A Black Anvil nem számít idegennek a black / death metal színtéren, 16 év alatt 4 nagylemezt és egy EP-t préseltek ki magukból, kritikánk tárgya, a Regenesis az ötödik LP a sorban. Emlékszem valamelyik merchandise clothing cégnek nézegettem az oldalát (Shirt Killer vagy Shirts & Destroy talán) és a dizájnos pólómintájuk alapján futottam beléjük. Kíváncsi lettem. MySpace-en belehallgattam, meg a dolog egyik érdekességét az adta, hogy New York-i HC veteránok kezdtek el nagyobb és rozsdásabb fémdarabokkal súlyzózni. „Nézzük meg” – mondtam magamban. Ez akkoriban nem volt nagy divat, a „blackened metallic hardcore” épp hogy csak kibontakozóban volt, mondjuk a Fekete Üllő azért merőben más aspektus – ugyanis ebben a HC velejéből gyakorlatilag semmi sincs. Nem dobtam hátast tőlük, túlságosan kiszámítható volt ez a hatásvadász black / thrash / death egyveleg, az akkori hullámokra viszont szépen fel lehetett ülni vele, ha nem is olyan sokáig, de annyi időre biztosan, hogy a nevüket egy tapasztalt, súlyos zenékben jártas rajongó is meg tudta jegyezni. Valami miatt szerintem sosem jött meg nekik az igazi áttörés, (hiába a nagy nevekkel való fellépések) középszerű underground bandává avanzsálódtak az évek során, zenéjük pedig maradt a nyers és közérthető vonalon, helyenként jó adagnyi progresszióval fűszerezve. Volt persze egy csendesebb időszak is, a négyes Hail Death már az innovatív ötletek kimaxolását mutatta, a 2017-es, erősnek titulálható As Was után, viszont muszáj (vagy inkább célszerű) volt valami direktebb / izmosabb cuccal előrukkolniuk.
Az érem egyik oldala:
Ahogy rátekintek a Maurits Cornelis Escher ihlette borítóra (Metastasis továbbra is lángelme), azt gondolom: ez ütni fog, mint a vaskalapács. De vajon magával ragad-e és képes lesz-e kiszakítani a hétköznapok szürke monotonitásából? Hangulatos misztikummal indítunk (The Gates Of Brass) majd az In Two számmal elkezdődik a black death metal vágta a feneketlen éjszakába. A sound kellően vastag, organikus, nincs vele különösebb probléma, minden hangszeres a helyén van. Colin Marston (Gorguts, Behold the Arctopus) és Tore Stjerna (Necromorbus Studio) ügyes munkát végzett felvételek / keverés szempontjából. Érdekes, hogy az európai vonalhoz ez közelebb áll, mint az amerikaihoz, bár úgy vélem nagyon nehéz megfogalmazni mi is az a „tipikusan amerikai black metal”. A Leviathan / Xasthur járta ösvényhez nem sok köze van. Heroikus, epikus pillanatokban nincs hiány, ez sokat dob a zenén, főleg, hogy a háttérben megbújó dallamos vokálok is rátesznek erre még pár lapáttal. Amúgy az énekes hangja séma szerinti black metal károgás. A dinamika sodró: nagyrészt tuka-tukára épülnek a dalok, klasszik BM formula szerint jönnek – mennek a témák, nincsenek trükkök vagy magából kiforduló majd visszatérő disszonáns részek. Sem végtelenbe nyúló fekete örvények a tudatalatti fehér vásznába kapaszkodva. Egyszerű és hatásos, amit hallok – a kevesebb, néha több. A dallamvezetés helyénvaló, a szólók ízesek. Az 8-bit Terror tracknél tartok, nem rossz, sőt, koncerten lehet elégedetten bólogatnék rá. Többnyire középtempóval operálnak a Black Anvil kovácsai, az ördögi blastbeat szerelmesei viszont máshol keresgéljenek. A következő nóta – 29 – is abszolút rendben van. Mintha kezdene végre kissé megnyílni a lemez. Ez aztán pikk-pakk elillan: a Silver & Steel nekem totál átmegy ilyen letdown feelingbe, kár érte, mert épp kezdett volna kinyílni a Regenesis. Nem vészes, csak a lendületből szerintem sokat visszavesz. Ráadásul e pontnál azt érzem, hogy ez nem black metal hanem kb. prog – rock / AOR. Semmi bajom az AOR-ral, csak úgy gondolom ez nem egészen idevaló. Itt akár véget is érhetne az album, de nem, körülbelül a felénél járunk.
