ARCTIC PLATEAU – On a Sad Sunny Day

Kiadó: Prophecy Prod.

Weboldal: www.arcticplateau.com

Kiadás éve: 2009

Stílus: Post Rock / Shoegaze

 

(scroll down for English Version)

 

 

Az Arctic Plateau egy olasz muzsikus, Gianluca Divirgilio egyszemélyes zenekara. Ebben a mondatban két olyan tény is van (a nemzetiség és az egyszemélyes zenekar), ami ahhoz a következtetéshez vezetett engem, hogy itt bizonyára valamilyen dark ambientet fogok hallani. A projekt neve, melyről szégyentelen számítógépfüggő múltamnak köszönhetően rögtön a Diablo II egyik utolsó helyszíne, az Arreat Plateau ugrott be, csak tovább erősítette bennem a zörejekből álló hangulatzene érzését. Nos, így utólag, ismerve az albumot, azt mondom, amilyen messze jártam az igazságtól technikailag, annyira közel átvitt értelemben. Az igen szuggesztív és álmodozós címmel és borítóval megáldott korong zenei világa ugyanis a post rockhoz és a shoegazehez áll legközelebb. Támpontnak a Red Sparowest tudnám felhozni, annak békésen katartikus zenei világához szinte testvéri szálak fűzik Gianluca szerzeményeit, azzal a különbséggel persze, hogy az Arctic Plateauban hallhatunk éneket. Átvitt értelemben azért áll nagyon közel a dark ambient műfajhoz az album körülbelül hatvan percében hallható muzsika, mert ahhoz hasonlóan nagyon magával ragadó, álmodozó, hangulatteremtő hangfolyamról van itt szó. A jó érzékkel megválasztott, gyönyörű borító már önmagában megkezdi a zene ambivalens hangulatának a néző/hallgató felé való sugárzását. Egy napos tengerpartrészletet láthatunk a csomagoláson, mely azonban nem a reklámokban látható, barnára sült emberekkel zsúfolt, forró nyári beachek hangulatát idézi, hanem valamiféle szürkés, szomorkás, melankolikus érzést közvetít hideg színeivel. Az album címe is tökéletes összhangban áll ezzel az érzésvilággal, valóban egy szomorú napfényes nap részletét láthatjuk a képen és ezt a hangulatot idézik meg a dalok is. Biztos sokatokkal megesett már, hogy egy nyári (kora őszi, késő tavaszi) napon egyedül céltalanul vagy épp kényszerű céllal jártátok a várost és bár körülöttetek szinte mindenki vidáman nevetett a napba, rajtatok furcsa szürkeség és fásultság vett erőt. Biztos gondoltatok ilyenkor arra, hogy bár igaza van azoknak, akik azt hangoztatják, milyen élhetetlen hely is ez a bolygó, ti szerettek rajta élni, poros utcáit róni napról napra, rokonszenvet érezve a Duna-parti betontömbök közé bezárt egy-két szánandó fával. Ezt az érzésvilágot testesíti meg leginkább ez a korong, mikor tudjuk, hogy minden szépen lassan pusztul körülöttünk és mégis könnyű ólomszívvel sétálunk életünk útjain. Hiszen mi mást tehetnénk?

