Lemezismertetők

ARCHSPIRE – Bleed the Future

A mostanra negyedik albumát kiadó kanadai Archspire sosem árult zsákbamacskát azzal kapcsolatban, hogy kik is ők valójában, és mit kínálnak hallgatóiknak a zenei piacon. A Oliver Rae Aleron (vokál), Dean Lamb és Tobi Morelli (gitár), Jared Smith (basszusgitár), valamint Spencer Prewett (dob) alkotta ötösfogat nem kevesebbet vállalt magára, mint azt, hogy megalkotja a leggyorsabb, de az emberi fül számára még felfogható death metalt („the fastest death metal your ears can handle” – nyilatkozták egy alkalommal, és lássuk be, ezzel a summás megfogalmazással valóban nem lehet könnyedén vitába szállni…). A stílust kedvelő közönség gyorsan meghódolt a kanadai mesterek fölényes tudása előtt, és nem sokáig váratott magára a szakma irányából érkező (nem alaptalan) hozsannázás sem. Szó, ami szó, pusztán technikai értelemben véve az öt zenész valóban elment a falig, hiszen elképzelhetetlen sebességgel és intenzitással szórnak elénk olyan remekbe szabott műveket, amelyeknek a komplexitása a műfajban egyébként is megszokott magas zenei standardokat sokszorosan meghaladja. A technikás death metal evolúciójának egyfajta logikus következményei ők: ebben a körben mindig is létezett egyfajta jó értelemben vett technokrata versenyszemlélet, amely nem meglepő módon vezetett oda, hogy a fejlődési folyamat végén a már-már befogadhatatlanul töményre kondenzált, ultragyors riffelés, szólózás és vokalizáció áll. Aki annak idején meggondolatlanul azt hitte, hogy Martin Walkyer-nél senki sem lesz képes egységnyi idő alatt több szótagot elhadarni, az megdöbbenve hallhatja az Oli Aleron által kibocsátott elképzelhetetlen sebességű szózuhatagot, amit a zenésztársak embertelenül precíz és ultragyors játéka kísér.

Milyen tehát az új Archspire album? „Stay Tech” – virít a pólóikon a felirat, és valóban: az összes Archspire album (de különösen az előző, 2017-ben kiadott Relentless Mutation, illetvea 2021-ben útjára bocsátott Bleed the Future) akár egyfajta mesterségbeli címerként is felfogható, amelyben a zenészek nagyban építenek a szinte elképzelhetetlen sebességgel előadott témák precíz demonstrálására, és ennek leggyakoribb elemeiként az egymás után szórt skálákra és arpeggiokra alapoznak. Az emberben nem egyszer alakul ki az az érzés, hogy egy Archspire albumon minden túl sok, túl intenzív és túlzottan pörög – olyannyira, hogy az akusztikus kavalkádban még a nyugodtabb részek sem igazán hoznak enyhülést a hallgató számára. Alighanem az emberi agy neurobiológiájának limitációi, az információprocesszáló képesség határai lehetnek a felelősek azért, hogy az Archspire zenéje gyakran – dacára a rengeteg klasszikus ihletettségű, kimunkált témának – nehezen megjegyezhető és felfogható. Az egymás után felhalmozott dallamok külön-külön talán fülbemászóak, de összességükben annak a kérdését vetik fel, hogy vajon ez a technikai parádé nem megy-e a zene immanens értékeinek (az emberi lélekre, pszichére, belső világra gyakorolt hatásának) a rovására. Jómagam is már sokadik alkalommal teszem fel ezt a kérdést, amikor a fülhallgatómban a legújabb Archspire album, a 2021 utolsó negyedévében piacra dobott Bleed the Future alig több, mint 31 perces gyilkos hangáradata dübörög. Vajon több-e ez a zene puszta technikai demonstrációnál, a sebesség és a virtuozitás egyfajta túlhajtott, kissé magamutogató stílusgyakorlatánál? Minden vitathatatlan értéke ellenére a Relentless Mutation esetében a problémát nem sikerült a magam számára megnyugtatóan tisztázni: az album számomra nem hozta el a zenétől olyannyira elvárt katarzist, és ugyan borzalmasan élveztem a hangszeres tudás fölényes prezentálását, mégsem vált soha a kedvenc albumaim egyikévé.

Mi tehát a helyzet az új anyaggal? A kanadai death metal mesterek a Bleed the Future albumon a technikai csiszoltságot valóban olyan fokú tökélyre vitték, amelytől az ember szava elakad. Ha óvatlanul úgy hallgatunk bele egy Archspire albumba, hogy nem ismerjük a zenekar előtörténetét, akkor első hallásra alighanem maradandó – bár alighanem rendkívül nehezen emészthető – zenei élményben lesz részünk. Ezúttal se nagyon más a helyzet. Az első tétel, a Drone Corpse Aviator már rögtön Prewett gépfegyverszerű dobolásával döngöl bele a földbe, és olyan – klasszikus hangzásvilágtól sem távol álló – harmóniákat vonultat fel, amelyeket laza, dallamos, már-már elbizonytalanítóan más jellegű szakaszok törnek meg. A gitárok pontosan illeszkednek Prewett játékához, hasonlóan Oli Aleron ritmikus, köpködő, mély tónusú vokalizálásához (amely persze a hihetetlen sebességnek köszönhetően nem segíti elő a pontos szövegértést…). A Golden Mouth of Ruin (az album talán egyik legjobban befogadható tétele) szaggatott, zaklatott ritmikájú riffeléssel folytatja a sort, hogy aztán triolákra épített ritmusképletekbe folyjon át, majd végül olyasfajta szólókban csúcsosodjon ki, amelyek ismét csak a klasszikus összhangzattan világába kalauzolják el a hallgatót. Ezek a szólók talán a legjobb bizonyítékai számomra annak, hogy a kanadai death metal mesterek alaposan megtanulták a leckét és nem sajnálták az energiát az invenciózus dalszerzésből. Az Abandon the Linear egy kétlábdobos zakatolásra épülő laza gitártémával indul, amely egyfajta rettentően szaggatott gitár-ének együttesbe torkollik (érdekes módon ebben a számban később a basszusgitár veszi át a klasszikus futamok ütemét). Számomra egyértelműen úgy tűnik, hogy a lazaság és klasszikus alapozásra felépített hihetetlenül erős technika kettőssége az album teljes hosszában mindvégig jelen van, és egy másik, talán szintén könnyebben befogadható tételben, a címadó Bleed the Future-ben folytatódik. A Drain of Incarnation egy laza, már-már éteri bevezető után elhiteti velünk, hogy lélegzetvételnyi nyugalomhoz juthatunk, ám a visszafogott dallamok egyszer csak átcsapnak a már megszokott technikai parádéba, amelyet végül egyfajta szonikus tornádó visz tökélyre. A Reverie on the Onyx ismét visszavezet bennünket a klasszikus zenei alapokhoz, majd maga is belefolyik az albumon már megszokott zenei extrémitásba. Az utolsó szám, az A.U.M. pedig egy poénnal (egy rajongó felháborodott telefonüzenetével) indul, hogy aztán elképesztő sebességben csúcsosodjon ki a kicsivel több, mint 30 perc méltó lezárásaként.

Hogyan lehetne mindezt tárgyszerűen értékelni? Tény, hogy felfoghatatlan zenei képességek, tudás és készségek bújnak meg egy ilyen minőségben feljátszott album mögött. Számomra azonban a zene nem egyszerűen az elsajátított technikák puszta bemutatója, hanem annál sokkal több, sokkal mélyebb (ezzel persze nem állítom, hogy az Archspire teljesítménye mindössze ennyi lenne). Annyi bizonyos, hogy a műfaj fejlődése során eljutottunk arra pontra, ahol a mesterségbeli tudás extrém szintre való fokozása elérte az emberi idegrendszer jelfeldolgozó képességének a határait, és ez már néha a befogadhatóság és az élvezhetőség rovására megy. Jómagam az Archspire megítélésével kapcsolatban mindig is kételyekkel küzdöttem, és alighanem ők is jól érzik azt, hogy bizonyos fokig határterületen táncolnak: nem lehet véletlen, hogy rendre fél órát alig meghaladó időtartamú albumokkal hozakodnak elő. A nehezen megragadható, túlzottan összetett és túlzottan tömény szerzemények mögött azonban érzek mégis előrelépést: a Relentless Mutation monolitikus töménységéhez képest az új album dinamikailag árnyaltabb, ám mégsem széteső: a dallamok egy fokkal talán megfoghatóbbak, a kompozíciók pedig tagoltabbak. Az Archspire egyedisége fura, megosztó és talán némiképp riasztó is: jómagam is több érzelmi töltetet várok egy igazán, minden tekintetben jó albumtól (bár ez a bizonyos fokú sivárság lehet, hogy szándékosan illeszkedik ahhoz a sci-fi környezethez, amelyet a szövegeikben megidéznek). Semmiképp se mehetünk el azonban mellettük, elintézve annyival az Archspire zenéjét, hogy ez csupán a motoros reflexek igen magas szintű begyakorlásával létrejött akrobatamutatvány, semmi több. Bizonyosan több van ennél a lenyűgöző virtuozitással előadott szerzemények mögött – viszont az is tény, hogy az Archspire zenéje számomra érzelmileg az átlagosnál kevésbé megragadható, és ennyiben épp a művészet legmélyebb valóságának határterületeit feszegeti.

Kiadó: Season of Mist
Kiadás éve: 2021
Stílus: Extreme Technical Death Metal
Weboldal: facebook.com/Archspireband

Tracklist:

  1. Drone Corpse Aviator (3:46)
  2. Golden Mouth of Ruin (4:05)
  3. Abandon the Linear (4:36)
  4. Bleed the Future (3:48)
  5. Drain of Incarnation (4:20)
  6. Acrid Canon (4:09)
  7. Reverie on the Onyx (3:47)
  8. A.U.M. (3:04)

Pontszám: 7

Kapcsolódó cikkek

Archspire interjú

KMZ

Hot News: Archspire stream forthcoming album

KMZ

Hot News: Archspire premiere new track!

KMZ

Hot News: Archspire premiere new song!

KMZ

Hot News: Archspire unleash first new song as video!

KMZ

Hot News: Archspire release new studio footage!

KMZ

Hot News: Season of Mist signs Archspire!

KMZ

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár