BEASTMILK – Use Your Deluge EP

Kiadás éve: 2012

Stílus: Apocalyptic Post Punk

Brief Sum: Summary: it is nice to listen to the band’s suffering. It seems like Beastmilk has a goal which mixes almost every single dark genre into an apocalyptic, melodic and nihilistic cocktail. It is a perfect base for getting familiar with gothic, new wave and post punk. An interesting one and worth re-listening.

Elhatároztam, hogy olyan lemez(eke)t fogok elemezni, ami nagyon távol áll attól, amit magamtól egyébként ez idáig hallgatni szoktam. Hogy legyen mibe beleásnom magam, hogy legyen egy igazán újszerű muzikális élményem. Még nem tudtam, milyen lesz a BEASTMILK nagydebütáló kislemeze, de amikor először meghallgattam, bekúszott az agyamba, és elárasztott szénszínű víziókkal a panelvilág végpusztulásáról, új atomháborúkról, sötét kultuszokról és gallér nélküli ingnyakú, csontsovány, trendi zenészfiúk öngyilkosságairól regélő képekkel. Azóta is képtelen vagyok kiverni a fejemből azt az egyszerűségében is szuggesztív pár riffet és sort, amit összehegesztettek. Donnie Darko tapsikolna nyuszibarátja füleivel a saját definíciójuk szerint apokaliptikus post-punkot játszó kvartett vészmadárdalait hallgatva. Mi is. De mi is a Helsinkibe valósi fenevadfejők sikerének titka? Miért más bánat, miért derekasabb depi az övüké?

Ott van a tapasztalat. Ugyan a tagok (vad)állatneveken és erősen alulexponált képeken rejtegetik magukat, de a frontember Mat évtizedes tapasztalatú gitáros-énekes, mondjuk a Hexvessel misztikus-északi pszichedelikus rock alakulatát is ő vezeti. Aztán ott a hallhatóan nagyon szilárd, gondosan összeszedett és lecsiszolt koncepció: apokaliptikus zene, ami teljesen elmossa a műfaji határokat: a poszt-punk soványka gerincvágatára noise punk, industrial, krautrock, goth, synth pop és new wave hangzásvilág rétegződik bordásan, zenéjükben koszló rétegről rétegre egymásra épülve olyan hibátlan mixet alkotnak, ahol egy zenei hozzávaló se dominál, hanem teljesen új hangzáselegy születik. A Beastmilk azonnal megjegyezhető, karakteres hangzása példaértékű, de különös bókot érdemelnek a könnyen érthető, mégis költői igényű szövegek is. Persze ott vannak még a popos egyszerűség előnyei: alig variált struktúrák, erőteljes, mégis, a legkevésbé sem tolakodó, állandóan borús atmoszférát szavatoló droneos dalmenetek, különösen adagolt hangváltásokkal, és mindenekelőtt: hihetetlenül fülbemászó, akár slágeresnek mondható témáik, amik egyetlen hallgatás után megtapadnak kárhozott hallójáratainkban. Nagyon sok előadó ugrik be, honnan szedegethették össze világvégük alapjait (a Killing Joke erőszakos nihilizmusától Danzig pusztulás-vízióin, a Joy Division vészjósló vokáljain, a The Cure szentimentalizmusán át egészen a Depeche Mode legkomorabb pillanataiig, de a Darko gyerek története óta sokat játszott Echo & the Bunnymen is említhető), mégis, a végeredmény csupán: Beastmilk. A maga hiánytalanságában.

Mivel eddigi munkásságuk mindössze 2 EP-re, összesen 6 számra rúg, úgy döntöttem, menjünk szépen végig rajtuk. Megjegyzendő, hogy a vizuális esztétikát is kiszolgálják monokróm képeik, 3 cseppes logójuk, és underground minimalizmusuk: a 2010-s White Stains on Black Tape pár tucat kazettán és mini-vinylen jelent csak meg, a tagok pontos kilétét (akárcsak a retrós hangzásban és apokaliptikus felhangokban velük szintén sok hasonlóságot mutató Ghost BC esetében) itt is homály fedi. A WSoBT nyitószáma, a The Wind Blows Through Their Skulls ködös albioni motorozás egy kísértetek lakta, szürke hajnali vidéken át – valamiért szüntelenül a Mercyful Fate ugrik be, jó adag régimódi heavy metal hatással, és instant bólogattat. Helyes, helyes. A képvers-szerű szövegek és sikolyba épp nem hajló ének is tartós kellemetlenségérzetet hagynak, ami ez esetben kimondottan dicséretes. A Blood (under the mill) e hagyományt viszi tovább egy kicsit nyújtottabb, okkult rockba hajló tételként (a Mercyful Fate helyébe King Diamond lép), fenyegető, hallucinogén képekkel, 70’s éveket idéző szintivel, és egy kis tapssal és szörfös zárással, csak a bugi kedvéért. Az első EP rövidsége, a számok lecsapott vége fájóan zavar, a felvétel is erősen „garázsos” lett, a mélyben néha meg-megcsúszik a sercegés. A legfurább a lábdobok, basszustartományok lehúzása, ami végig elég zavaróan hat, túl légiessé teszi a felvételt (bár tény, hogy ilyet még nem hallottam máshol). Ötletes húzás a szakadozó „rádióadások” mint outro használata, ami az 50’s évek hirdetéseinek és híradásainak stílusában harangozza be a globális paranoiát, elkorcsosulást, és egyéb örömöket.

A 2012-s Use your deluge erős folytatása az eleve sokat ígérő demónak. Némi bánatomra szinte eltűnik (vagy csak feloldódik a kontextusban?) az eddigi retro-heavymetal aláfestés, de a számok sokkal követhetőbb építkezésűek, tömör felvezetésekkel nyitnak, és amennyire e hangzáson belül csak lehetséges, törekednek a sokszínűségre. A nyitó Void Mother instant sláger, a már valamivel erőteljesebben, kérlelhetetlenül szóló taps-dob kombó gyönyörűen kiszolgálja a végig középtempós sodrást (ami egyébként egy zsoltár a Semmi sötét istennőjének). A Children of the Atom Bomb (amiről valami megmagyarázhatatlan okból mindig az X-Men történelem legsötétebb epizódjai jutnak eszembe) is rögtön megtapad a fülben, szép, variált háttér-gitármenetek, és még több taps (nagyon szeretnek tapsolni ezek a fiúk) biztosítják, hogy tele legyen a táncparkett lemondó, filter nélküli cigit szívó, körlencsés szemüvegű, gyászruhás huszonévesekkel. A szövegekben mégis marad mindvégig valami kísérteties… A 3. nóta, az akár depressziós Dead Kennedysnek (vagy pörgős Deadboltnak) is beilleni tudó Forever Animal erősebb ütemezéssel és jellegzetesen americana riffekkel a legbugisabb számmá változik a lemezen, lelki szemünk előtt pedig máris fekete-fehér kozmopolita rémfilmek pörögnek, ha nagyon figyelünk befelé. A hosszabb záró szám, a Red Majesty a hidegháború látomását kelti, orosz perspektívája némi keserű humort is lop a himnikus, lüktető dalba, aminek Depeches refrénjei végén se derül ki, ki is a rettegett Vörös Fenség, és miért hívják haza a Kremlinből. A dobok eme EPn sokkal testesebb hangzást és nagyobb szerepet kaptak, de úgy vélem még mindig nem csattognak eléggé. A vokálok és daltémák gyönyörűek a maguk komorságában, kár, hogy nem kúsznak fel néha a The Wind Blows Through Their Skullsban hallott magasságokba. A dalokon belül alig vannak, sőt nekem hiányoznak is a karcos, nagy ívű váltások, általában a fix bridge-verze-refrén blokkok vannak végig cserélgetve, pedig az igazi sötét katarzisok eléréshez egy hosszabb felvezetés, több blokkon át való fokozás jobban illene. És, akárcsak a demón, itt is hirtelen (de legalább nem indokolatlan hirtelenséggel) szakad meg a felvétel…

Végeredményben: nagy öröm hallgatni a csapat örömtelenségét. A Beastmilk úgy látszik, lobogójára tűzte minden lehetséges „sötét zenei műfaj” egyesítését egy világvégenézős, táncolható, dallamos, mégis kérlelhetetlenül nihilista koktélban. Csodálatos bázisdrogként szolgálhatnak a láncdohányzáshoz és kedélyrombolókhoz, valamint a gót, new wave és postpunk előadók behatóbb megismeréséhez, mert egyszerűen érdekesek, és felcsigázva hagynak sokadik hallgatásra is. Alig várom, hogy kijöjjön az első teljes albumuk – munkatempójukat tekintve ez akár évekbe telhet, de az eddigiek alapján biztos vagyok benne, hogy megéri a várakozást. A ragnarökre, és mindenek végére.

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Void Mother
2. Children of the Atom Bomb
3. Forever Animal
4. Red Majesty