Az első dal az Alive címet kapta, és gyakorlatilag vehetjük úgy mint az album bemutatását 3 percben. Kicsit mediterrán hangulatú gitárdallamocskával indul, melyből jellegzetes magas fekvésű post rock téma lesz, fátyolos, tiszta és érzelmes, de nem nyálas férfiénekkel. A gitárok gyakorlatilag a lemez végéig megmaradnak a magas hangfekvésben, az ütőhangszerek között a cinek dominálnak. Ebben a dalban furcsamódon némi extrém vokalizálást is hallhatunk, ami remekül illik a dalba, ám a továbbiakban egyáltalán nincs jelen a korongon. Ezt a tételt először a 49-es villamoson hallgattam a Szabadság-hídon átkelve, és arra gondoltam, milyen jó lenne ott lent, a híd lábánál “a rakodópart alsó kövén ülve” merengeni ezen a lemezen. Ez a kép azóta is feltör bennem, valahányszor Arctic Plateaut hallgatok. A dal lezárásaképp egy ugyancsak karakterisztikus post rock vonásként kicsit zajosabb katartikus összefolyást hallhatunk. Noha a dal három perces, olyan érzést kelt, mintha csak egy pillanatra hallgathattunk volna bele, ezáltal remekül felkelti az érdeklődést az album hátralévő része iránt. A második a címadó dal, egy kis híján nyolcperces nóta, melyben a legerősebb a Red Sparowes-párhuzam (természetesen a plágium vádja nélkül). A dal közepe táján egy Opethre emlékeztető leállást hallhatunk, mely kifogástalan érzékkel lett elhelyezve. Ezen a nótán, de az összes többin is egyértelműen érződik, hogy egyszemélyes zenekarról van szó. Annyira egységes, bensőséges és őszinte minden egyes dallamfoszlány és hang a korongon, amilyenre csak az összetevők közös forrása adhat magyarázatot.

A harmadik dal a Lepanto címet kapta és valamelyest tényleg a mediterrán várost idézi, de úgy, mintha álmunkban látnánk a tájat. Az album vizualitását mutatja, hogy néha egészen konkrét képek ugranak be tőle a hallgató elméjébe. Ez a dal számomra élesen behozta azt a képsort, amit számtalan filmben láthattunk már, de bizonyára legtöbben közülünk át is éltek. Az az érzés jelent meg bennem, mikor egy vonat vagy egy autó ablakának támasztva fejünket szemléljük az elsuhanó külvilágot, és ahogy kint a tér összes alkotóeleme összemosódik, hisz nem is igazán figyelünk oda rájuk, bent pedig az idő alkotóelemei, a percek mosódnak össze órákká, napokká úgy, hogy észre sem vettük. A dal a lemez instrumentális tételeit gyarapítja és ez is Gianluca mesteri zenei érzékét tükrözi, mert ide nem is illett volna emberi hang. Az Ivory ismét egy hagyományos post rock tétel lágyabb kiadásaként indul, majd mikor a dobok is bejönnek, a 30 Seconds to Marsot juttatja eszembe, annak minden sztárallűrjétől, populárisságától és fiatalos vehemenciájától megfosztva. Válsághelyzetben vagy magányos nyári napokon a fűben fekve könnyedén könnyfakasztó lehet szépsége. Címe is igen találó, a dal tényleg olyan tompa fénnyel csillogó, tejfehér érték, mint az elefántcsont. Lezárásképp egy kis noise-betétet kapunk, mely egy pillanatra megbontja az album áramlását, de a következő, In Epica Memories című szerzemény már első hangjaival visszatalál a többi dal által kijelölt mederbe. Gyöngéd hullámok terelnek minket az éterben, mintha egy tó vizén sodródnánk, a felhőket szemlélve, majd a végén hirtelen az album egyik legkatartikusabb kiteljesedése kerít hatalmába minket, ezúttal is ének nélkül. Valóban régi emlékeket idéz fel a dal a hallgatóban, legyenek azok a szív legmélyén dédelgetett ifjúkori szerelmek vagy egyszer s mindenkorra elfeledett tragédiák.

