Lemezismertetők

BLOOD CULT – We Are The Cult Of The Plains

Kiadó: Moribund Records

Weboldal: myspace.com/redneckblackmetal

Kiadás éve: 2010

Stílus: Black ‘n’ Roll

 

 

 

 

Végy egy nagy adag raw black metalt, keverd hozzá az újabb kori Darkthrone ősprimitív megközelítését, fűszerezd meg egy kis délies feelinggel, az északi bandák természetközeliségét pedig ültesd át amerikai, cowboyos – farmon tehenet fejős világba, és máris kész a Redneck Black Metal. Ez a Reverend J. R. Preston vezette Blood Cult receptje. Az illinois-i trió a fentebb említett „műfaj” megteremtője, és tulajdonképpeni egyetlen művelője.

A „redneck” és a „black metal” fogalmak annyira távol állnak egymástól, mint (kis túlzással) Varg Vikernes a raszta hittől, de ez Prestont tökéletesen hidegen hagyja, ahogy feltehetően minden más is az életben. Ez a szellemiség meglehetősen közel áll a Darkthrone világához, azzal a különbséggel, hogy hősünk még Fenrizéknél is suttyóbb hatást kelt zenei agymenéseivel. Ha viszont félre tudjuk tenni összes előítéletünket és true-ságunkat, rájöhetünk, hogy a műfajok ily módon történő, bizarr, néhol egészen képzavar-szerű társításával is el lehet érni azt a hatást, ami a black metal (egyik) legfontosabb jellemzője: nevezetesen, hogy hangulatokat közvetít, és közelebb visz minket egy elfeledett (vagy inkább hanyagolt) világhoz. Itt jön a képbe a természetközeliség, ami jelen esetben Preston saját világát, az amcsi-déli „redneck” környezetet jelenti. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ami a norvég kollégáknak a folk és az északi mitológia, az nála a country és a blues; tömören a kulturális gyökerek.

Nézzük hát konkrétan, mit is tartogat számunkra a „vörösnyakú” antihíró és társai legújabb megnyilatkozása. Intróval ugye elvből nem tökölnek muzsikusaink, a My Forest Home (ugye-ugye, a természet!) black metalos darálásával kezdetét veszi az album. A szám vége felé Preston magasabb dallamokat kezd játszani a gitáron, majd átvált egy akkora orbitális ősrock szólóba, hogy Jimmy Page megirigyelhetné! Javarészt ez a világ marad meg a másodikként érkező Devil”s Sabbath-ban is, bár ez már inkább ősmetál mint rock. Az egész dal olyan, mintha végig gitárszólóból állna, aki valaha hallott már Iron Maident, az tudja miről beszélek. Preston gitárjátéka amúgy is a középpontban van az albumon; ennél fontosabb talán csak a dalszerzői képessége, hiszen egy számon belül is úgy tudja keverni a látszólag ellentétes stílusokat, hogy jóformán fel se tűnik. Erre kiváló példa a Ludi Ceriales is, hol lassabb, hol sebesebb menetelésével és délies ízű, jammelős szólóival.

A címadó nagyon hasonló felépítésű, mint az előző két tétel, ennél a pontnál már azon kaptam magam, hogy teljesen átadom magam a zenének. Ötödikként kétségkívül az album legnagyobb dala érkezik el; a Seeds egy alapvetően black metalos blastbeatekre és süvöltő riffekre épülő szerzemény, de refrénnel. Méghozzá micsoda refrénnel! Az ének úgy tud dallamos és fülbemászó(!) lenni, hogy közben könyörtelen, rideg hangulatot áraszt. Itt egyébként a basszer Justin Hackett tolja a vokálokat. A Serpent ezek után egy kicsit jellegtelenebb szám, de azért ez se rossz, még ha nem is olyan karakteres, mint az eddig hallottak. Ha netán maradt volna még valami eltévedt arcfestéses trve black metalos, aki idáig hallgatta a korongot, az az Illinoisan Altar hallatán ordítva rohan el, és a szobájába zárkózva kétségbeesetten keresni kezd egy Marduk CD-t. Ugyanis a fenti nóta valóban egy füstös vadnyugati csehó képét festi elénk, a blackes, károgós ének alá mulatozós, vedelős country alapok érkeznek, még hegedű is feltűnik. Na ez az igazi redneck életérzés, kérem szépen! És mindezt black metalba ágyazva.

A záró tétel, a Never Said Goodbye előtt még helyet kapott két nagyon hasonló, rövidebb szám is (We Came Back és Necromance), ezek alapvetően punkosan egyszerű dalok, magukban hordozva az ős-thrash dühvel teli hangzásvilágát. Az album végén még hallható egy két perces, cím nélküli outro, ha ez nem lenne, a lemez ugyanolyan hirtelen érne véget, mint ahogyan elindult.
A hangzás szándékosan underground, melynek kapcsán szintén felsejlik a már emlegetett Darkthrone direkt lebutított megszólalása.

A felületes szemlélő számára bármennyire is primitívnek tűnik a zene, a befogadásához bizony intelligenciára és nyitottságra van szükség. Ugyanakkor azokat sem lehet megvetni, akiknek nem jön be ez a fajta életszemlélet, hiszen szinte nevetséges egyszerűsége ellenére olyan új megközelítésből áll a műfajhoz, mint eddig még senki. Én minden esetre veszem az adást…

Tracklist:

1. My Forest Home
2. Devil’ s Sabbath
3. Ludi Ceriales
4. Cult of The Plains
5. Seeds
6. Serpent
7. Illinoisan Altar
8. We Came Back
9. Necromance
10. Never Said Goodbye

Pontszám: 8.5

Kapcsolódó cikkek

Blood Cult Interjú

REBELPROUD

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek