Kiadó: Frontiers Records
Weboldal: myspace.com/blacknblueofficial
Kiadás éve: 2011
Stílus: Hard Rock
Brief Sum: Awesome atmosphere with songs full of buoyancy and variety, plus the second half of the album contains more unqiue tracks. Fortunately, the lyric got forced into the background and the cooler tracks play the main role. Hell Yeah!
Mindig is nyitott voltam a keményebb zenei vonal teljes stílusrepertoárja iránt. Igaz, vannak olyan irányzatok, amelyek gyakrabban vendégeskednek a lejátszóban, de a ritkábban követettek között is vannak nagy kedvenceim. A hard rock zenekarok a nyolcvanas években voltak rám igazán nagy hatással. Ezen különösebben nem lehet meglepődni, lévén az az időszak volt az úgynevezett „golden age” a „hajbandák” számára. Ha már a hajtupír szóba került, azért volt egy határ, amit már nem tudott bevenni a gyomrom, például a glam csapatok közül már rendkívül kevés fogott meg. Napjainkban inkább a régi, nagy klasszikusokat hallgatom, pedig tudtommal a remake zenekarok mellett az öregek is fel-feltünedeznek, próbálnak életjelet adni magukról.
A Black ’N Blue is egy jó példa az előbb taglaltakra. Bár a nyolcvanas években a kiadott négy nagylemezük közül egyikkel sem találkoztam, de a nevük nem volt ismeretlen, amikor a Hell Yeah! a kezembe került. Nem tagadom, egy kicsit ki voltam éhezve egy kis pörgős hard rockra. A konszolidált lemezborító nem volt túl meggyőző ahhoz, hogy előrevetítsen egy háromnegyedórás „ereszd el a hajam” érzést, viszont a lemezindítást követő első perc már azonnal mosolyt csalt az orcámra. Bár bele lehetne kötni, hogy az indító Monkey nem gyengén emlékeztet a Skid Row Monkey Businessére, főleg a dal kezdését érzem egyfajta kikacsintásnak, de koppintásról szó sincs. Szerencsére Jaime St. James nem egy Sebastian Bach. Mindkettőjük hangja és dalnoki képessége előtt leborulok, de talán Bach orgánuma egy fokkal közelebb áll hozzám. Haladva tovább, a Target egy igazi rock & roll kavalkád, a szó pozitív értelmében. Először azt hittem, hogy Angus Young is vendégszerepel, de ennek sehol sincs nyoma, echte Black ’N Blue, illetve Jef Warner közvetlenül a felelőse az „engüszos” futamoknak. Majd a vokál belépésétől, de még inkább a refrén felcsendülésétől a Kiss is keményen befigyel a habkönnyű melódiák során. Őrület, hogy mennyire határon képesek alkotni Jaime-ék, plágiummentesen hozzák azt, amit más zenekarokkal is képesek lehetünk megfeleltetni. A Hail Hail könnyen csatalkozhat(na) minden idők legnagyobb rock himnuszai közé. Persze ehhez az kell(ene), hogy minél többen hallhassák és élvezhessék, mert az, aki egyszer hallotta, az órákkal később is dúdolja magában a felejthetetlen refrént.
Nem óhajtom egyesével végigtaglalni a lemezt, mert nem látom túl sok értelmét egy hard rock lemez kivesézésének. A hangulat végig maximális, lendületes, változatos dalok követik egymást, a lemez második felében még több egyéniséggel bíró szerzemény kapott helyet. A már korosodó srácoknál a hülyeség sem akadály, elég csak meghallgatni a Jaime’s Got The Beert vagy a Tribute To Hawkinget… Szerencsére a líra ezen a lemezen háttérbe lett szorítva (Falling Down), inkább a laza, nyomulós daloké a főszerep. Számomra csak egyetlen fekete bárány akad a tracklistán, ez pedig a World Goes Round. Nekem túl popos, affektálós, harmatgyönge próbálkozás. Ha lehagyták volna az albumról szerintem nem hiányzott volna senkinek. A Black ’N Blue ötödik nagylemeze nem friss kiadvány, hiszen éppen most, májusban volt egy éves, de a dögös, partyzós dalok aktualitásukat sohasem veszíthetik el. Zárásképpen csak ennyit üzennék minden hard rock (sleaze) rajongónak: Hell Yeah!!!
Tracklist:
1. Monkey
2. Target
3. Hail Hail
4. Fool’s Bleed
5. C’mon
6. Jaime’s Got The Beer
7. Angry Drunk Son Of A Bitch
8. So Long
9. Trippin’
10. Falling Down
11. Candy
12. Hell Yeah!
13. World Goes Round
14. Tribute To Hawking (hidden track)