A Castrum Doloris (számomra abszolút nem meglepő módon) bekeményít, mondhatni magunkhoz térünk – vissza a Black Anvil gyökereihez. Remélem, nem rontják el. Az a zárórefrén azért váratlanul ért. Próbálok bekapcsolódni a folyamba, ami többé – kevésbé sikerül is. Az Echoes & Tapestry riffjei kifejezetten tetszenek, bár az a hegytetőn karddal álló hősies hangulat, ami mondjuk egy Mastodon-nak kurvajól áll, itt rettentő furán hat. Hozzáteszem, az előző albumaikat nem hallgattam rongyosra, sőt, itt most minden első impulzusra történik, miközben figyelemmel kisérem a zenét. A VV képében kapunk úgy 24 évvel ezelőtti Thorns / Emperor split lemezről (véletlenül) lemaradt, modern black remixet, amely finom elekctro-s lebegésével konferálja fel a NYC Nightmares opusát. Érezhetően fordultunk egyet a tengelyünk körül. Érdekes aurával rendelkezik ez a szám, a hegedű egészen varázslatos benne… Aztán eszmélek (köszönjük Youtube!) hogy ez valójában fizetett promóció, gyakorlatilag egy másik bandának a reklámja… Szép új világ. Háromszor is meg kellett néznem, hogy valóban ugyanazt a csapatot hallom-e, mint eddig. Szóval az NYC Nightmares egy lassabb, kimértebb track, semmi extra, vonósok nélkül. A Grant Us His Love talán a korong „leg-death-metalosabb” tétele, itt is (már – már) központi szerepben a He-man ének, kapunk zárásként trombitát is, hellaluja. Olyan mintha a Gyaloggalopp lovagok közé a sötét középkorba teleportáltunk volna (értelmét nem látom, ők tudják) de mindegy, mert a címadó van csak hátra. Ezt nem szabad elrontani, tilos. Hát, mit mondjak. Inkább nem írok semmit, tessék eljutni idáig.
Az érem másik oldala:
Ami nem más, az a Regenesis hossza. 50+ percen keresztül kapjuk az arcunkba a fekete – halál fém hibridet, váratlanul megtoldva, bőszen heroikus részekkel, amiben a thrash metalnak már nyoma sincs, viszont érdekes fordulatok annál inkább. Bőlére eresztették a mondanivalójukat a srácok, mélységében egy ilyen hossz sokkal nagyobb területet ölelne fel. Nincsenek töltelék dalok, sem elnyújtott témázgatások, de valahogy lehetett volna sokkal, de sokkal kompaktabb, sűrűbb, feketébb és mélyebb az egész. Más bandák lemezein ilyen játékidővel 17x pusztul el egy illuzórikus világ majd újjáépül, miközben a hallgató kiszakad a hétköznapok súlya alól. Oké, nem komplex, nincs rommá technikázva, de ilyen stílusú muzsikából bőven elég sokkal kevesebb is, és ez legyen az én véleményem. A korai cuccaikra visszakanyarodva, a Hail Death és a Triumvirate, inkább azokkal célszerű az ismerkedést kezdeni. Ez most nekem valahogy adja be, de ez legyen tényleg csak az én bajom.
Kiadó: Season of Mist
Kiadás éve: 2022
Stílus: Dark / Black Metal
Web: facebook.com/BlackAnvil
Tracklist:
- The Gates Of Brass
- In Two
- The Bet
- 8-bit Terror
- 29
- Silver & Steele
- Castrum Doloris
- Echoes & Tapestry
- VV
- NYC Nightmares
- Grant Us His Love
- Regenesis
Pontszám: 6