Kiadó: Nuclear Blast
Weboldal: www.tobiassammet.com
Kiadás éve: 2010
Stílus: Rock / Metal
Nem hiszem, hogy túl sokan lenének a rock zene kedvelői között, akiknek ne lenne legalább halvány fogalmuk Tobias Sammetről, bandájáról, az Edguyról, vagy most már tízéves metal opera projektjéről, az Avantasia-ról. A srác – ha szabad így fogalmaznom – mára Németország világszerte legismertebb és elismertebb zenészeinek egyike, de ez nem is csoda a világ 40 országában adott koncertek, énekes géniuszok társaságában, segítségével felvett Avantasia lemezek és több mint 2,5 millió eladott lemez után.
Most itt a Scarecrow album folytatása, rögtön két CD-n (a másik az Angels Of Babylon), korábban már hallott vendégekkel (Jorn Lande, Bob Catley, Alice Cooper) és egészen újakkal (Klaus Meine, Ripper Owens), úgy a mikrofonoknál, mint a hangszereknél (Bruce Kulick, Oliver Hartmann, Simon Oberender, Alex, Felix Bohnke). Persze az “alap zenekar” is neves arcokból (Tobias Sammet, Sascha Paeth, Michael “Miro” Rodenberg, Eric Singer) s ennek megfelelően kiváló kvalitásokból áll össze.
A borító a Scarcrow hangulatát és képi világát folytató látványos munka, így gyanítom (sajnos még nem láttam), hogy a bookletben is sok érdekességet, csemegéznivalót talál az ember.
A lemezt és a címadó The Wicked Symphony-t nyitó komolyzenei intro szinte láttatja, ahogy a félhomályban és a misztikus fényekben fordul a színpad, rajta a díszlettel és a szereplőkkel. A középtempós, mégis változatos dal, melyre az első szóló teszi fel a koronát, már az album elején megvillantja Tobi kreativitását és vendégei zsenialitását. Melodikus szólóval indul, majd felpörög a Wastelands, mely hangulatában, tempójában és dallamvilágában is a Metal Opera lemezeket idéző – de talán nem annyira átütő – dallamos speed tétel sóhajnyi basszusvillantással, dupla szólóval. A Scales Of Justice egy zakatolósabb, thrashesebb alapú, de rockos részt is hozó, számomra kissé szürke tétel Ripperhez méltón magasan szárnyaló refrénnel.
A csendes verzéjű, középtempós Dying For An Angel annyira passzol Klaus Meine-hez, mintha igazi Scorpions nóta lenne. Úgy dallamai, mint izgalmas szólója, ének- és vokálteljesítményei miatt az egyik kedvencem a lemezről. Billentyűjáték nyitja a csendes, basszus alapú verzéjű, szinte végig visszafogott, kissé halovány Blizzard On A Broken Mirror-t, melynek csak refrénje hoz némi színt és energiát a dalba. Az ezt követő csaknem kilencperces Runaway Train egy zongorás power ballada súlyos riffekkel, nagyszerű epikus énektémákkal – számomra némi Savatage érzéssel – atom refrénnel és finom szimfonikus jellegű színezésekkel. Ütős tétel.
Popos szintihasználat, húzós riffek, bugyogós effektezésű verze, magas fejhangon előadott hisztérikus, jól eltalált ének is jellemzi az elektro hatásokat végig felvonultató Crestfallen-t, mely nálam szintén nincs a favoritok között, de az új megoldások miatt mindenképp figyelemreméltó. A Forever Is A Long Time egy jófajta, laza rock ‘n’ roll tétel, Jorn hard rock ízű énekével, a dalok többségétől vidámabb, könnyedebb hangvétellel, jó kórusokkal és fura hangzású billentyűszólóval. A refrén dallamvariánsait forszírozó gitárszólót azonban fölöslegesnek és kicsit erőltetettnek érzem. Ez után némiképp meglepő a komótos Black Wings koszos, kicsit stoneres nyitóriffje, melyet nyugis, szintis verze és klasszikus hard rock refrén követ, visszatérve a Tobi által jobban ismert és alkalmazott zenei világba. De sajnos ezzel, elszállós betétjével és zaklatott szólójával együtt sem tartozik az igazán jó dalok közé.
Újra emelkedik a színvonal a viszonylag lendületes, himnikus refrénű, helyenként effektezett éneket és néha megvillanó basszustémákat is hozó States Of Matter-rel, melyet zárásként egy újabb jól sikerült lassú tétel, a kényelmes tempójú, refrénjében kicsúcsosodó The Edge követ, újrahallgatásra vagy a következő CD betételére ösztönözve a hallgatót.
Maximális tisztelettel adózom mindennek, amihez Tobinak köze van, de az igazat megvallva mind az Edguy, mind az Avantasia esetében nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a korábbi albumok találtak be nálam igazán, az utóbbi idők anyagai a zenei és hangulati változásoknak eredményeként már nem tudnak totális lelkesedést kiváltani belőlem. Ennek megfelelően bár fokozott várakozással tekintettem az új anyagok megjelenése elé, volt bennem némi szkepszis is.
Az nem volt kérdés számomra, hogy jó dallamokból, emlékezetes refrénekből és kiváló énekesi teljesítményekből nem lesz hiány. A Scarecrow után a komorabb hangulat és a változatos, a történetet szolgáló zene is borítékolható volt, a kérdés csak az volt, pontosan milyen dalok születnek Tobi boszorkánykonyhájában. A válasz sajnos egyértelműen az, hogy a Wicked CD dalainak kb. fele nem üti meg az általam elvárt szintet. Egy részük nagyon jó (pl. Dying, Runaway, Wicked, Forever), más részük (Scales, Blizzard, Black Wings) viszont nem igazán lóg ki az átlagból. A nóták persze így sem rosszak, sőt a hullámzó teljesítmény ellenére a szinte majdnem mindig emlékezetes refrének általában sokat javítanak megítélésükön. A hangszeres játék természetesen nagyon patent, és általában a szólók is kifejezetten értékelhetők, élvezhetők. De ha csak a zenét – a sztorit nem – vesszük figyelembe, akkor azt mondhatom, hogy elég lett volna egy hetvennégy perces CD is, mert kb. ahhoz született elegendő az Avantasia magasra tett mércéjével mérve is ütős tétel.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. The Wicked Symphony
2. Wastelands
3. Scales Of Justice
4. Dying For An Angel
5. Blizzard On A Broken Mirror
6. Runaway Train
7. Crestfallen
8. Forever Is A Long Time
9. Black Wings
10. States Of Matter
11. The Edge