BAD POETRY BAND – The One Way Romance

Kiadó: High Roller Records

Weboldal: facebook.com/BadPoetryBand

Kiadás éve: 2012

Stílus: Hard Rock

Brief Sum: The Swedish weekend hard rocker group’s 2nd full-length drips from melodic joy, powerpop licks and offers more depth and fun than your average cock-rock supergroup could. The One Way Romance is THE house party rock album for the summer of 2013. With all it’s typical-lyrical ups and blunt downs, this work is just lovely. Such albums reinstall our hopes in the future of radio rock. Keep pushin’, guys, arenas await you! …Aaand get a shibby name for now, would you. One Way Romance as a band name could just work fine, methinks.

A svéd „hétvégi rockbanda”, a baljós Bad Poetry Band (igen, komolyan ez a nevük…) elkészült a második albumával, a The One Way Romance-el. -fuckin-ha, gondoltam. Van egy zenekar, akik bemutatkozása részletes és kedves, látszik, mennyire szeretik és fontos nekik, amit csinálnak, mégis azért jegyzettömbben kapom. A borító baromi igényes (sikító vöröske, közel Medúza, akire a saját kígyói támadnak, mindezt egy késő-80’s évekbeli, rajzfilmes stílusban, retro tipóval), mégis valami nagyheréjű stoner brigád jut róla eszembe. Már legalább 20 szám van mögöttük, mégis vadidegenek nekem, egy tisztes klip nélkül (azért van klipjük, de lehetne jobb). Ráadásul ezzel a névvel? Amivel még osztoznak is egy másik, totál más zenekarral? Ugyan kérem… Már el is tartottam kisujjamat a nagy lefitymállásban… aztán felcsendült a lemez, az állam leszaladt, és végig mosolyogtam-headbeateltem 10 számot. Jelentem, MEGVAN a nyári aláfestés minden házibuliba menet. A The One Way Romance egy nagyon, nagyon szerethető, igazi feelgood hard rock-album lett, ennek minden előnyével és esendőségével! De az előnyökre fogsz emlékezni… mikor majd az aznap szerzett parti (party?)lányka csücsül az öledben (vagy srác csüng a nyakadban), a 3. sört vedeled jó kedéllyel, és mondjuk a Predatort játszod a fejedben, miközben úgy teszel, mintha a picsogását hallgatnád…

Helyezzük el első körben a legénységet a zenei spektrumon: a svédek hard rock / rock’n’roll szeretete gyönyörűen emelkedik rivaldafényre az utóbbi időben, kb. ők termelik ki azokat a zenekarokat mérvadó számban, amik egy az egybe azt a vonalat viszik, amiért máig szereti a világ a GnR-t, Aerosmitht, AC/DC-t, stb. A BPB egyszerre hajaz földijeikre, a Hellacoptersre és a Hardcore Superstarra, de a Green Day játékos, powerpopos hangulatára, és nyomokban egyes mai „populáris metal” bandák dallamaira is, mint a Bullet For My Valentine. Valamiért még Duff a Velvet Revolver előtti bandája, a Diablo Circus ugrott be sokszor őket hallgatva. Mindezt kellemes drop-beállításokkal, sikamika-torzítással, csoportos vokálokkal, és trillázós, blues-rockos szólókkal toldják meg. A The One Way Romance sem csupán egymásra hányt tucat fasza nóta – egy alapvetően szép emlékké váló, mégis csak egyik oldalról intenzíven megélt kapcsolat menete körvonalazódik ki belőle nagyon halványan, az ereszd-el-a-hajam összejövéstől (Going Down – öcsém, micsoda bomba ez a szám!) és nyálas szerelmes áriáktól (Wait For Me Tomorrow) egy keserédes „viszlát, baby, egyszer talán”-ig (So Long). Különösen tetszik, hogy úgy maradnak abszolút rádióbarátok és középtempósok, hogy ahogy csak tudják, kimerítik a műfaji építkezés határait – itt-ott funky vagy akár apró jazz lickek hallatszanak mondjuk –, megbontják az ilyenkor szokva várt 2/4-eket is (hálleluja), igazi fülbemászó menetekkel szórnak megállás nélkül, szóval na: törekednek a sokszínűségre, már amennyire telik hard rockon belül ilyenekre. Szinte hallatszik, hogy a krédójuk: „mi egy hard rock banda vagyunk, ezt tudjuk, nem többet, de ezt jól”, arcozás nélkül, de teljesen korrekten és élvezetesen!

