BENEDICTION – Scriptures

Legtöbbünknek van kedvenc zenei időszaka, vagy egy stílus, ami valamiért sokkal közelebb áll hozzá. Még akkor is megesik, ha az illető egyébként szerteágazó ízléssel rendelkezik. Nekem a death metal ilyen. Bár jóval korábban, a 80-as évek kezdetétől datálható a metal iránti vonzalmam az Iron Maiden, Helloween, Stormwitch hatására. Szorosan utánuk a Metallica és Slayer is megtette a magáét, de végül a death metal lett a legnagyobb szerelem. Elmondhatatlan, hogy milyen volt elsőként a lejátszóba tenni olyan, mára klasszikussá érett albumokat, mint a Leprosy, From Beyond, Slowly We Rot, Altars of Madness, vagy Left Hand Path. Mindent áthatott ez az addig sehol sem tapasztalt szigorú, fojtogató atmoszféra, a mélyre hangolt gitárok őrlő sodrása, a bugyogó halálhörgés, a szinte folyamatosan kattogó kétlábdobolás. Még manapság is kellemes bizsergés fut végig a gerincemen, ha időnként felteszek egy-egy lemezt ebből az érából és ezzel biztosan nem vagyok egyedül. Minden csapat ösztönből tolta a saját zenéjét – az agyalás csak később jött a színtér telítődésével –, de mégis jól elkülöníthető, eredeti muzsikák születtek.

Hogy miért írtam le mindezt? Azért, mert pontosan ennek a meghatározó szakasznak a kellős közepébe repít vissza a Benediction új lemeze. Birmingham-i barátaink olyan hagyományos módon művelik ezt a zenét, amennyire az lehetséges. Nem csak egy közönséges retro utánérzés ez. Bár sosem voltak a műfaj élharcosai, de a Grave-hez hasonlóan így is igen jól csengő névnek számítottak. Jelen voltak tehát, magukba szívták a kor „áporodott” levegőjét és néhány igazán kellemes lemezzel gazdagodhattunk általuk. Nekem a The Grand Leveller a személyes kedvenc tőlük, de a Transcend The Rubicon is egy erős anyag volt. Sajnos a további lemezeik nyom nélkül tűntek el nálam a süllyesztőben. Azt hiszem, magamban már végleg le is írtam őket.

A Scriptures kapcsán nemhogy elvárásaim nem voltak, de még a lemez megjelenése se nagyon izgatott. Most meg az a legnagyobb gondom, hogy a folyamatos headbang-től, csak elég nehezen megy az írás. Nincs itt semmi korszakalkotó, kérem! Sőt, továbbra is teljesen „1 bit”-es a zenéjük, de azt olyan ízzel hozzák, mintha egyenesen a hőskorban készült volna. Egyszerűen nem tudom nem szeretni ezt a lemezt. Elismerem a helyzet totálisan szubjektív mivoltát, de gondolom, a felvezetőm után ez már nem is lehet kérdéses. Dave Ingram karakteres hörgése már önmagában üdítő, hiszen olyan klasszikus torkok sorát erősíti, mint John Tardy, Kam Lee, vagy David Vincen-t. Nekem mindig is Dave volt a Benediction hangja, ahogy Barney-t inkább a Napalm Death-el, Lee Dorrian-t pedig a Cathedral-al társítottam az átfedések ellenére is. Persze, Dave sem olyan vehemens már, mint régen, de még bőven felismerhető és erőteljes ahogy „énekel”. Maga a zene továbbra is mentes a cicomáktól. Ahogy fentebb már írtam, sokaknak talán már túl egyszerű is lehet, de így is tökéletesen működik a gépezet. A középtempók fölé ritkán gyorsulnak, ehelyett megfontoltan morzsolnak szét vaskos ujjaik között. A hangzást sem tudom kifogásolni. Ez pontosan az a simogatóan dohos, tarkót masszírozó sound, amivel megkedveltem a stílust. Aki igazán szereti a death metal-t és estleg ott volt a kezdetektől, nehezen tudom elképzelni, hogy nem melengeti meg a szívét ez a produkció.

Úgy vélem, nem érdemes a számokon végig menni ezúttal, hiszen minden egyes szerzeményt ugyanaz a cél vezérli: előbb, vagy utóbb beránt valamelyik groove és utána már nincs menekvés. Erős 8-as nekem a Scriptures, mert a 9, 10 pontot az úttörő, egyedi lemezekre tartogatom, de ahogy mondtam: nem tudom nem szeretni az új Benediction-t.

Tracklist:

1. Iterations Of I
2. Scriptures In Scarlet
3. The Crooked Man
4. Stormcrow
5. Progenitors Of A New Paradigm
6. Rabid Carnality
7. In Our Hands, The Scars
8. Tear Off These Wings
9. Embrace The Kill
10. Neverwhen
11. The Blight At The End
12. We Are Legion

Pontszám: 8