Következőnek a furcsa című Amethyst to #F dal következik, melynek gitárkíséretében és különös kezdő effektjeiben tényleg van valami ametisztszerű, míg későbbi gitártémái egy kis blues-hangulatvilágot hordoznak. Az énektémák különösen jók ebben a tételben, a rajtuk alkalmazott effektek csak tovább növelik az album álomszerű kisugárzását. Ennek az álomnak azonban hirtelen szakad vége, majd következnek az Iceberg Shoegaze kezdő dallamai, melyek a Peccatum nevét juttatták eszembe, noha a norvég páros eklektikussága itt nem érhető nyomon. Ennél a dalnál kezdtem először nem helyénvalónak érezni a zenekarnévben és a számcímekben található számos fagyos utalást (arctic, iceberg, coldream), ugyanis szerintem ezek a dalok nem idézik meg a fagy csontrepesztő erejét és fájdalmát, sokkal inkább a hősemlegesség érzetét keltik az emberben. Hogy bár süt a nap, de fénye erejének csak a töredéke jut el a befogadó elméig. Ezzel együtt a dal vibráló gitártémái valóban a jéghegyek masszivitását idézik, ha pedig a hallgató teljesen átadja magát a zenének, akkor az album során többször is az az erőteljes vízió kerítheti hatalmába, hogy egy havas fenyőerdő felett szárnyal. Oldalra tekintve barna tollakkal borított szárnyakat lát kar helyett, és ekkor belenyilall elméjébe a felismerés, hogy sosem volt még ilyen szabad. Megtapasztalhatja, mi a határtalan szabadság, milyen a levegőre bízva sorsunkat suhanni a táj felett, egy kicsivel mindenkinél közelebb a hőtelen naphoz. A nyolcas Coldreamben igen furcsa énekdallamokat hallhatunk, melyek első hallásra nem állnak túl jól Gianlucának, de néhányszori nekifutásra már elveszítik furcsaságukat. Ebben a dalban hallhatjuk anyanyelvén beszélni is a muzsikust. Az emelkedett hangulatú kiteljesedés lassú lecsendesedése után egy kis elektronikus lezárással végződik a tétel. Az Eight Years Oldban jön leginkább elő a mediterrán érzés, szinte tavernába illő hangulatot hoz létre a kezdő gitárdallam. Persze ez csak egy pár pillanatig tart, a kíséret ugyanis nem hagyja eltűnni a sápadt napfényben fürdő álomhangulatot. A később beérkező katonai stílusú pergők nagyon dinamikussá és komollyá teszik a dalt és egy nagyon rövid, hard electro betétben érnek véget. Erről nem igazán tudom eldönteni, hogy milyen indíttatásból került fel az albumra, mégha annyira nem is lóg ki, mint az várható lenne. Ezután újrakezdődik a dal kezdő motívuma, az electro résznek pedig se folytatása, se magyarázata nincs. Furcsa. Az utolsó előtti Aurora in Rome halk, tompa ambient zúgással indul majd pár pillanat csend után berobbanva egy nagyívű, vibráló post rock szerzeménnyé teljesedik ki, melybe néha-néha vészjósló felhangok keverednek. A záró In Time egy az előzőeknél énekközpontúbb dal, hagyományosabb zenei megoldásokkal, mely a populárisabb zene kedvelőinek figyelmére is számot tarthat. Az egész albumra jellemző emelkedett, szárnyaló és álmodozó szellemben zárja le az utazást ez a dal. Illetve még találunk egy rejtett dalt az utolsó szám után negyed óra csenddel eldugva. Ez egy körülbelül háromperces, eső-, mennydörgés- és szélfúváshangokkal kísért kis zongoraszösszenet. Lehet, hogy nekem nem esik le valami, vagy bizonyos háttértudásom hiányzik, de nem találok benne semmi olyan különlegeset, ami miatt el kellett volna választani az album többi részétől, sőt. Szerintem hangulatos lezárás lehetett volna ilyen sok szünet nélkül is.

Az Arctic Plateau nagyon szerencsés, hogy egy olyan nem mainstream, de professzionális kiadó felkarolta, mint a Prophecy Productions, akik tartalmas szellemi háttérrel rendelkező zenék tucatjainak megszületésénél bábáskodtak már. Gianluca azonban meg is hálálta a beléje vetett bizalmat egy nagyon érett, egységes és hatásos anyaggal. Nem tudom, hogy manapság az ilyen zenék miért nem tudnak nagyobb teret hódítani, de örülök, hogy legalább van egy bizonyos kör, akik nyitottak az ilyesmire. Ajánlom mindenkinek, aki nem fél néha szomorú lenni, és akinek jól esik esetenként egy kis melankólia. Gyönyörű borongós álom egy szomorú napfényes napra.

