A The Rack-el való találkozást örök élményeim között tartom számon. Már az első pillanattól kezdve saját hangzást tudhattak magukénak, és ez nem csupán Martin Van Drunen ráspollyal kezelt hangszálainak volt köszönhető. Eric Daniels zsizsegős gitársound-ja, Bob Bagchus középtempós húzása (amit kiváló érzékkel lassított jóféle doom-ba) azóta is meg tudja dobogtatni a szívemet. Az első két lemez -használva e receptet- hatalmas telitalálat volt. Sajnos a harmadik korongra Martin dobbantott és a zene is rengeteget vesztett az addigi karakteréből. A God Cries-nál pedig egyre semmit mondóbb lett a dolog. Az Eric és Bob által létrehozott Soulborn project egyáltalán nem volt rossz próbálkozás. Határozottan közelebb állt a kezdeti elképzelésekhez, mint a Martin nélküliek. Wannes Gubbels basszeros/énekes pedig mindent el is követett, hogy „helyettesítse” az elődjét. Az ezt követő On The Wings Of Inferno már ismét Asphyx-ként jelenhetett meg, még pedig teljes vállszélességgel. Végre sikerült újra definiálniuk önmagukat egy méltó lemezzel. Mégis kilenc évet kellett rá várni, mire Martin-nal újra megerősödve, de immár Eric nélkül visszatértek a Death… The Brutal Way-el. Az Asphyx azóta igazi diadalmenetet folytat. Az old school death metal egyik legnagyobb zászlóvivőjévé nőtte ki magát. Még úgy is tartom ezt az állítást, hogy az Incoming Death-et egy hangyányival gyengébbnek érzem az előző kettőhöz képest.
Most pedig megérkezett a Necroceros, ami egy újabb masszív támadás a hallójáratok ellen, de némi meglepetést is tartogat. The Sole Cure Is Death nem is kezdhetné briliánsabban a korongot, bár a The Rack-et indító The Quest of Absurdity-t semmi sem übereli nálam. A hangzást időközben tökélyre fejlesztették. Azt hiszem, petíciót fogok benyújtani, követelve az első két lemez újra rögzítését ezzel a megszólalással. Milyen pazar lenne már! A Molten Black Earth akkora Bolt Thrower, hogy simán ott figyelhetne a Warmaster-en, vagy a The IVth Crusade-en, de nem hiszem, hogy ezt bárki felhánytorgatná nekik, ahogy én sem. Amúgy nagyon hasonlóak voltak mindig is a zenei alapjaik. A Mount Skull súlyos doom riffelése még mindig az egyik legnagyobb erősségük. Legalábbis engem kilóra megvesznek az ilyenek. Martin senkihez sem hasonlítható módon „fuldokol” továbbra is. Csodálkozom, hogyan képes még megszólalni egyáltalán ennyi év torokgyilkolás után. A Knights Templar Stand kivédhetetlenül fejbólogatásra késztet már az első hangoktól. Ösztönös, zsigeri, mégsem kelti azt a hatást, hogy kirázták volna a kisujjukból. Egyszerűen rendkívüli módon érzik a stílust, ez lehet a titok. Korábban említettem meglepetést is, ez pedig az ötödik Three Years Of Famine képében tárul elénk. Egy irtó gonosz Trouble ízű riffel pakolja mellkasunkra a nehéz köveket, de aztán olyan fájó melankóliába hullik az egész, hogy pár pillanatra azt hittem, valami régi My Dying Bride-ot hallgatok éppen. Ezt az epikus témát bontják tovább hosszan, néhol még a torzítóról is lelépve, ami valljuk be, nem egy megszokott dolog holland barátainktól. Azt kell mondanom, hogy rendkívül jól áll nekik ez a dal! Tudom, pár hónapja, a Demonical-t egy hasonló próbálkozás miatt marasztaltam el, amit továbbra is fenntartok. Ott az elhelyezés is problémás volt utolsó előttiként, mert így a befejező szám teljesen elszigetelődött a többitől, nagyon lerontva az összképet. Az Asphyx viszont tökéletes módon oldotta meg ezt a lemez közepén beillesztve, így rengeteg idő marad visszarázódni, amit a Botox Implosion meg is tesz velünk azonnali hatállyal. Nem véletlenül, ez az album legbrutálisabb tétele. Erre forgatták az első klipet is. Valóban gyilkos darab! Az In Blazing Oceans a lassan szétmorzsoló szerzemények sorát gazdagítja tovább. Semmi extra, de egy nagyon hangulatos szóló segíti, hogy emlékezetes maradjon. A The Nameless Elite a második klipes nóta, ami megint csak remekül sikerült. Nagy kedvenc lett. Némi Bolt Thrower is tetten érhető, de nem annyira erős, mint a Molten Black Earth esetében. Yield Or Die sem technikázza túl magát. Sőt, arcátlanul pőrék ezek a riffek, de aki idáig eljutott, az album már úgyis kétvállra fektette, úgyhogy egy rossz szavunk nem lehet. Befejezésként kúszik felénk a Necroceros, fenyegetően, rosszindulattól terhesen. Iszonyat jók benne a dobtémák, főleg a tamos részek. A szénné torzított basszer pedig úgy szól helyenként, mintha belsőségekben turkálnának. Végül egy egyre halkuló, őrlős, kétlábdobos résszel búcsúznak tőlünk, ami az egyik legnagyobb halálom, persze a legjobb értelemben véve.
Engem totálisan meggyőzött a Necroceros arról, hogy az Asphyx – betonbiztosan és jól megérdemelten – ezután is az old school death metal egyik legerősebb tartópillére marad. Méregerős kilencesre értékelném, de a bátorságukért, hogy még mindig meg tudnak lepni, valamint a zsigeriességért, hogy mennyire érzik ezt a zenét, plusz egy pont jár nekik.
Az elmúlt év lemeztermése igen erős volt, és most az Asphyx elhozta nekünk a reményt, hogy talán idén is ilyen lesz a felhozatal. Úgy legyen!
Tracklist:
- The Sole Cure is Death
- Molten Black Earth
- Mount Skull
- Knights Templar Stand
- Three Years of Famine
- Botox Implosion
- In Blazing Oceans
- The Nameless Elite
- Yield or Die
- Necroceros
Pontszám: 10