
A thrash metal mindig is közel állt a szívemhez. Már a ’80-as években el lettem kényeztetve nagyszerűbbnél nagyszerűbb, legendás, időtálló albumokkal. Nemcsak Európában, de az óceánon túl is gombamód szaporodtak a bandák ennek a stílusnak a jegyében. Az, hogy melyik mikor vetkőzte le a Venom hatásokat egyéni kvalitás kérdése volt. Az úttörők után néhány évvel később jöttek a frissen ”megfertőzöttek”, akik megtalálták a számításukat ebben az érában és hangszert, mikrofont ragadva beszálltak a stílus felvirágoztatásába. Nem ritkán a második, harmadik hullámmal érkezők is értékes, figyelemreméltó lemezekkel rukkoltak elő.
1990-ben az Atrophy Violent by Nature albumának megjelenése számomra egy ilyen meghatározó esemény volt. Valahogy kimaradt akkoriban a Socialized Hate, ezzel ismertem meg a tucsoni bandát. Egy erős, változatos albumot tettek le az asztalra egy nem akármilyen évben. A Slayer a Seasons-szel, a Megadeth a Rust-al, a Kreator a Coma-val jött ki és akkor még nem említettem a Testament, az Exodus, a Death Angel friss anyagát… (Még a Xentrix For Whose Advantage-e is megérne egy misét) Szóval, ha sokan még nem is hallottak erről a bandáról, nem ismerik a két mesterművét, az nem meglepő. Ráadásul a Violent megjelenését, turnéját követően (kb.’93 táján) feloszlottak.
Egészen ez idáig kellett várnia annak, akiben esetleg még élt a remény, hogy valamilyen új kiadvánnyal lepik meg őt Brian Zimmerman-ék. Nem tagadom, teljesen felcsigázott a hír és az első előzetes az új lemezről. Várható volt, hogy 34 év után nem ott veszik fel a fonalat ahol hagyták, napjainkhoz mérhető lesz, bika hangzással. Nos, ezzel nincs is probléma: izmosan szólnak a gitárok, a dob hangzása is kielégítő (utálom, amikor egy kartondoboz ütögetésére kell asszociálnom), Brian hangja megerősödött, sokkal mokányabb, mint anno. Bár nincs nagy terjedelme, de ehhez a stílushoz nem is kell dalos pacsirtaként szárnyalni. A riffek kegyetlenűl gyilkosak, a szólók emlékezetesen kidolgozottak, az újonnan érkezett zenészek előtt le a kalappal, tehetséges társaság verbuválódott. Tehát adottak a kíméletlen, betonszaggató riffek, a dobok ütemes leamortizálása, Zimmerman úr nyers szövegdarálása. Akkor van itt gond?
Számomra, sajnos van. Eddig öt alkalommal hallgattam végig a kiadványt, mégsem változott a véleményem. A Punishment For All és a High Anxiety kíválós kezdések, éreztetik a hallgatóval, hogy igencsak van potenciál a bandában, és aki thrash rajongó már-már a fülét is megnyalja. A Seeds of Sorrow-ban meg olyan pompás szólókat kapunk, hogy csak pislognak az erre fogékonyak. A Distortion már egy szürkébb, tufább dal, de önmagában még el is menne, de már a negyedik – menetrendszerinti – reszelés kezd fárasztó lenni. Ezen a Bleeding Out sem segít, sőt, már a figyelmem kezd elkalandozni…
Szinte ugyanazok a dalszerkezetek, panelek, Brian tárgyilagos, de kegyetlen vokálja. Mikor először hallgattam az Asylum-ot, itt kezdtem feladni. Nem erre számítottam egy változatos Violent by Nature után. Még ha 34 év el is telt. Valami megszakíthatná a monotonitást. Hiába a szigorú, folyamatos headbangeltetés, ha kezdenek elmenni mellettem a számok és nem sok mindent tudok felidézni.
Egészen a Close My Eyes-ig tartott az elkeseredésem. Ez a dal már úgy kellett, mint egy sivatagi utazónak az a néhány korty víz. Már a kezdése felüdülés! Végre akusztikus hangzás, Brian sejtelmes, dallamos felvezetése egy újabb durva, thrash csapáshoz vezet, de már színesedik az anyag. Kíváncsivá tett, hogy a The Apostle képes-e még ezt is felülmúlni? Nem váltja meg a világot, de az elején a basszusgitár kiemelése kifejezetten tetszik, és úgy általában az egész dal szellősebb egy fokkal, mint az album elején helyet foglalóak. A záró Five Minutes ’Til Suicide Alex Skolnick-ot idéző intrójától teljesen elolvadtam, elismerően bólogattam: na ezek hiányoztak eddig számomra és mégis vannak, csak jól eldugva. Úgy tűnik, hogy a változatosságot ki kell érdemelni. Aki veszi a fáradtságot és sorban végighallgatja a szerzeményeket, az majd megérti, hogy mi a gondom. Nem értem, hogy miért nem lehetett volna a Close My Eyes a negyedik dal, a The Apostle meg a hatodik. Például. Szépen elosztva a csemegéket. Senki nem érezte, se a kiadó, se egy zenekari tag, hogy szerencsésebb lenne?
Bár jut eszembe, lehet bennem van a hiba, vagy az ízlésemben. Zimmerman-ék úgy ítélték meg, hogy ezek a leggyengébb szerzemények és az album végére száműzték őket.
Igaz, szégyenkezniük nincs miért, thrasher berkekben említésre méltó lehet az új lemez, biztos, hogy új rajongókat is szereznek, viszont bennem akkor is maradt hiányérzet.
De döntse el mindenki magának, hogy igazam van-e…
Kiadó: Massacre Records
Kiadás éve: 2024
Stílus: Thrash Metal
Web: facebook.com/atrophyofficial
Tracklist:
- Punishment For All
- High Anxiety
- Seeds Of Sorrow
- Distortion
- Bleeding Out
- American Dream
- Close My Eyes
- The Apostle
- Five Minutes ‘Til Suicide
Pontszám: 8