, inkább csak ötlettelennek, ami érzetet a középső gitárrész csak fokoz.
A Graveyard of Dreams szép, akusztikus kíséretre helyezett torzított szóló, kár, hogy nem készítettek belőle egy teljes dalt.
A rövid Stolen Life végre egy tisztességes dal, helyén van a verze és a refrén is, klasszikus Arch Enemy módra. Az ezt követő Time is Black egy jól eltalált riffel és némi billentyűvel van megtámogatva. Ez utóbbi ellenére a jó pillanatok közé tartozik, megkapó ez a sűrű hangzás és dallamfal. Azért a gitárjáték által teremtett összhatás mindig eszembe juttatja az Amorphis-t, de nem csak őket, ezen hosszasan el lehetne évődni, ez legyen a hallgató dolga.
Az On and On megint egy hagyományos stílusú dal, de nem tudok elmenni szó nélkül a középre ágyazott gitárfutam mellett. Hatásvadásznak, ráadásul már rég ellőtt ötletnek tartom.
Az Avalanche stílusában a Time is Black-re hasonlít. Szintén nagy szerepet játszik a billentyűs támogatás, és ha akkorát nem is üt, mint az amaz, azért hozza a várható szintet. Bár eddig is volt, most valahogy erősebbnek érzem a szintetizátoros támogatást, lehet jobb lesz, ha hozzászokom.
A tempós verzéjű Down to Nothing-gal a végén még odacsapnak nekünk. Persze agresszivitásban nem tudják hozni a kezdéskor megütött szintet, inkább a dallamokra helyeződik a hangsúly. A végén még egy instrumentális tétel hallható, zongorás lezárással. Az utolsó másodpercek akár egy TypeO lemezről is lehetnének.
Érdekes lenne megtudni, hogy a dalok az énekes váltáshoz képest mikor születtek. Úgy érzem egyelőre a csapat Alissát Angela szerepébe akarja belenyomni. Alissa hangja picit más, nem annyira durva, mint elődjéé. De ez csak úgy vehető észre, ha egymás után meghallgatjuk őket, szóval látszik nagyon igyekszik elfoglalni elődje helyét. Az is lehet, hogy nem tehet egyelőre mást.
A dalok alapvetően jók, látszik, hogy nem véletlen híresek ezek az emberek. Az Arch Enemy-re ráfért egy kis frissítés, és most pár monentumban meg is kaptuk. Alapvetően két dal lóg ki a sorból. A Never Forgive, hihetetlen agresszivitásával és a You Will Know erőtlenségével. A többi nagyjából hozza az Arch Enemytól elvárhatót. Nem tudom, hogy az apró jelek egy esetleges nagyobb változásra utalnak-e, azt sem sejtem, hogy Alissának szakmailag ez mennyire lesz elegendő és esetleg később teret kap-e saját stílusa. Ezekre a kérdésekre majd a következő lemezeken kiderül a válasz. Mindenesetre úgy érzem, ez még Angela lemeze volt, és picit sajnálom, hogy nem ő énekelte fel.
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Tempore Nihil Sanat (Prelude in F minor)
2. Never Forgive, Never Forget
3. War Eternal
4. As The Pages Burn
5. No More Regrets
6. You Will Know My Name
7. Graveyard Of Dreams (instr.)
8. Stolen Life
9. Time Is Black
10. On And On
11. Avalanche
12. Down To Nothing
13. Not Long For This World (instr.)