Az albumon egymást érik a slágerek, nincs is igazi mélypont, szinte lelkiismeretfurdalással állítja le az ember a lejátszót, meg egyébként is, mi a tosznak tenné?!  A Going Down hatalmas, felejthetetlen partihimnusz, már most tudom, hogy majd’ minden rockfesztivál hajnalán félrészegen sátor felé dúdolgatva lesz, de az egymásra jövő All In Vain + Half Hearted páros is szinte üvölt azért, hogy valami bögyösebb tinivígjáték főcímdalai legyenek. A záró So Long mutatja meg igazán, hogy mennyi érzelem és ügyesség szorult a bandába, egy szerelmi búcsú keserédes rockba öntött opusza, szívszorító szólóval, darabos dobbal. Vannak gyengébb számok is, pl. a tényleg csöpögős ballada-szerű Wait for Tomorrow, vagy az ének erőtlensége miatt egy helyben topogó Make Out, de ezek is szerethetőek, nem érzem őket fillernek.

Na de azért eme románc se felhőtlen. Mert hát melyik az…? Legjobban az zavart, hogy Mula, a frontember csak egy nagyon véges (1, max. 1,5 oktáv, közép)tartományt használt, nem volt valahogy…. eléggé ízes; pedig mi karakteres éneket várunk, sikolyokat, felkiáltásokat, fröcsögést! Magasabb tartományok használatát! Sajnos ez jelentősen visszavett a dalok húzásából, és azt sem érzem, mikor vadulnak teljesen eszelősen öntudatlan szintre. Továbbá értem én, hogy a hard rocknak vannak bizonyos toposzai – zűrös nőügyek, drogok, bandabéli barátság, party-amíg-bírod, a rock’n’roll életérzés – és őket még dicséret illeti azért is, mert igyekeznek újszerű megközelítésből állni ezekhez (pl. a Regret it rámutat, hogy mégsem olyan jók azok az egyéjszakások…) DE… Valahogy még mindig nem érzem, hogy ezek megélt, saját dolgokból épülnek dallá. Legalább a törekvés megvan erre. Sőt, egyeseknek talán túl „nyál” az egész megszólalása – szerintem nem ez a helyzet, nem tenyérbe mászók a fiúk, egyszerűen ilyenek. Egyeseknek folyton lóbált hímtag és talpig sztreccs dukál, másoknak meg ez… és ezzel az égvilágon semmi baj nincs. Így is fényévekkel vannak a „másodállású rockbanda” szintje fölött, aminek aposztrofálják magukat. (Ja, a bemutatkozó anyagban benne volt, hogy álmuk lenne egy nap csak zenéből megélni… Kiráz a hideg, ha belegondolok, hogy ilyen zenéből Svédországban nem tudnak…)

Viszont, ha ezt a pár problémát orvosolják (meg sokkal látványosabb önprezentációt, ambiciózusabb, korszerűbb menedzsmentet hoznak össze), akár a Velvet Revolver nyomdokába is felnőhetnek! Nagyon komoly anyagon ülnek a srácok, ideje lenne megrugdosni, felrázni magukat, pláne a svéd, meg a nemzetközi szcénát, és többet hallatni magukról! Az olyan zenekarok, mint a Bad Poetry Band, azok, amik visszahozhatnák a világsztárockon szocializálódott közönségnek a rockzenét a köztudatba, és én nagyon szurkolok nekik! Csak ezt a rohadt sovány nevet cseréljék már le… akár a One Way Romance is jól szolgálná őket a jövőben

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. We´re goning down
2. Not in love
3. Wait for tomorrow
4. Dig me when i´m down
5. Regret it
6. Predator
7. Make-up made for make out
8. All in vain
10. Half hearted
11. So long


Pontszám: 8

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár