BIBLE OF THE DEVIL – For the Love of Thugs and Fools

Kiadó: Cruz Del Sur Music

Weboldal: http://bibleofthedevil.net/

Kiadás éve: 2012

Stílus: Hard Rock / Rock ‘n Roll

Brief Sum: Bible of the Devil slings us back right into the Iron Age of metal music, with classic riffs and brutal tempos, in the truest spirit of the legends of heavy metal. They may be monotonic , they may not play ballads or anyting on max or min. tempo, they may sound sometimes too much alike their idols… But eff’ it, For the Love of Thugs & Fools is as good as it gets when you want to listen to a great, great heavy metal album, created in the new century. Especially the supremely catchy main riffs ensure that the listener won’t forget this album easily… Roll on, guys, broaden your sounds just a bit more, thicken and shorten your songs, and fantastic things’ll wait for you in the national scene! And as for the listeners… you won’t be able to put this shit down. Or rather FORGET this shit. It sweats rust, sounds like chains and leather, marches on like a Detroit biker gang, sticks like cheap gasoline, and evokes an energetic, dark & blurry, yet much-awaited sensation of smokey 80’s nostalgia in anyone who knows where true ROCK comes from. For the Bible of the Devil comes from there too. 

A chicagói hard rock – retro heavy metalt döngető négyesfogat nem mai gyerekeket foglal magába. A Bible of the Devil 14 éve pumpálja ki szentségtelen, 80’s évek Bon Jovi koncertjeiről behurcolt gruppik nedveiben ázó próbavermeiből az albumokat, szám szerint a 6.-at a sorban: a tavaly nagy szakmai sikert, ám alig felmérhető eladást elért FREEDOM METAL után végre kibukkant belőlük a For the Love of Thugs & Fools.  Az album nem hazudtolja meg nevét: verőlegény furkóknak és a retrólázban égő balgáknak ad hatalmas nosztalgiafaktorral megtámogatott talpalávalót barátias légkörű kocsmai verekedésekhez és aláfestő zenét éjszakai motortúrákhoz. Profi anyag, ami hallgattatja magát, és minden egyes hallgatással egyre jobban szívedbe akaszkodik giccses acélsas karmaival. Mondjuk lehetne kevesebb áthallás is benne, egy tisztes ballada, fennmaradó pörgés, nagyobb zenei sokszínűség. De hát tököm. Ha az ember egyszer egyetlen fajta viszkibe szeret bele, akkor a többire se lesz kíváncsi… Így lesz a BotD  mindazok új kedvence, akik szerint a 90’s években grunge helyett valami ilyesminek kellett volna történnie. Kb. ott viszi tovább a banda, az album, a heavy metal fejlődésívét, ahol abbamaradt, és teszi ezt kellő alázattal és hibátlan sodrással.

A szólókban Iron Maiden, a számok húzásában Judas Priest, az átkötésekben késői Striper, és mindenek előtt az általános dalvilágban korai Ozzy Osbourne és Thin Lizzy köszön vissza, sőt, szinte integet ki a hangszórókból… Viszont van egy karakán, heroikus énekhang, hajcibálós vokálokkal megtámasztva, és a számokban mégis valahogy mindezek – egy, a fentiekre aligha jellemző eltökélt, sőt borús-karcos hangzással kibővülve – egy végeredményben sajátos bandát adnak. A fiúk nagy gonddal ápolják múltjuk hagyományait, és miután számos borzalmas hazai „hevimetal” bandát hallottam élőben, kisebbet s nagyobbat egyaránt (és egyiket se saját akaratomból), állíthatom: biza, hazai fiúk, ti is ilyen zenét akartok csinálni. Sőt. Ti EZT a zenét akarjátok csinálni. Tessék, ez például szolgálhat bárkinek, aki tényleg heavy metalt akar játszani, hitelesen és színvonalasan a XXI. században. A mostanában tőzeggombaként szaporodó „retro rock” jelzőt is csak a miheztartás végett írom ide, mert többek és kevesebbek is az ennek titulált bandáknál: többek, mert nem régies zenét akarnak csinálni, hanem a régi idő zenéjét csinálják ma meg újra; és kevesebb, mert a retro rockerek görcsös csináltságának, izzadtságszagú „autentikusságának” nyoma sincs bennük. Van 4 szakállas- hajas-szőrös, a korral persze intelligensen haladó motoros-rocker csóka, akinek azért nem a rétisas és a lángoló koponya az esztétikum alfa-omegája, oszt’ ők nyomják a metált. És jól. Oszt’ csá.