—————————–

ENGLISH VERSION:

Arctic Plateau is a one-man band consisting solely of Italian artist Gianluca Divirgilio. There are two facts in this sentence (the nationality of the author and the number of members in the band) which lead me to the conclusion that I’m going to hear some kind of dark ambient music here. The name of the project – which instantly reminded me of one of the final places in the game Diablo II, Arreat Plateau thanks to my pc-addict past – just further strengthened the anticipation of some noise ambience. Now, after getting to know the album I say that just as far I was from the truth technically is as close I was in a metaphoric sense. The actual musical world of this very suggestively titled and designed album is most close to post rock and shoegaze. I could mention the name of Red Sparowes to give you an idea about the disc, since the distinctly peaceful and catartic world of that band almost has brotherly ties with the creations of Gianluca, except for the fact that there are vocals in Arctic Plateau. To support my earlier claim that metaphorically these songs have a tight bond to dark ambient music, I can say that the sixty minutes of On a Sad Sunny Day are just as dreamlike, flowing and mood-creating as most of the dark ambient scene. The marvellous cover art already starts the transmission of the album’s ambivalent mood towards the listener/viewer. On the cover we can see a detail of a sunny seashore, which however does not feel like those hot summer beaches seen in commercials crowded with suntanned people. It rather invokes a greyish, sad, melancholic feeling with its cold colours. The title of the album is also in perfect harmony with this world, this scene is really a part of a sad sunny day and the songs create the same atmosphere also. It must have happened to most of you that on a summer (early fall, late spring) day you walked the city alone without any aim or with an enforced aim and even though everyone around you are carelessly laughing into the sun, some strange greyness and tiredness took over you. You must have thought that even though the people who keep saying this planet is impossible to live on are right, you like to be here and walk its dusty streets day by day, feeling sympath for the sole pathetic trees imprisoned into this gilded cage. The disc is the materialisation of these feelings. When you know everything around us is slowly dying but still, you walk the roads of life with light lead-heart. After all, what else could you do?

The first song is entitled Alive and is actually the introduction of the album in 3 minutes. It starts with a somewhat mediterranean-mooded melody which turns into a typical, high-pitched post rock part with misty, clean and emotional but not overdone male vocals. The guitars actually stay in the high pitch until the album’s end; percussion is dominated by the cymbals. Strangely enough, we can hear some extreme vocals in this song, which suits it fine, but is not present further on the album. I first listened to this song on tram no. 49 while crossing the Szabadság-bridge and it came to my mind how good would it be to sit under the bridge on the shore and just wonder on the album. This picture always occurs to me since then whenever I listen to Arctic Plateau. As the closing of the song, we get another characteristic post rock element, a somewhat noisier, cathartic confluence. Even though the song is three minutes long, it feels like have only listened to a taster, so it perfectly induces the need for the rest of the album. The second, eponymous song is an almost-eight-minutes one which is the most similar to Red Sparowes (without comitting plagiarism, of course). Around the middle of the song, there is an Opeth-like slow part, which was placed with perfect sense. It can obviously be felt in this song and in the others as well that this is a one-man band. Every little melody and distinct note on the album is on such a level of unity, honesty and intimacy that a common source must be the only explanation.

The third song is entitled Lepanto and it indeed summons the atmosphere of the mediterranean city as if it was seen in a dream. Proving the visuality of the album, many times it projects certain images or scenes into the mind of the listener. This song created a scene in my mind which can be seen in many movies and which most of you must have experienced. I got the same feeling as when you rest your head on the window of a train or car and watch the outside world run by. And as the elements of the world blur into each other since we don’t really pay attention to them, so do the elements of time merge together inside the train (or car). Minutes to hours, hours to days, unnoticed. The song is one of the instrumentals on the disc which further proves the artistic sense of Gianluca, since human vocals would not have been appropriate here. Ivory starts once again as a softer edition of a traditional post rock track, but when the drums come in it reminds me of 30 Seconds to Mars without the star-allures, popularity and youthful vehemence. The beauty of this song can easily make someone cry if in a crisis or lying in the grass on lonely summerdays. The title is very appropriate, the song is truly a milky white treasure shining with blunt light. As a closing, we get a noise-insert which disturbs the flow of the album for a minute, but the next song – In Epica Memories – returns to the original path with its very first notes. Caressing waves guide us in void as if we were drifting on a lake, looking at the clouds; in the end, one of the most catartic fulfilments of the album possesses us, again without vocals. The song truly reminds listeners of old memories, be those the most hidden young loves or tragedies forgotten once and for all.

Next is the strangely titled Amthyst to #F, the guitar accompaniment and strange beginning effects of which indeed have something amethyst-like in them, though the latter guitar-themes bear a blues-ish characteristic. The vocals are especially good in this track, the effects used on them just further emphasize the dream-like feeling of the album. This dream, however, ends suddenly and is followed by the starting melodies of Iceberg Shoegaze, which brought Peccatum to my mind, though the eclecticness of the Norwegian duo is not present here. I first started to think about the icy notions in the band’s name and the song titles (arctic, iceberg, coldream) as being inappropriate during this song, because I think these songs do not summon the painful and bone-crushing power of frost but rather create a sense of heatlessness, that though the sun is shining only the smallest part of its rays reach the receptive mind. However, the vibrating guitars of the song sound like the massivity of icebergs, and if the listener totally yields to the music, she is often possessed by the powerful vision of flying over a snowy pine forest. When she tilts her head to the side, she sees brown feathery wings instead of arms and then it occurs to her that she’s never been so free. She can experience boundless freedom; she can experience what is it like to place her life into the hands of the wind and soar above the land, a little closer to the unheating sun than everyone else. Track number eight, entitled Coldream contains really strange vocal melodies which, at first don’t suit Gianluca well, but after a few listenings lose their strangeness. We can hear the artist speak in his mothertongue in this song. After the slow silencing of the majestic fulfilment, the song is finished with a small electronic closing. The aforementioned mediterranean feeling is most present in Eight Years Old, the starting guitar-melody of which evokes an almost tavern-like mood. Of course, it only lasts for a few moments, the rest of the instruments don’t let the pale, sunny dream atmosphere pass away. The military snares arriving later make the song more dynamic and serious and end in a very short, very strange hard electro insert. I can’t really decide why this was placed here, even though it doesn’t stand out as much as it could be expected. After this, the song’s starting motif comes again, the electro part left without explanation or further elaboration. Strange. The penultimate song – Aurora in Rome – starts with quiet, blunt ambient buzzing and after a few seconds of silence it explodes into a majestic, grandiose and vibrating post rock composition with some occasional sinister overtones. The closing In Time is a vocal-centered song with more traditional musical solutions and one that can attract the attention of the lovers of pop music. It closes the journey with a majestic, soaring and dreaming feeling characteristic of the whole album. Or it would, but there’s a hidden track after 15 minutes of silence. It is a three-minutes piano piece with the sounds of rain, thunder and wind mixed in. Maybe I’m missing something, or I don’t have the appropriate background knowledge, but I don’t see a reason for separating this from the rest of the album. It could have been a very moody close for the album without this much silence.

Arctic Plateau is very lucky to be supported by a non-mainstream, but professional label such as Prophecy Productions, who have been there at the birth of dozens of releases with real musical, artistic and spiritual content. Gianluca repays the support of the label with a mature, unified and effective album. I don’t know why music like this can’t get more space, but at least I am happy that there’s a certain circle of people, who are open to this kind of art. I recommend it to anyone who’s not afraid of being sad sometimes, and who loves some occasional melancholy. A beautifully cloudy dream for a sad sunny day.

Tracklist:

1. Alive
2. On A Sad Sunny Day
3. Lepanto
4. Ivory
5. In Epica Memories
6. Amethyst To #F
7. Iceberg Shoegaze
8. Coldream
9. Eight Years Old
10. Aurora In Rome
11. In Time

Pontszám: 9

Kapcsolódó cikkek

Hot News – Prophecy Productions news: Arctic Plateau / Secrets Of The Moon / Alcest

NorthWar

Hot News – Arctic Plateau / Les Discrets: Split EP to be released soon

NorthWar

Arctic Plateau Interjú

A honlap alapértelmezése

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár