Kiadó: Cruz Del Sur Music
Weboldal: www.atlanteankodex.de
Kiadás éve: 2010
Stílus: Epic Heavy / Doom Metal
Brief Sum: Heavy riffs and rock vocal mark the monumental path to a forgotten utopistic world. The album isn’t full of ornamentation, the sound and the song structure are simple, though the whole stuff radiates a hard to describe atmosphere which can also be felt on the cover as well. A real delicacy to the fans of the genre.
Ahhoz, hogy utazásunkat megkezdhessük 12.000 évnyi európai mitológián keresztül, pár dologgal meg kell ismerkedni. Állítólag valamikor régen létezett egy földrész, amit Atlantisznak hívtak. Ideális, példa értékű társadalmi renddel. Ez az utópisztikus állam nem csak Platónnál tűnt fel, hanem megtalálható az egyiptomi és indiai mitológiában. A történet szerint egyszer csak az ideáknak vége szakadt, az emberek mohóvá és agresszívvá váltak, így az istenek, szokás szerint, megelégelve a dolgot, egyetlen éjszaka alatt elpusztították a szigetet. Legnépszerűbb elmélet szerint elnyelte a tenger.
Aztán itt van Sir James George Frazer műve Az aranyág (The Golden Bough). Az ókorban a szentély papjai, Erdő Királya, úgy nyerték el tisztségüket, hogy megölték elődjüket, majd addig uralkodtak, míg valaki el nem tette őket láb alól. Erre az örökös körforgásra keresi Frazer a választ. A mű az ősi európai mágikus kultuszokon át elvezeti az olvasót a mai modern vallásokig, mint például a kereszténység. Frazer persze ennél tovább megy, megmutatja az utat, a misztikumtól a tudományig. Bejárja Európát, Afrikát, Amerikát és Ausztráliát, hogy meghallgassa az öregek ősi mondáit, meséit, hogy ezekből megismerje az emberi gondolkodást.
Kicsit súlyos lett a bevezető, de ha valaki bele szeretné ásni magát a lemezbe, innen induljon. Lehet, kissé barátságtalannak tűnik mindez, de az album egyáltalán nem az. Ha mindenféle háttértudás nélkül vágsz az útnak, akkor is előbb utóbb eljutsz ide. Akkora atmoszférája van a lemeznek, hogy szerintem elég nehéz másként értelmezni, mint ami.
Az Atlantean Kodex egy német csapat. Nem ma kezdték, de történetük látszólag épp olyan különös, mint zenéjük. 2006-ban alakultak. Egy split lemez és két EP után rögtön egy koncertlemezzel rukkoltak ki, majd ezt követi a most tárgyalt 2010-es The Golden Bough. A bő egy órás mű már címében is Frazer művére utal. A zene pedig leginkább az epikus heavy metal jelzővel illethető. A hangzásban igyekeztek nyers, effekt-minimalizált megszólalásra, és nem használtak dolby-t a mixen. Mindez egy nagyszerű borítóval van megáldva. Arnold Böcklin Die Toteninsel (IV. verzió) képe valami félelmetes módon kiegészíti a zenét. Érdemes utánanézni a festőnek.
A mondanivalót érdekes zenei világgal festi alá a csapat. Igazából semmi újszerű nincsen az alkotórészekben, mindössze az elemek ilyenfajta párosítása hat újszerűnek.
Tengercsobogással és baljóslatú akusztikus gitárral indul a mű. Egyből a Bathory Hammerheart-ja ugrik be róla. Aztán belép a zenekar, és az ének. A zakatolás Manowar jellegű, az ének Stormwitch. Szóval van itt kavalkád, de ezekből a hatásokból valami izgalmas, újszerű dolog épül fel. Alapvetően az egyszerű, súlyos riffek dominálnak, szinte hömpölyögnek a nem egyszer 10 percnyi játékidőt felölelő dalok. Néha felbukkan olyan zenei megoldás, ami az epikus Bathory lemezeken fordul elő. Erre simul a klasszikus ős rock-heavy metal ének. Az egész zene ezek között az elemek között egyensúlyoz. Általában komótos méltósággal vonulnak a dalok. Egyedüli tempósabb tétel a Disciples of the Iron Crown. Kis felüdülés sebesség szempontjából.
Mindössze két dalt szeretnék kiemelni a lemezről, ezek különösen fogósra és rettentő módon hangulatosra sikeredtek. Az egyik a Pilgrim című tétel. Itt a legerősebb hatalmas kedvencem, a Bathory-nak a hatása. Gyönyörű riffel indítanak, amit bátor módon meg-megakasztanak. Elsőre kicsit furának hat, de gyorsan érezni, ott a helye a szünetnek. Eleinte az ének is támogatja ezt a Bathory hatást, még annak ellenére is, hogy itt más stílusú a hang. Azért itt megemlíteném, hogy a zenekar történetében feltűnt Ross The Boss neve, gitározott egy régebbi dalukban, talán nem véletlenül.
A másik nóta egy balladisztikus tétel a Vesperal Hymn. A címe is sugallja a templomi magasztosságot. Meg is kapjuk a ozmium súlyosságú riffet kezdésnél, majd a fájdalmasan szép, akusztikussal támogatott verzét. A refrénnél belépő zenekar majd leszakítja a hangfalakat.
Kategórián felüli lemez, ha fogékony vagy erre a muzsikára. Nem nevezném egyik pillanatát sem extrémnek, nem nagyon követ bevált ösvényeket, annak ellenére, hogy pár mozzanata gondolkodóba ejti az embert, hogy vajon mire is hasonlít? De ezek lehetnek archeikus elemek, a minden emberbe kódolt ősi tudás, ismeret megnyilvánulása. Szerintem nagyon ráéreztek erre a dologra a srácok. Az egész nagyon egyben van, nem csak a zene, hanem a körítés is. Bármelyik hiánya sokat rontana az végeredmény értékén. Egyedül az gondolkodtat el, vajon innen merre lehet továbblépni?
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Fountain of Nepenthe
2. Pilgrim
3. The White Goddess
4. Temple of Katholic Magick
5. Disciples of the Iron Crown
6. Vesperal Hymn
7. The Atlantean Kodex
8. A Prophet in the Forest
9. The Golden Bough