A For the Love… gyönyörű kívül-belül. A félbuzis, sasos rendőrjelvényre tett albumlogó is telitalálat, a szolid sötétségbe burkolt tónusok, tolakodásmentesen régies és neogót tipók nagyszerűen vizualizálják az album hangzásvilágát. Az pedig erőteljes nyitánnyal indít: a Sexual Overtureból lassan kibontakozó While you were away (kettőzött nyitótétel, egy felvételen! nyami) igazi, lépcsőnként kibomló, porszagú akciófilm-nyitányokat juttatott eszembe, majd a tetőponton az Out For Blood, majd utána a Raw & Order kérlelhetetlen erővel tipor le minket, mint valami új életre kelt, csupa lánc és szegecs tank egy külvárosi roncstelepről. Ez a 2-3 nóta hatalmas főnyeremény, apró nüanszok teszik széppé az amúgy határozottan monoton, mégis unhatatlan témákat, mint egy kis aszimmetrikus bridge, szám közepi közjáték távoli szirénák hangjával, ízes basszmenetek, amik váratlanul kilépnek a kísérősávból, és a gitár fölé rohannak, no meg az epikus együtténeklések… Ez a 3 nóta egyszerűen kibaszottjó, és kész. Aki erre azt mondja, hogy gagyi, egyszerűen – személyes preferanciától függetlenül – nem rocker… A Parchernél már érezhető egy lassulás, egy visszaeső lendület, de az eddigiek minden erejét magában hordja, a döngölés helyét egy ülősebb hedbít veszi át. Aztán jön a fura, majdhogynem világzenei daltémákkal is kísérletező I Know What Is Right, a közepén egy tompa szaxiblokkal, ami azért így is derék éjnyitó/záró minden bőrkötéses bajkeverőnek, a végén levő outro meg olyan 80’s évek, hogy szinte neonfénye van. Jön a minden eddiginél metálabb kezdésű Anytime, ami talán balladapótlónak szolgálna itt, olyan kis merengős-érzelmes a verzetémája. De csak az. A szóló progos, az intro Maidenes, a vokál Dio-s… És annyiszor elhangzik, hogy a végén már rohadtul unom, hiába jó. E ponton a sokat ismétlődő, hajlításos, galoppos-léptetős témák egyértelműen a Tenacious D-t juttatták eszembe, és bizony nem jó, ha valami elkezd a maga paródiája felé tartani, még ha überfasza paródiája felé is. A Can’t Turn Off The Sun kicsit borongóbb, drámaibb az eddigieknél… de (leszámítva a majdnem-polifón átkötést) semmi új. Innentől sok új már úgyse lesz. A Yer Boy feléleszti a zuhanó lelkesedést, az albumot nyitó slágerek mellé sorolandó, topogós, önkéntelenül utánéneklős profi iparosmű, klasszikus lábdob-alapozással, feszültségépítéssel, csodálatos koncertzárónak való! Végül a Night Street egy korrekt zárás: érezhetően fáradt, különösen a refrén, de még utoljára berántja a pedáltaposó lábrugóztatást, levegőöklözést, úgy búcsúzóul, hajnaltájra. A szám felétől menő kivezető jammeléses, feszes, mégis elengedettebb blokk igazán jól esik a folyamatos döngölések után, aztán persze egy hatásfokozó szünet, és utoljára robban be a szám, hogy egy jóféle szólós outróval búcsúzzon a lemez.

Bibliásaink dalai mindazonáltal indokolatlanul hosszúnak tűnnek… Nem mintha unalmasak lennének, de egy-másfél perccel rövidebben, tömörebben, ennél nagyobbat szólnának. A refrének gyakran kurták-suták, sőt, néhol a disszonancia határán táncolnak, és az áthallások a „nagyok” felé néhol elég egyértelműek (bár bőven túl vannak az amatőr „nyúlás” szintjén): egyes számok szinte felszabdalhatóak részenként, hogy melyik elem melyik rocklegenda hatására lett olyan, amilyen… A szövegek, szerencsére ha nem is arcba tolt herével meg bunyós kakaskodással történő, de klasszikus „tépjük szét az éjszakát” jellegű „hevi” macsóskodások, ami rossznak nem rossz, de már annyira többről is lehetne énekelni, hát kérem tisztelettel… Csak orrhossznyival jobbak a csupasz mellű, modellhajú cockrocker-generáció utolsó, lefutó képviselőinek egysorosainál. Bár kétségtelen jobbak. Érdemes lenne középtempó alatti számmal és igazán lírai nótával is gazdagítani a szettet, mert így kissé egysíkú volt ez a máskülönben remek kis album. Ja, és épp ilyenből egy 10. szám felfért volna, csak a teljesség kedvéért… Azért azt is meg kell említenem, hogy az élő felvételeket nézve sajna a shown is bőven akadna mit csiszolni! Több van ezekben még ennél is!

Viszont mind agresszív aláfestésnek, mind időről időre elővett ismeretlen kedvencnek beillik a lemez. A maga nemében közel hibátlan album ez, de a nagyobb korképet nézve lehetne még mit kerekíteni, hova gyarapodni, egyszóval: végleg felnőni a ma elvárásaihoz és saját egyéniségükhöz. Bár a Bible of the Devil egy olyan zenekar, ami nem azzal újítja meg a heavy metalt, hogy másfelől fogta vagy újdonságokkal keverte azt, hanem egyszerűen azzal, hogy kibaszott jól műveli. És ez, gyerekek, önmagában nézve bizony nem akármilyen teljesítmény: hogy ma, önerőből, önjogúan, a legnagyobb, világgal a rockzenét megszerettető szupersztárok szintje közelében, s az ő stílusukban, modorukban alkotni képes banda létezik.

Mert lám, létezik, és ők is ilyenek.

És akkor én most bontok egy sört és benyomom még egyszer az albumot. Csók minden verekedős furkónak és romantikus bolondnak addig is. Amíg vagyunk páran, játszatok, fiúk, mert kiérdemeltétek a címben kért szeretetünket!

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Sexual Overture/Away
2. Out For Blood
3. Raw And Order
4. The Parcher
5. I Know What Is Right (In The Night)
6. Anytime
7. Can’t Turn Off The Sun
8. Yer Boy
9. Night Street


Pontszám: 8.0

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár